A gondozás nehéz feladata

„IDŐNKÉNT azt kívántam, bárcsak el tudnék menekülni a helyzet elől. De neki nagyobb szüksége volt rám, mint valaha. Időnként nagyon egyedül éreztem magam” (Jeannya, aki 18 hónapon át ápolta 29 éves férjét, mielőtt a férje agydaganatban meghalt).

„Van, amikor ingerült vagyok anyuval, aztán meg undorodok magamtól. Amikor nem tudom megállni a helyem, úgy érzem, mintha kudarcot vallottam volna” (Róza, aki 59 éves, és 90 éves, törékeny édesanyját ápolta, mivel ágyban fekvő beteg lett).

Egy gyógyíthatatlan vagy krónikus betegség híre lesújtó lehet a család és a barátok számára. „Amikor megszületik a diagnózis, minden család elhagyatottnak érzi magát. Talán nem ismernek senki mást, akinek ilyen gondja van” — állítja Jeanne Munn Bracken a Children With Cancer (Rákos gyermekek) című könyvében. Ezenkívül még „kábultak a döbbenettől, és hitetlenkednek”, mint Elza, amikor megtudta, hogy bizalmas barátnője, a 36 éves Betti rákos. Zsuzsa, akinek beteg volt az apukája, „rosszul lett, és ürességet érzett”, amikor végül ráeszmélt, hogy az édesapja rákban haldoklik.

A családtagok és a barátok hirtelen azt veszik észre, hogy a gondozó szerepébe kényszerültek — aki gondoskodik a beteg fizikai és érzelmi szükségleteiről. Lehet, hogy tápláló ételeket kell készíteniük, felügyelniük kell a gyógyszerbevételre, meg kell szervezniük a beteg orvoshoz szállítását, foglalkozniuk kell a beteg látogatóival, leveleket kell írniuk a nevében, és még sok-sok más dolgot meg kell tenniük. Gyakran ezeket a tevékenységeket egy már amúgy is szoros időtervbe kell belezsúfolniuk.

Ám ahogy romlik a beteg állapota, a személy gondozásával járó munka még inkább megerőltetővé válik. Mi tartozhat ebbe bele? „Minden! — kiált fel Elza fekvő beteg barátnőjével, Bettivel kapcsolatban. — A mosdatása és az etetése, az, hogy segíteni kell neki, hogyha hányt, és ki kell üríteni a vizeletgyűjtő tasakját.” Katinak gondoskodnia kellett gyengélkedő édesanyjáról, annak ellenére, hogy teljes munkaidőben dolgozott. Zsuzsa, akit korábban már említettünk, elmondja, hogy „félóránként meg kellett mérnie és fel kellett jegyeznie [édesapja] hőmérsékletét, szivaccsal le kellett mosnia, amikor emelkedett a láza, valamint néhány óránként le kellett cserélnie a ruháját és az ágyneműjét”.

Annak a gondozásnak a minősége, amelyben a beteg részesül, nagymértékben függ azoknak a jóllététől, akik gondoskodnak róla. Mégis számtalanszor nem veszik észre azoknak az érzéseit és szükségleteit, akik gondját viselik egy betegnek. Ha a gondozásnak csupán hátfájás és megerőltetett váll lenne a következménye, már akkor is elég nehéz lenne. Ám ahogy a legtöbb gondozó megerősíti, a gondozás óriási érzelmi árat követel.

„Nagyon kínos volt”

„A tanulmányok sokszor írnak a [beteg] zavaros, kínos viselkedéséből, valamint szóbeli kitöréseiből eredő gyötrelemről” — tudósít a The Journals of Gerontology című folyóirat. Gillian például elmondja, mi történt, miután a keresztény összejövetelen egy testvérnő megkérdezte, hogy megismerkedhet-e idős édesanyjával. „Anyu csak üres tekintettel nézett, és nem reagált — emlékszik vissza Gillian szomorúan. — Nagyon kínos volt, és könnybe lábadt a szemem.”

„Ez az egyik legnehezebb dolog, amivel meg kell küzdenem” — mondja Joan, akinek a férje elmebajban szenved. „A betegségtől kicsit érzéketlen az etikett iránt — magyarázza. — Amikor másokkal egy étteremben vacsorázunk, néha odamegy az étterem többi asztalához, megkóstolja a lekvárt, és visszarakja a használt kanalat a lekváros tálkába. Amikor meglátogatjuk a szomszédainkat, előfordul, hogy a kerti útra köp. Nagyon nehezen tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy mások valószínűleg beszélnek ezekről a szokásokról, és talán úgy tekintik őt, mint aki igencsak modortalan. Hajlamos vagyok magamba zárkózni.”

„Attól rettegtem, hogy ha figyelmetlenek vagyunk . . .”

Nagyon félelmetes élmény lehet gondozni egy súlyosan beteg, szeretett hozzátartozót. A gondozó talán fél, hogy mi történik a betegség előrehaladtával — sőt lehet, hogy attól is fél, hogy szeretett hozzátartozója meghal. Attól is félhet, hogy nem lesz elég ereje vagy képessége a beteg szükségleteinek kielégítéséhez.

Elza így írja le félelmének okát: „Attól féltem, hogy fizikailag kárt teszek Bettiben, ezáltal növelve a szenvedését, meg hogy valami olyat teszek, amivel megrövidítem az életét.”

Olykor a gondozó is félni kezd attól, amitől a beteg fél. „Az édesapám nagyon félt attól, hogy megfullad, és néha pánikba esett — tudatja bizalmasan Zsuzsa. — Attól rettegtem, hogy ha figyelmetlenek vagyunk, tényleg megfullad, és akkor átéli azt, amitől a legjobban fél.”

„Talán amiatt bánkódsz, hogy milyen volt régen”

„A bánkódás természetes azoknál, akik egy olyan szeretett hozzátartozóval foglalkoznak, aki krónikus betegségben szenved — írja a Caring for the Person With Dementia (Elmebajban szenvedő személy gondozása) című könyv. — Amint előrehalad az illető betegsége, előfordulhat, hogy azt tapasztalod, elveszíted a társaságát és a kapcsolatot, amely fontos volt számodra. Talán amiatt bánkódsz, hogy milyen volt régen.”

Jennifer elmondja, hogy a családját hogyan érintette az édesanyja állandóan romló egészségi állapota: „Bántott minket a dolog. Hiányoltuk vidám beszélgetéseit. Nagyon elszomorodtunk.” Gillian így magyarázza: „Nem akartam, hogy meghaljon az édesanyám, és nem akartam, hogy szenvedjen. Csak sírtam és sírtam.”

„Kitaszítottnak éreztem magam, mérges . . . voltam”

Egy gondozó talán eltűnődik: „Miért kellett ennek megtörténnie velem? Miért nem segítenek mások? Nem látják, hogy nehezen boldogulok? A beteg nem tud jobban együttműködni?” Időnként a gondozó talán nagyon mérges a vele szemben támasztott, látszólag gyarapodó és igazságtalan követelmények miatt, amelyeket a beteg és más családtagok elvárnak tőle. Róza, akit a bevezetőben említettünk, ezt mondja: „Elég gyakran magamra vagyok mérges — gondolatban. De anyu azt mondja, hogy látszik az arcomon.”

Előfordulhat, hogy a gondoskodó személynek kell tartania a hátát a beteg saját bosszúságaiért és mérgéért. Dr. Ernest Rosenbaum a Living With Cancer (Együtt élve a rákkal) című könyvben kifejti, hogy néhány beteg „olykor talán haragot és depressziót tapasztal, amely a legközelebbi elérhető személyben talál célpontra . . . Ez a harag általában abban nyilvánul meg, hogy jelentéktelen dolgok irritálják, melyek rendes körülmények között még csak nem is nyugtalanítanák a beteget.” Érthető módon ez növelheti a szeretett hozzátartozók felborzolt idegeire ható feszültséget, akik igyekeznek megtenni a tőlük telhető legtöbbet azon a téren, hogy gondját viselik a betegnek.

Mária például dicséretes munkát végzett, amikor ápolta haldokló barátnőjét. Időről időre azonban a barátnője túl érzékenynek látszott, és rossz következtetéseket vont le. „Nagyon nyers és goromba volt, zavarba hozta a szeretteit” — magyarázza Mária. Hogyan érintette ez Máriát? „Akkor úgy látszik, hogy az ember »megérti« a beteget. De amikor később átgondoltam, kitaszítottnak éreztem magam, mérges és bizonytalan voltam — nem hajlottam arra, hogy kimutassam a szükséges szeretetet.”

A The Journals of Gerontology című folyóiratban közzétett egyik tanulmány ezt a következtetést vonta le: „Olyankor, amikor gondoznak valakit, felfokozódhat a harag, [és] néha tényleges vagy fontolgatott erőszakban végződhet.” A kutatók megállapították, hogy majdnem minden 5. gondozó fél, hogy erőszakossá válik. És 20-ból több mint 1 ténylegesen erőszakossá vált a betegével szemben.

„Bűntudatot érzek”

Sok gondozót sújt a bűntudat érzése. Néha a bűntudat a harag nyomában érkezik — vagyis azért éreznek bűntudatot, mert időnként mérgesek. Az effajta érzelmek annyira felemészthetik őket, hogy úgy érzik, nem bírják tovább csinálni.

Némely esetben nincs más megoldás, mint az, hogy a beteget egy intézményben vagy egy kórházban gondozzák. Ez megrázkódtatást okozó döntés lehet, amely teljesen feldúlhatja a gondozó érzelmeit. „Amikor végül kénytelen voltam beadni édesanyát egy otthonba, úgy éreztem, hogy cserbenhagyom, eldobom magamtól” — állítja Jeanne.

Akár kórházba kerül a beteg, akár nem, szeretett hozzátartozói bűntudatot érezhetnek azért, hogy nem tesznek érte eleget. Elza ezt mondta: „Sokszor bántott, hogy annyira kevés időm volt. Előfordult, hogy a barátnőm egyszerűen nem engedett el.” Amiatt is aggódhat valaki, hogy elhanyagolja a többi családi felelősségét, különösen akkor, ha a gondozó sok időt tölt a kórházban, vagy sokáig kell dolgoznia, hogy segítsen a növekvő számlák kifizetésében. „Muszáj dolgoznom, hogy segíteni tudjak a költségek kifizetésében — panaszolta egy anyuka —, mégis bűntudatot érzek azért, hogy nem tudok otthon lenni a gyermekeimmel.”

Nyilvánvaló, hogy a gondozók számára égetően szükséges a támogatás, különösen akkor, ha meghal a személy, akit gondoztak. „A legfontosabb felelősségem [egy beteg halála után] . . . az, hogy enyhítsem a gondozóban a bűntudat érzését, amelyről gyakran nem beszél” — jelenti ki a huntingtoni (New York-i) dr. Fredrick Sherman.

Amennyiben ezekről az érzésekről nem beszélnek, mind a gondozónak, mind a betegnek kárt okozhatnak. Akkor hát mit tehetnek a gondoskodó személyek azért, hogy megküzdjenek ezekkel az érzésekkel? És mások — a családtagok és a barátok — miben segíthetnek nekik?

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész az 5. oldalon]

Ne vedd őket természetesnek!

„TUDJUK, hogy az idősek otthon történő gondozásának a 80 százalékát nők végzik” — állítja Myrna I. Lewis, aki a New York-i Mount Sinai Orvosi Egyetemen a közegészségtan karának adjunktusa.

A gerontológiávalb foglalkozó folyóiratban (The Journals of Gerontology) közzétett, gondozó nőkről készült egyik tanulmány rámutatott: a nők 61 százaléka arról számolt be, hogy nem kap segítséget a családtól vagy a barátoktól. Valamint a nőknek több mint a fele (57,6 százaléka) azt állította, hogy nem kap elég érzelmi támogatást a férje részéről. A Children With Cancer című kiadványban Jeanne Munn Bracken rámutat, hogy miközben talán az anya hordozza a gondozás terhének nagy részét, addig „előfordulhat, hogy az apa visszavonul a munkájához”.

Dr. Lewis azonban azt mondja, hogy a gondozásnak van egy jelentős része, amelyet a férfiak végeznek. Például azok a férjek, akiknek a feleségük Alzheimer-kórban szenved, meglehetősen nagy csoportot képeznek. És biztosan nem mentesek a beteg, szeretett hozzátartozójuk gondozásával járó stressztől. „Talán ezek a férfiak a legsebezhetőbbek az összes közül — folytatja Lewis —, mivel általában idősebbek a feleségüknél, és lehet, hogy ők is gyenge egészségi állapotban vannak . . . Legtöbbjük nem szakképzett a gondozás gyakorlati oldalait tekintve.”

A családoknak óvakodniuk kell attól a hajlamtól, hogy az egyik családtagot terheljék, aki látszólag jól tud bánni a nehéz feladattal. „Gyakran a családnak egy bizonyos tagja lesz a gondozó, néha egymás után többször is — írja a Care for the Carer című könyv. — Ezeknek a nagy százaléka nő, akik már maguk is öregszenek . . . A nőket általában úgy is tekintik, mint akik »természetszerűleg« gondozók . . ., pedig a családoknak és a barátoknak sohasem lenne szabad ezt természetesnek venniük.”

[Lábjegyzet]

[Kép a 6. oldalon]

A gondozóknak támogatásra van szükségük abban, hogy megküzdjenek a bűntudat és a harag érzésével

Ahogyan az érzésekkel bánhatunk

JELENLEG gondozol egy súlyosan beteg, szeretett hozzátartozót? Ha igen, lehet, hogy némileg zavaró és ijesztő érzelmeket tapasztalsz magadban. Mit tehetsz? Figyeld meg azt, hogy milyen érzésekkel küszködik néhány gondozó, és azokat a gyakorlatias javaslatokat is figyeld meg, amelyek segítettek nekik megállni a helyüket.

Zavarba jönnek. Olykor előfordul, hogy egy beteg személy viselkedése zavarba hoz mások előtt. Ám ha elmagyarázod a barátoknak és a szomszédoknak, hogy a szeretett hozzátartozódnak milyen jellegű a betegsége, az segíthet nekik megérteni a helyzetet, és talán még arra is indítja őket, hogy „rokonérzelműek” és türelmesek legyenek (1Péter 3:8). Amennyiben lehetséges, beszélj más családokkal, amelyek a tiédhez hasonló helyzetben vannak. Lehet, hogy kevésbé érzed magad zavarban, ha tapasztalatokat cseréltek. Zsuzsa kifejti, hogy neki mi segített: „Annyira sajnáltam az édesapámat, hogy ez felülmúlt minden zavarba ejtő érzést. És a humorérzéke is segített.” Igen, a beteg és az őt gondozó személyek részéről megnyilvánuló humorérzék az idegesség feloldásának csodálatos módja. (Vö. Prédikátor 3:4.)

Félelem. Ha nem ismered a betegséget, akkor az szörnyen ijesztő lehet. Amennyiben lehetséges, kérj szakszerű tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatsz a betegség előrehaladtával. Tanuld meg, hogy olyan körülmények között miként kell gondoskodni a betegről. Elzának az volt a legfontosabb tényező a félelem kezelésében, hogy beszélt más gondozókkal, valamint az otthonban dolgozó ápolónőkkel arról, hogy mire számíthat a beteg állapotának súlyosbodása folyamán. Jeanny ezt tanácsolja: „Nézz szembe a félelemérzéseiddel, és tartsd őket ellenőrzés alatt. Az attól való félelem, hogy mi történhet, gyakran rosszabb a valóságnál.” Dr. Ernest Rosenbaum azt javasolja, hogy bármi okozza is a félelemérzéseidet, azokról „rögtön akkor beszélni kell, amikor jelentkeznek”. (Vö. Példabeszédek 15:22.)

Bánat. Nem könnyű kezelni a bánatot, különösen akkor nem, ha abban a helyzetben vagy, hogy gondozol valakit. Talán bánkódsz amiatt, hogy elveszíted a beteg, szeretett hozzátartozód társaságát, főleg ha már nem tud beszélni, nem érti meg világosan a dolgokat, vagy nem ismer meg. Lehet, hogy mások nem könnyen értik meg az effajta érzéseket. Ha beszélsz a bánatodról egy megértő baráttal, aki türelmesen és együttérzőn végighallgat, az elhozhatja a megkönnyebbülést, melyre oly nagy szükséged van (Példabeszédek 17:17).

Harag és bosszúság. Amikor valaki egy súlyosan beteg személyt gondoz, akinek a viselkedése időnként talán nehézséget okoz, akkor ezek természetes reakciók. (Vö. Efézus 4:26.) Ismerd fel, hogy gyakran a betegség, és nem a beteg felelős a gyötrelmet okozó viselkedésért. Lucy így emlékszik vissza: „Amikor igazán dühbe gurultam, a végén könnyekre fakadtam. Aztán igyekeztem emlékeztetni magam a beteg állapotára és betegségére. Tudtam, hogy a betegnek szüksége van a segítségemre. Ez segített abban, hogy folytassam.” Az effajta éleslátás ’hosszútűrővé tehet’ (Példabeszédek 14:29; 19:11).

Bűntudat. A bűntudat érzése gyakori a gondozók között. Viszont biztos lehetsz benne, hogy fontos, de ugyanakkor nagyon nehéz munkát végzel. Fogadd el azt a tényt, hogy nem mindig fogsz tökéletesen reagálni a szavaidban vagy a tetteidben. A Biblia erre emlékeztet bennünket: „mindnyájan sokképen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni” (Jakab 3:2; Róma 3:23). Ne engedd, hogy a bűntudat érzése megakadályozzon abban, hogy most pozitív lépéseket tegyél. Ha mérges vagy amiatt, amit mondtál vagy tettél, minden valószínűség szerint azt fogod tapasztalni, hogy ha azt mondod: „Bocsánat”, mind te, mind a beteg jobban fogjátok érezni magatokat. Egy férfi, aki egyik beteg rokonát gondozta, ezt a tanácsot adta: „Tedd meg a körülményeidhez képest a tőled telhető legtöbbet.”

Depresszió. A depresszió nagyon gyakori — és érthető — azokban a családokban, ahol valakinek a súlyos betegségével küzdenek. (Vö. 1Thessalonika 5:14.) Egy gondozó, aki depresszióban szenved, elmagyarázza, hogy eddig mi segített neki: „Sokan köszönetet mondanak a gondoskodásért. Mindössze néhány buzdító szó is lendületet adhat ahhoz, hogy tovább folytasd, amikor nagyon fáradt, illetve depressziós vagy.” A Biblia kijelenti: „Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja” (Példabeszédek 12:25, Újfordítású revideált Biblia). Lehet, hogy mások nem mindig érzik meg, hogy buzdításra van szükséged. Ezért időnként lehet, hogy először nyíltan ki kell fejezned ’szíved aggodalmát’ ahhoz, hogy buzdító „jó szót” kapj másoktól. Ám ha a depresszió érzései nem múlnak el, vagy súlyosabbá válnak, ajánlatos lehet orvoshoz fordulnod.

Tehetetlenség. Talán tehetetlennek érzed magad a gyöngítő betegséggel szemben. Fogadd el a valós helyzetedet. Ismerd el a korlátaidat — a beteg egészségi állapotát nem te irányítod, de együtt érző gondoskodást nyújthatsz. Ne várj el tökéletességet magadtól, a betegtől vagy a segítőidtől. A kiegyensúlyozott megközelítés nemcsak a tehetetlenség érzésén, de a munka terhén is könnyít. Sokan, akik gondozták egyik szeretett hozzátartozójukat, bölcsen ezt a tanácsot adják: tanulj meg egyszerre csak egy nappal szembenézni (Máté 6:34).

[Oldalidézet a 8. oldalon]

„Nézz szembe a félelemérzéseiddel, és tartsd őket ellenőrzés alatt. Az attól való félelem, hogy mi történhet, gyakran rosszabb a valóságnál.”

[Kiemelt rész a 7. oldalon]

Buzdító szavak a gondozóktól

„NE EMÉSZD magad amiatt, hogy negatív gondolataid vannak magadról. Ilyen körülmények között ez normális dolog. Semmi esetre sem szabad elfojtanod az érzéseidet. Avass a bizalmadba valakit azzal kapcsolatban, hogy mit érzel, és ha tudsz, tarts egy kis pihenőt — menj el egy időre —, hogy felfrissültnek érezhesd magadat” (Lucy, akinek egy klinikán a munkájába beletartozik, hogy számos gondozót és beteget támogat).

„Ha vannak olyan családtagok vagy barátok, akik elérhetők és készségesek, hagyd, hogy segítsenek. Létfontosságú megosztanod a terhet másokkal” (Zsuzsa, aki az édesapját ápolta, mielőtt az Hodgkin-kórban elhunyt).

„Tanuld meg ápolni a humorérzéket” (Mária egy kedves barátnőjének az ápolásában segített, aki rákban halt meg).

„Maradj erős szellemileg. Közeledj Jehovához, és szüntelenül imádkozz (1Thessalonika 5:17; Jakab 4:8). Ő a szelleme, a Szava, földi szolgái és ígéretei által gondoskodik segítségről és vigaszról. Próbálj meg annyira szervezett lenni, amennyire csak tudsz. Például segítséget jelenthet, ha időtervet készítesz a gyógyszerbevételről, és névsort írsz azokról, akik segíteni tudnak” (Hjalmar, aki haldokló sógorát gondozta).

„Tudj meg mindent, amit csak lehet, a beteg személy betegségének természetével kapcsolatban. Ez aztán segíteni fog abban, hogy tudd, mit várhatsz el a betegtől és magadtól, és hogy hogyan kell gondozni a betegedet” (Joan, akinek a férje Alzheimer-kórban szenved).

„Légy tisztában azzal, hogy előtted már mások is megállták a helyüket, és hogy Jehova tud segíteni abban, hogy megálld a helyedet, bármi történjék is” (Jeanny, aki a férjéről gondoskodott, mielőtt az meghalt).

[Kép a 8. oldalon]

Ahhoz, hogy csillapítsd félelmedet, deríts ki a betegségről annyit, amennyit csak tudsz

[Kép a 9. oldalon]

Nagy megkönnyebbülést hozhat, ha beszélsz egy megértő baráttal

Törődés a gondozóval — Ahogyan mások segíthetnek

„LAWRIE és én már hosszú ideje, 55 éve vagyunk házasok, és micsoda boldog évek voltak ezek! Hacsak lehetőségem lett volna rá, hogy otthon tartsam, megtettem volna. De az egészségi állapotom romlani kezdett. Végül intézkednem kellett, hogy szociális otthonba menjen. Számomra szinte már túl sok az az érzelmi fájdalom, amit ennek kimondása jelent. Szeretem és mélységesen tisztelem őt, és amilyen sűrűn csak tudom, meglátogatom. Fizikailag képtelen vagyok ennél többet tenni” (Annaa, 78 éves asszony, aki több mint 10 éven át gondozta Alzheimer-kórban szenvedő férjét, és aki az elmúlt 40 év során Down-kórban szenvedő lányukat is gondozta).

Anna esete semmiképpen sem rendkívüli. A Brit-szigeteken készült egyik felmérés feltárta, hogy „némelyik korosztályban (a 40-es és 50-es éveikben járók között) minden második nő gondozó”. Amint azt korábban már tárgyaltuk, időnként elviselhetetlennek tűnhetnek a felkavart érzelmek és a nehézségek, amelyekkel a gondozók szembenéznek.

„Én úgy gondolom, hogy a gondozóknak legalább az 50 százaléka a gondozás első évében depresszióba esik” — jelenti ki dr. Fredrick Sherman, az Amerikai Geriátriai Társulat munkatársa. Az olyan idősek számára, mint amilyen Anna, számottevően megnehezítheti a helyzet kezelését az, hogy nekik maguknak is fogy az erejük, és romlik az egészségük.

Ahhoz, hogy segítsünk a gondozóknak megküzdeni felelősségeikkel, tudatában kell lennünk a szükségleteiknek. Mik ezek a szükségletek, és hogyan tudunk reagálni ezekre?

A gondozóknak szükségük van arra, hogy beszéljenek

„Meg kell szabadulnom a terheimtől” — mondta egy asszony, aki haldokló barátnőjének a gondozásában segített. Amint az előző cikk rámutatott, gyakran könnyebben lehet szembenézni és megküzdeni a gondokkal, ha az ember meg tudja beszélni azokat egy megértő baráttal. Sok gondozó, aki úgy érzi, hogy a helyzet foglya, úgy találja, hogy ha beszél a helyzetéről, az segít tisztázni az érzéseit, és könnyíteni a felgyülemlett nyomáson.

„Nagyra értékeltem, amikor a barátaink rájöttek, hogy mindkettőnknek szükségünk van erkölcsi támogatásra” — emlékszik vissza Jeanny arra az időre, amikor férjét gondozta. Elmagyarázza, hogy akik gondoskodnak valakiről, azoknak buzdításra van szükségük, és időnként arra, hogy valakinek a vállán kisírhassák magukat. Hjalmar, aki beteg sógorának az ápolásában segített, egyetért ezzel: „Szükségem volt valakire, aki meghallgatja a félelmeimet és a gondjaimat, és megérti, hogy mit érzek.” Egyik bizalmas barátjával kapcsolatban Hjalmar még hozzáfűzi: „Nagyon jó volt meglátogatni, még ha csak egy fél órára is. Meghallgatott. Tényleg törődött velem. Utána felfrissültnek éreztem magam.”

A gondozók óriási buzdítást meríthetnek abból, ha van egy megértő hallgatójuk. „Legyen . . . gyors a hallásra, késedelmes a szólásra” — tanácsolja bölcsen a Biblia (Jakab 1:19). A The Journals of Gerontology című folyóiratban megjelent egyik beszámoló rámutatott, hogy „sokszor már az is elég ahhoz, hogy nagy megkönnyebbülést szerezzenek, ha tudják, hogy elérhető a támogatás”.

A halló fül és az erkölcsi támogatás mellett azonban mire van még szükségük a gondozóknak?

Gyakorlati segítség nyújtása

„A beteg és a család minden olyan módból hasznot merít, amellyel szeretetet és buzdítást lehet kifejezni” — jegyzi meg dr. Ernest Rosenbaum. Először is ilyen „szeretetet és buzdítást” lehet kifejezni egy személyes látogatás vagy egy telefonhívás során, illetve egy (lehetőség szerint virág vagy más ajándék kíséretében küldött) rövid üzenetben.

„Vigasztaló volt, amikor a barátaink rövid látogatásokat tettek nálunk” — emlékszik vissza Zsuzsa arra a támogatásra, amelyet a családja kapott, amikor az édesapja Hodgkin-kórban haldoklott. Majd így folytatja: „Az egyik barátnőm fölvette a telefont, segített a mosásban, és mindannyiunk ruháját kivasalta.”

A gondozók támogatása konkrét és kézzelfogható segítséget foglalhat magában, és kell is hogy magában foglaljon. Elza így idézi fel: „Hasznosnak találtam, amikor a barátaink gyakorlati segítséget ajánlottak fel. Nem csupán azt mondták: »Ha bármikor tehetek érted valamit, csak szólj.« Inkább azt mondták: »Vásárolni megyek. Mit hozhatok neked?« vagy »Gondozhatom a kertedet?« vagy »Ráérek üldögélni a beteggel és olvasni neki.« És amit még gyakorlatiasnak találtunk, hogy úgy intéztük, hogy a látogatók hagyjanak írott üzeneteket egy jegyzetfüzetben, ha beteg barátnőm fáradt volt, vagy aludt. Ez mindannyiunknak sok-sok örömet szerzett.”

A konkrét segítség felajánlása számos házimunka bármelyikét magában foglalhatja. Róza kifejti: „Nagyra értékeltem, ha segítettek az ágyazásban, a beteg leveleinek megírásában, a beteget látogató személyekkel való foglalkozásban, a gyógyszerek beszerzésében, a hajmosásban és fodrászkodásban, valamint a mosogatásban.” A család és a barátok azzal is segíthetnek a gondozónak, ha felváltva gondoskodnak az étkezésekről.

Ahol helyénvaló, ott az is gyakorlatias lehet, ha az ápolás alapvető területein nyújtunk segítséget. Például a gondozónak segítségre lehet szüksége a beteg etetésében vagy mosdatásában.

A betegség kezdetén talán gyakorlati segítséget nyújtanak az aggódó családtagok és barátok, de mi a helyzet akkor, ha a betegség hosszú lefolyású? Ha belemerülünk saját, zsúfolt időtervünkbe, akkor könnyen elkerülheti a figyelmünket a folyamatos — és esetleg felgyülemlő — nyomás, amellyel a gondozók szembenéznek. Milyen szomorú lenne, ha hanyatlana a segítség, melyre oly nagy szükség van!

Amennyiben ez történik, tanácsos lehet a gondozó számára, ha összehívja a családot egy összejövetelre, hogy megtárgyalják a beteg gondozását. Gyakran igénybe lehet venni azoknak a barátoknak és rokonoknak a segítségét, akik jelezték, hogy szívesen segítenek. Ezt tette Zsuzsa és a családja. „Amikor felmerültek bizonyos szükségletek, visszaemlékeztünk azokra, akik felajánlották a segítségüket, és felhívtuk őket — meséli. — Úgy éreztük, megkérhetjük őket, hogy segítsenek.”

Biztosítsuk nekik a pihenést

A The 36-Hour Day (36 órás nap) című könyv ezt írja: „Elengedhetetlenül fontos mind önnek [a gondozónak], mind neki [a betegnek], hogy rendszeres időközönként »elmenekülhessen« a krónikus beteg személy 24 órán át tartó gondozásától . . . A pihenés, távol a [beteg] gondozásától, az egyik legfontosabb dolog, amit megtehet annak érdekében, hogy tovább folytathassa valakinek a gondozását.” Vajon egyetértenek ezzel a gondozók?

„Feltétlenül — válaszolja Mária, aki egy rákban haldokló, bizalmas barátnőjének a gondozásában segített. — Időről időre szükségem volt »egy kis nyugalomra«, és arra, hogy egy időre valaki átvegye a gondozását.” Joan, aki Alzheimer-kórban szenvedő férjét gondozza, ugyanezen a véleményen van. „Az egyik dolog, amire a legnagyobb szükségünk van, az, hogy időről időre pihenjünk” — jegyzi meg.

De hogyan juthatnak hozzá a pihenéshez, amely mentes a felelősségeik nyomásától? Jennifer, aki idős szüleinek a gondozásában segített, említést tesz arról, hogy ő miként könnyebbült meg: „A család egyik barátja néha egy napra vigyázott anyukára, hogy pihenhessünk.”

Azzal is pihenésről gondoskodhatsz a gondozó számára, ha felajánlod, hogy elviszed a beteget egy időre, amennyiben ez megvalósítható. Joan ezt mondja: „Felfrissítőnek találom, amikor valaki elviszi a férjemet, és hébe-hóba magamban lehetek.” Másrészt lehet, hogy a beteg otthonában tölthetsz el vele valamennyi időt. Bármelyikről legyen is szó, tedd lehetővé a gondozó személy számára, hogy hozzájusson a kikapcsolódáshoz, amelyre oly nagy szüksége van.

Emlékezz azonban arra, hogy a gondozóknak nem mindig könnyű pihenőt tartaniuk. Talán bűntudatot éreznek amiatt, hogy távol vannak szeretett hozzátartozójuktól. „Nem könnyű elmenekülni a helyzet elől, és kikapcsolódással vagy pihenéssel foglalni el magadat — ismeri be Hjalmar. — Úgy éreztem, hogy mindig ott akarok lenni vele.” De nagyobb elmebeli békét tapasztalt, ha olyankor tartott pihenőt, amikor a sógora a legkevesebb figyelmet igényelte. Mások intézkedtek, hogy a szeretett hozzátartozójuknak néhány órára egy felnőtteknek való napközi otthonban viseljék gondját.

Mindenféle betegség vége

Biztos, hogy óriási felelősséget jelent egy súlyosan beteg, szeretett hozzátartozó gondozása. Mindemellett nagyon kielégítő lehet, és megelégedésül szolgálhat. A kutatók, valamint a gondozók a megerősödött családi és baráti kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt. A gondozók mindig új tulajdonságokat és képességeket tanulnak. Sokan szellemi előnyöket is tapasztalnak.

Ami a legfontosabb, a Biblia rámutat, hogy Jehova és Fia, Jézus Krisztus a legegyüttérzőbb gondozó. A bibliai prófécia biztosít bennünket arról, hogy mindenféle betegség, szenvedés és halál vége közvetlen közel van. Rövidesen az ember törődő Teremtője örök élettel jutalmazza meg a föld igazságos lakosait egy tökéletesen egészséges új világban — amelyben „nem mondja a lakos: beteg vagyok!” (Ésaiás 33:24; Jelenések 21:4).

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 11. oldalon]

A beteg személy jólléte közvetlenül függ a te jóllétedtől

[Oldalidézet a 12. oldalon]

A jó barátok támogatása sokat segít abban, hogy folyamatosan átsegítsen a legnehezebb időszakokon

[Kiemelt rész a 12. oldalon]

A gondozás kielégítő lehet

„KIELÉGÍTŐ? — tűnődhetnek el néhányan. — Hogy lehet az?” Kérünk, figyeld meg, hogy a következő gondozók mit mondtak az Ébredjetek!-nek:

„Ha valaki lemond a saját törekvéseiről és vágyairól, az nem jelenti azt, hogy kevésbé boldog. »Jobb adni, mint venni« (Cselekedetek 20:35). Nagyon kielégítő lehet gondozni valakit, akit szeretsz” (Joan).

„Hálás voltam, hogy segíthettem a nővéremnek és a sógoromnak, amikor nagy szükségük volt rá — anélkül, hogy vissza tudták volna fizetni. Közelebb hozott bennünket egymáshoz. Remélem, hogy egy napon felhasználhatom az ebből szerzett tapasztalatot, hogy segítsek valaki másnak, aki hasonló helyzetben van” (Hjalmar).

„Amint azt többször is mondtam beteg barátnőmnek, Bettinek, jóval többet kaptam, mint amennyit adtam. Együttérzést és türelmet tanultam. Megtanultam, hogy még a legnehezebb körülmények között is lehet pozitív magatartást tanúsítani” (Elza).

„Erősebb személy lettem. Még jobban megismertem, hogy milyen naponta Jehova Istenre támaszkodni, és milyen az, amikor kielégíti a szükségleteimet” (Jeanny).

[Kiemelt rész a 13. oldalon]

Amikor meglátogatsz egy gondozót

• Hallgass beleéléssel

• Szívből dicsérd meg

• Ajánlj fel konkrét segítséget

[Képek a 10. oldalon]

Támogasd a gondozókat azáltal, hogy bevásárolsz és főzöl helyettük, vagy segítesz nekik a beteg gondozásában