Olvasók kérdései

◼ Miért sodorta tudatosan veszélybe Dávid Ahimeleket, a főpapot, ami végül is a halálát okozta, ahogy ezt Dávid beismerte az 1Sámuel 22:22-ben?

Az 1Sámuel 22:22. verséből nem tűnik ki pontosan, hogy Dávid előre tudta volna: eljárása Ahimelek halálát fogja okozni. Az idézett vers ezt mondja: „Erre Dávid ezt mondta Abjatárnak [Ahimelek fiának]: ’Tudtam én már azon a napon, amikor ott volt az edomita Doeg, hogy el fog ő [Doeg] árulni Saulnak. Én okoztam személyesen apád [Ahimelek] egész háza népének a vesztét.’ ”

Dávid, amikor a felingerült Saul király elől menekült, Nóbba futott, ahol Ahimelek főpap tartózkodott. Talán óvatosságból, tudva azt, hogy a főpap kötelességének fogja érezni, hogy jelentse Dávid hollétét a királynak, Dávid nem mondta meg pontosan, miért kellett elhagynia Jerzsálemet. Ennek ellenére Nóbban sokan tudtak ottlétéről. Az edomita Doeg is meglátta Dávidot, és rögtön beárulta őt a dühös Saulnak.

A beszámolóban semmi sem utal arra, hogy Dávidnak bármiféle sejtelme is lett volna előre arról, hogy Doeg ott lesz. Doeg azonban „ott volt éppen azon a napon, Jehova előtt tartózkodott” (1Sámuel 21:7). Dávid ugyancsak meglepődhetett, sőt megdöbbenéssel vehette tudomásul, hogy ez az elvtelen Doeg meglátta őt Ahimeleknél. De a történteken már nem tudott változtatni. Dávid még azt sem tudta megakadályozni, hogy ne essék áldozatul Saul pusztító dühének a nóbbeli főpap és paptársai, az ottlevő nők, gyermekek, és állatok mind. (1Sámuel 22:9–19.)

Ezt figyelembe véve, jegyezzük meg újra Dávid Abjatárhoz, a tömegmészárlásból egyedül megmenekült fiúhoz intézett szomorú szavait: „Tudtam én már ezt azon a napon, hiszen az edomita Doeg ott volt . . .” Nem nehéz megértenünk, mit akart Dávid azzal mondani: ’Tudtam én már ezt azon a napon, rögtön, amikor észrevettem, hogy Doeg meglátott engem Ahimelekkel . . .’ De már túl késő volt. Doeg váratlanul ott termett és észrevette, hogy Dávid a főpappal beszélt. Dávid rögtön tudta, hogy Doeg beárulja őt Saulnak. Ezért érezte Dávid hibásnak magát és ezért ismerte el ezt Abjatár előtt, jóllehet csak közvetve volt okozója a későbbi öldöklésnek. Abjatárt arra kérte, maradjon vele, mert Dávid bízott Jehova vezetésében és oltalmazásában. (1Sámuel 22:23.)

◼ Eleve elrendelt dolog volt-e Ádám és Éva számára, hogy meghaljanak, mivel a Zsidók 9:27 azt mondja, hogy „amiképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer s mindenkorra meghaljanak, és azután az ítélet”?

Nem, itt nem Ádámról és Éváról van szó, akik a vég nélküli élet kilátásával teremtettek. Ők örökké élhettek volna, ha engedelmeskedtek volna Istennek. Haláluk nem volt eleve elrendelve; ez a szándékos bűnük miatt következett be (1Mózes 2:15–17). A szövegösszefüggésből kitűnik, hogy a Zsidók 9:27 elsősorban az egykori Izrael főpapjára vonatkozott, aki a kiengesztelés napján Jézus Krisztust árnyékolta elő (Zsidók 4:14, 15).

1915-ben Charles T. Russelt, az Őrtorony Társulat akkori elnökét megkérdezték, hogyan érti a Zsidók 9:27. versét. Egy korábbi kiadványban: Az Írástanulmányok és A Sátorszövetség, mint a jobb áldozatok előárnyéka című (1899-ben megjelent) műveiben közölt magyarázatra hivatkozott. A Zsidók 9:27. versének értelmét a szövegösszefüggés alapján adta meg.

Pál a Zsidók 8. és 9. fejezetében kimutatta, hogy a mózesi törvény sok részlete a „mennyei dolgok mintaképéül és árnyékául” szolgált (Zsidók 8:5). Ez különösen igaz volt az évi engesztelésnapi áldozati eljárásokra. A főpap csak ezen a napon léphetett be a sátor legbensőbb részébe. Ezt a helyiséget, a szentek szentjét egy függöny választotta el a szentélytől, és a főpapnak a belépés előtt egy különleges tömjénnel kellett az utat oda előkészíteni. Csak ezután léphetett be a bika és a kecskebak áldozati vérével. Még ha a főpap lelkiismeretesen eleget tett is minden szigorú előírásnak, az izraelitáknak ebből származó bűneltörlése csak egy bizonyos időre szorítkozott, emiatt kellett minden évben az áldozatot megismételni.

Pál, érvelését folytatva, azt magyarázza, hogy „Krisztusunk mint főpap . . . eljött”, de halála és feltámadása után „nem kézzel csinált szentélybe . . . ment be, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen értünk Isten személye előtt” (Zsidók 9:11, 12, 24). Vajon az ő áldozatát is meg kellett ismételni? Nem! Krisztus „egyszer s mindenkorra jelent meg” (Zsidók 9:25, 26; Róma 6:9). Majd Pál ezt mondta: És ahogy az embereknek az az osztályrésze, hogy egyszer s mindenkorra haljanak meg, és utána az ítélet, úgy a Krisztus is egyszer s mindenkorra áldoztatott fel, hogy sokak bűneit hordozza” (Zsidók 9:27, 28).

A szövegösszefüggésnek ezt a szempontját is figyelembe véve, megérthetjük a Tabernacle Shadows („Sátor”-könyvben) a Zsidók 9:27-hez fűzött magyarázatot: „Minden évben, amikor a főpap bement az engesztelési napon a szentek szentjébe, az élete veszélyben forgott, mert ha áldozata nem volt tökéletes, meg kellett halnia nyomban, mihelyt átlépte a szentélyt és a szentek szentjét elválasztó második függönyt. A szentek szentjébe nem fogadtatott volna el, és tökéletlen áldozatát Isten nem tekintette volna kiengesztelő értékűnek a nép bűneiért. Bármilyen mulasztás tehát életébe került volna, és mindazok elítélését eredményezte volna, akiknek bűneiért engesztelést akart szerezni. Ez volt az az ítélet, amelyre ez a vers hivatkozik, és ez az ítélet minden évben az előképes papokra Istentől érvényben volt.”

A Tabernacle Shadows („Sátor”-könyv) ezután szembeállítja mindezt Krisztus Jézussal, aki áldozati halált halt. „Ha az ő áldozata bármilyen tekintetben is, akár a legkisebb mértékben is tökéletlen lett volna, Jézus sohasem támadhatott volna fel a halálból, és az igazságos ’ítélet’ vele szemben is érvényesült volna. De a harmadnapon való feltámasztása azt bizonyította, hogy kiengesztelési áldozata tökéletes volt, és kiállta az isteni ítélet próbáját.”

A Zsidók 9:27. verse ebben a szövegösszefüggésben szemlélve, Krisztus papi szolgálatának kiválóbb voltára mutat.

Lehtséges persze a Zsidók 9:27. versére úgy utalni, hogy az az egész emberiség tapasztalatát fejezze ki általánosan. Jóllehet Ádámnak és Évának lehetősége volt a vég nélküli életre, de már ez nem állt fenn utódaik esetében. Ádám és Éva gyermekei már azután születtek, amikor szüleik vétkeztek. Ennélfogva összes tökéletlen leszármazottaik halálra (meghalásra) születtek (Róma 5:12; 6:23). Az örökölt halál csak egyszer jön minden emberre. És ez így lesz a jövőben is. Ha valaki Krisztus váltságáldozata jótéteményeiben részesült, és ha Isten ezeréves ítéletnapján egy feltámadt személy az örök pusztulásra lesz méltó, akkor halála nem Ádám bűne miatt, hanem a saját gonoszsága miatt fog bekövetkezni (Jelenések 20:13–15).

Ezzel szemben viszont azok, akik az örökölt bűn miatt korábban meghaltak, de a feltámadás után hűségeseknek bizonyulnak, az örök élet kedvező ítéletében részesülnek (Jelenések 21:3–6).

Ennek megfelelően a Zsidók 9:27. verse a szövegösszefüggés szerint Jézus főpapi szolgálatára utal, amely szembe van állítva az izraelita főpapok szolgálatával. A szöveg alkalmazható az Ádámtól örökölt halálbüntetést elviselő emberek általános tapasztalatára. De semmiképpen sem támogatja azt a bibbliaellenes predestinációs tant, mely szerint Isten Ádámot és Évát már teremtésük előtt eleve elrendelte volna a halálra.

◼ Vajon a Példabeszédek 30:4. verse Jehovára és Jézus Krisztusra gondol-e, amikor ezt kérdezi: „Mi a neve és mi a fiának a neve?”

Ez a vers azt emeli ki, mennyire jelentéktelen az ember a Legfelségesebbhez képest. E vers szónoki kérdései elhangozhatnának bárkivel kapcsolatban, de az itt elhangzó kérdések csakis a Teremtőhöz vezetik el a logikusan gondolkodó embert.

A bölcs Agur ezt kérdezte: „Ki ment fel az égbe, hogy leszálljon onnan? Ki szedte össze mindkét markába a szelet? Ki kötötte köntösébe a vizet? Ki szabta meg az egész föld határát? Mi a neve és mi a fiának a neve, tudod-e?” (Példabeszédek 3:1, 4).

Egyetlen tökéletlen ember sem ment fel az égbe és nem tért onnan vissza mindentudóként; továbbá egyetlen embernek sincs hatalma a szél, a tengerek, vagy a föld kérgét alakító geológiai erők felett. Joggal kérdezhette hát Agur: ’Ismersz-e valakit vagy valakinek valamilyen leszármazottját, aki mindezt megtehetné?’ Erre csak tagadó választ lehet adni. (Vö. Jób 38:1—42:3: Ésaiás 40:12–14; Jeremiás 23:18; 1Korinthus 2:16.)

Ha tehát azt akarjuk megtalálni, akinek emberfeletti hatalma van a természeti erők felett, akkor az emberi szférán túl, másutt kell keresnünk. De az ő megismerése nem szorítkozik csak tetteire. (Róma 1:20). Azt olvassuk róla, hogy ő képletesen mintegy leszállt, hogy önmagáról és eljárásairól tudasson bennünket. Konkrét tájékoztatást is adott magáról. Például akkor is, amikor „leszállt”, hogy a Sinai-hegyen átadja Mózesnek a Törvényt. (2Mózes 19:20; Zsidók 2:2). Segített szolgáinak abban is, hogy megismertette a sokatmondó Jehova nevét. (2Mózes 3:13, 14; 6:3). Később ismertette Fiát, akit Jézusnak neveztek, és aki az égből szállt alá, hogy további ismereteket közöljön a Teremtőről. (János 1:1–3, 14, 18).

Mindebből levonhatunk bizonyos következtetéseket: Akárcsak Agur, mi sem tudhatjuk magunktól az igazi bölcsességet. (Példabeszédek 30:2, 3). De egyetlen embert sem nevezhetnénk meg, aki ilyen rendkívüli képességgel vagy tudással rendelkezhetne. Ezért alázattal Arra kell feltekintenünk, aki képes bennünket a szükséges bölcsességgel felruházni. Ő pedig nem más, mint a Legfelségesebb, akinek a nevét megismerhetjük, és akinek a Fia meghalt, hogy mi megváltásban és örökké tartó életben részesüljünk. (Máté 20:28).