Jutalommal járó misszionáriusi életünk Afrikában
John Miles elbeszélése nyomán
A jelenet színhelye északnyugat zimbabwei vadrezervátum. Feleségemmel, Vallal, a híres Viktória-vízeséshez hajtunk. Nem, nem vagyunk turisták. Mindketten misszionáriusok vagyunk és azért küldtek ide minket, hogy az itt élő afrikaiak között munkálkodjunk. Amikor egy kanyarból kiérünk, szembetaláljuk magunkat az út jobb oldalán egy óriás elefánttal. Leállítom a motort és kihajolok az ablakon, hogy egy felvételt készítsek. Éppen a második felvételre készülök, amikor Val elsikoltja magát:
„Mindjárt nekünk ront!”
Megpróbálom gyorsan beindítani a motort, de nem sikerül. Micsoda veszélyes helyzet állt elő! Az elefánt felénk rohanva, lefékezi magát és felemeli első lábait, hogy agyontaposson bennünket. De még időben beindul a motor és elhajtunk a dzsungelbe. Szerencsénkre se kő, se fa nem állja utunkat, és így el tudunk menekülni. Úgy döntöttünk, hogy a jobb kéz szabályt alkalmazva, Jumbó úrnak szabad utat engedünk, mi pedig folytatjuk az utunkat egy másik úton.
Vagy itt van egy másik jelenet színhelye. Ez alkalommal a hegyi Lesotho királyságában, Afrika déli részében vagyunk. Az időpont: vasárnap délután van a fővárosban, Maseruban. A helyi testvérekkel együtt eltöltött keresztényi összejövetel után éppen hazatérőben vagyunk. Hirtelen két fiatal bandita támad meg bennünket. Az egyik megüt, a másik rám veti magát, de sikerül leráznom magamról, és akkor Val felé fordul, hogy kikapja kezéből a táskáját. Val elkiáltja magát: „Jehova! Jehova! Jehova!” Abban a pillanatban a férfi elengedi Val táskáját és kábultan visszafelé támolygott. Az a férfi is visszavonul, aki megütött engem – miközben öklével a levegőbe csapdos. Sietve elhagyjuk a helyet és nagyon fellélegzünk, amikor a buszmegállóban hittestvéreinkkel találkozunk (Példabeszédek 18:10).
E két esemény mindegyike csak néhány másodpercig tartott, de még 32 év múltán is feledhetetlen élményként él emlékezetünkben afrikai misszionárius szolgálatunk idejéből. Hogyan kerültünk ide? Miért lettünk misszionáriusok? És jutalommal járt-e életünk?
Egy amerikai farmer megismeri az igazságot
Mindez 1939-ben kezdődött, amikor Val Jensennel megismerkedtem Yakimában (Washington, USA). Ebben az időben egy farmon dolgoztam, és Val is ott dolgozott, mint házvezetőnő. Gyakran beszélt nekem a Bibliáról. Nagyon megragadott az a magyarázata, hogy a pokol nem tüzes hely (Prédikátor 9:5, 10 [9:7, 12 Károli]; Cselekedetek 2:31; Jelenések 20:13, 14). Bár én nem jártam templomba, de azt tudtam, mit tanítanak a papok a pokolról. Az viszont sokkal ésszerűbbnek hangzott, amit Val a Bibliából kimutatott.
Val édesapja és édesanyja már 1932-ben Jehova Tanúi lettek. Val is tanulni kezdte a Bibliát, és 1935 szeptemberében alámerítkezett. Amikor megismerkedtünk, Val meghívott a Királyság-teremben tartott összejövetelekre. Elfogadtam a meghívását és szívesen voltam együtt azokkal, akikkel ott találkoztam, de csak akkor, amikor a mezőgazdasági munkám ezt megengedte. Életemben a gazdálkodás állott kezdetben az első helyen. Lassanként azonban kezdtem fontosabbnak tartani az összejöveteleket, és a helybeli Tanúk meghívtak a házankénti munka végzésére is. A prédikáló szolgálat szülővárosomban igazi próbának bizonyult számomra. De kiálltam ezt a próbát.
Két emlékezetes dolog történt 1941-ben. Márciusban alámerítkeztem mint Jehova önátadott tanúja, és később Vallal házasságot kötöttünk. 1942 októberében kezdtem el mint úttörő a teljes idejű szolgálatot Észak-Dakota délkeleti részében.
A rákövetkező évben feledhetetlen esemény történt. Jehova Tanúi történetében ez mérföldkőnek számított. Megkezdődött 1943. február 1-jén a misszionáriusok kiképzésére alakult Őrtorony Gileád Biblia Főiskola, ahogyan akkor az első osztályát nevezték. Két hónappal később Aberdeenben, Dél-Dakotában részt vettünk a „Felhívás a tevékenységre” elnevezésű kongresszuson. Itt ecsetelték, milyen áldások várják azokat, akik idegen országokban hajlandók misszionáriusokként ténykedni. Szívünkben ott született meg a vágy, hogy mi is elmegyünk a Gileád Iskolába, és vállalunk misszionáriusi szolgálatot.
Fáradozásaink célja, a misszionáriusi szolgálat elérése
Kilenc hosszú évnek kellett eltelnie addig, amíg végül is sikerült célunkat elérni. Ez alatt az idő alatt sok szép szolgálati kiváltságnak örvendtünk, de bizonyos hátrányokat is tapasztaltunk. Másfél évig tartó, észak-dakotai úttörő szolgálat után, Missouriba kértük áthelyezésünket. Kérésünket teljesítették, és letelepedtünk Rolla városban. Területünk magába foglalta az egész Phelps megyét, ahol csak egyetlen aktív Tanú volt. Három boldog évet töltöttünk ott, és sikerült egy gyülekezetet alapítanunk.
Ezután szembetaláltuk magunkat olyan problémával, amely alaposan lehűtötte a reményünket, hogy valaha is misszionáriusok leszünk. Kimerült minden anyagi készletünk. És annak következtében, hogy rossz háztartást vezettünk, és nem hittük el, hogy Jehova képes gondoskodni rólunk, abbahagytuk az úttörő szolgálatot. Először azt terveztük, hogy csak néhány hónapra állunk le, de másfél év lett belőle. Amikor újra elkezdtük az úttörő szolgálatot, eltökéltük, hogy még egyszer ilyen hibába nem esünk. Kijelölt új területünk a Washington állam keleti részén fekvő Reardan városában működő gyülekezet volt. Rész idejű állást akkor nehéz volt kapni, így teljesen abban kellett bíznunk, hogy Jehova majd előteremti a mindennapi megélhetésünket (Máté 6:11, 33).
Területünkhöz tartozott több kisebb helység azon a környéken. Egyszer oda és vissza 130 kilométert kellett megtennünk, hogy elvigyük a Királyság-üzenetet az emberekhez. Nem volt elég üzemanyagunk, de nem hagytuk, hogy ez feltartóztasson munkánkban. A városból kijövet, megálltunk a postahivatal előtt, és mit gondoltok, mi várt ránk? Egy levél, amelyben unokatestvérem tudatta velem, hogy elkezdte a Bibliát tanulmányozni a Tanúkkal. A levélben mellékelt egy csekket is, amelynek árából megtankolhattunk, és még maradt is pénzünk, „Ezt az adományt a Boys Town-nak (Fiúk Városa) akartuk elküldeni,” írták, „de azt gondoltuk, hogy nektek nagyobb szükségetek van rá, mint Flanagan Atyának.” Mennyire igazuk volt!
Az ilyen tapasztalatok mélyen belénk vésték Jézus ígéretének igaz voltát. „Keressétek állandóan [Isten] királyságát, és ezeket [a szükséges anyagi dolgokat] mind ráadásul megkapjátok” (Lukács 12:31). Az így kapott értékes kiiskolázás hozzásegített ahhoz, hogy ki tudtunk tartani az egyéb nehézségek között is.
Az egyik télen nem volt elegendő szénkészletünk. A kérdés ez volt: Helyzetünkre való tekintettel, megengedhetjük-e, hogy körülményeink nyomására abbahagyjuk az úttörő szolgálatot? Jehova elé vittük ügyünket imában és lefeküdtünk. Másnap reggel hat órakor kopogtattak ajtónkon! Egy testvér és a felesége, akik rokoni látogatásból tértek vissza, elhatározták, hogy meglátogatnak minket. Megraktuk a tüzet, de az utolsó szenet raktuk rá, és közben főztünk egy kanna kávét. Ott ültünk kedélyesen együtt, amikor a testvér hirtelen megkérdezte: „Van-e még elég szenetek?” Val és én egymásra néztünk és nevetni kezdtünk. Annyi szenünk volt, amit akkor éppen rátettünk. Tíz dollárt kaptunk, amelyen akkor legkevesebb fél tonna szenet lehetett vásárolni.
Egy másik alkalommal körzetgyűlés előtt álltunk és csak öt dollárunk volt. Esedékes volt ezenkívül, mindjárt a körzetgyűlés után, a kocsink levizsgáztatása. Elhatároztuk tehát, hogy a fontosabb dolgokat helyezzük életünkben az első helyre, és elmentünk a körzetgyűlésre. A testvérek nagylelkűségének köszönhetően, 15 dollárral tértünk vissza a területünkre. Az engedélyezés 14.50 dollárba került.
Washington keleti részében az úttörő szolgálat sok örömet szerzett nekünk, és több család, akikkel tanulmányoztunk, Jehova lojális tanúja lett. Ezen a területen már két éve ténykedtünk, amikor az Őr Torony Társulattól levél érkezett, amelyben közölték, hogy utazó-felvigyázónak ajánlottak, vagyis olyan felvigyázónak, aki Jehova Tanúi gyülekezeteit látogatja a körzetben és buzdítja őket. A Társulat ezt kérdezte: „Ha kineveznénk, elfogadnád-e ezt a beosztást?” Majd hozzátették: „Azonnal kérjük a válaszodat.” Mondanom sem kell, igennel válaszoltam. 1951 januárjától kezdve másfél évet töltöttünk el ebben az óriási körzetben, amely magába foglalta Észak-Dakota nyugati felét és Montana keleti felét.
Ebben az időben egy másik meglepetés is ért bennünket – meghívtak a Gileád Iskola 19. osztályára! Hát mégis teljesülhet a vágyunk? De sajnos, jött egy újabb levél, amelyben értesítettek, hogy az osztály létszáma betelt más országokból érkező testvérekkel. Ez bizony csalódás volt számunkra, de nem estünk kétségbe. Néhány hónappal később újabb meghívást kaptunk, ez alkalommal a Gileád Iskola 20. osztályába, ahová felvettek 1952 szeptemberétől kezdve.
Gileád Iskolából Afrikába
Mennyire értékeltük Jehova jóságát, amikor összekerültünk több mint 100 testvérrel a világ legkülönbözőbb részéből – Ausztráliából, Új-Zélandból, Indiából, Thaiföldről, a Fülöp-szigetekről, Skandináviából, Angliából, Egyiptomból és Közép-Európából! Mindez elmélyítette bennünk azt, mennyire fontos prédikálnunk a Királyság-üzenetet mindenhol (Máté 24:14).
A Gileád iskolában az idő szinte röpült, és mi 1953 februárjában megkaptuk a végbizonyítványt. Rajtunk kívül még négy testvérnek Észak-Rhodéziába (ma Zambia) szólt a kiutalása. A Társulat nagy örömünkre megengedte, hogy az Egyesült Államokban maradjunk a kongresszusig, hogy részt vehessünk az év júliusában a Yankee stadionban megrendezendő nemzetközi kongresszuson. A kongresszus előtt néhány hónapig, de még utána is egy ideig Oklahoma keleti részén szolgáltam körzetfelvigyázóként.
1953 novemberében Vallal, és még hat más misszionáriussal együtt, felszálltunk egy Afrikába induló teherhajóra. Durbanban, Dél-Afrikában kötöttünk ki, és onnan vonattal utaztunk északra Dél-Rhodéziába (ma Zimbabwe). Ott ketten elváltak tőlünk, hogy Salisburyben (ma Harare) elfoglalják szolgálati helyüket, míg mi többiek folytattuk utunkat az Észak-Rhodéziában levő Kitwe-ig.
Val és én egy bányavárosba, Mufulirába voltunk kinevezve, ahol néhány érdeklődő család lakott, de gyülekezet még nem működött. Jehova azonban megáldotta a házról házra való prédikáló szolgálatunkat. Sok bibliatanulmányozás kezdődött, és hamarosan az érdeklődők is látogatni kezdték a keresztény összejöveteleket. Néhány hónap múlva meghívást kaptunk, hogy az Őr Torony Társulat luanshyai fiókhivatalában töltsünk be megüresedett helyeket. Később újabb misszionáriusi területet kaptunk, ezúttal Lusakában. Ott-tartózkodásom alatt, időnként körzetfelvigyázóként működtem a néhány angolul beszélő gyülekezetnél.
Jutalommal járó élet az őserdőben
Aztán, 1960-ban, áthelyeztek bennünket Dél-Rhodéziába, ahol kerület-felvigyázó lettem a fekete testvérek között. Feladatom volt többek között a gyülekezetek meglátogatása, a körzetgyűléseken és a kerületkongresszusokon való felügyelet. A legtöbb gyülekezet vidéken volt, így meg kellett tanulnunk az őserdőben élni. Úgy gondolkoztunk, hogy ha a testvéreink képesek az őserdőben élni, mi is képesek leszünk rá.
Az Őr Torony Társulat fiókhivatala rendelkezésünkre bocsátott egy másfél tonnás áruösszegyűjtő kis tehergépkocsit. A kocsi hátsó része vékony lemezzel volt borítva és egy kétszárnyú ajtón át történt a rakodás. A vezetőfülke és a rakodótér közötti műanyag függönnyel ellátott ablakok elég nagyok voltak ahhoz, hogy be lehessen mászni azokon. A mi háztartási felszerelésünk egy beépített ágyból és habszivacs matracból állt. Dobozok szolgáltak konyhaszekrényül, és egy kis petróleumfőzőn főztünk. Felszerelésünkhöz tartozott még egy hordozható ruhásszekrény és sátor.
Nem sokkal azután, hogy a nyugati országrészben megkezdtük a szolgálatunkat, megcsípett egy ismeretlen rovar. Ettől megdagadt a lábam és magas lázam lett. Ráadásul az idő is elromlott, és nagy esőzés kezdődött. Annyira izzadtam, hogy az ágyneműt Valnak többször is ki kellett cserélnie. Éjfél felé Val elhatározta, hogy orvoshoz visz. Az országút felé vette az irányt, de a teherautó beragadt a sárba. Az előre-hátra való mozgás, amellyel Val ki akart jutni a sárból, csak azt eredményezte, hogy a kocsi alaposan összerázott. Amikor meggyőződött arról, hogy semmi mást nem lehet tenni, becsavarta magát az utolsó még szárazon maradt pokrócba, és lefeküdt mellém a kocsi hátsó részében. Az eső szakadatlanul verte a kocsinkat.
A reggel enyhülést hozott. Jobban lettem, az eső is elállt, és a kongresszus előkészítésére érkező testvérek kivontatták a teherautónkat a sárból. Bulawayoban más segítőkész testvérek kórházba szállítottak, és a gyógykezelés után vissza tudtam térni, és sikerült előkészülnünk a kongresszusra.
Abban az időben történt, hogy amikor az egyik gyülekezettől másikig utaztunk, találkoztunk az elefánttal. De találkoztunk más kisebb állatokkal is. Sátorlakóink közé tartoztak a legyeken és szúnyogokon kívül az aratóhangyák is. Egész rövid idő alatt képesek voltak lyukat fúrni a földön heverő ruhába és a szövetbe. A különböző gyíkok és vadászpókok, amelyek meglátogattak, ártalmatlanok voltak, de ha kobra jött be, azt gyorsan kitessékeltük. A skorpiókat sem kedveltük. Csípésük – Val leírása szerint – olyan érzést keltett, mintha felforrósított tűt vertek volna kalapáccsal a bőrödbe. Ezt ő tudhatta, mivel négyszer is megcsípték!
Mindez talán úgy hangzik, hogy az őserdei élet nem mondható éppen jutalommal járónak, de mi nem így gondolkoztunk. Számunkra a szabad levegőn töltött, tevékeny, egészséges élet volt ez, és a szellemi áldások messze kárpótoltak bennünket minden fizikai kényelmetlenségért.
Nagyon hiterősítő volt látni, hogy a vidéki testvéreink milyen erőfeszítést tettek meg azért, hogy jelen lehessenek az összejöveteleken. Egy gyülekezet két csoportból állt, és több mint 20 kilométer választotta el őket egymástól. Mindössze egy ösvény volt az összekötő kapocs közöttük. „Királyság-termük” egy nagy lombos fa volt, körülbelül feleúton a két csoport között, ahol a kövek szolgáltak ülőhelyekül. A testvéreknek mindkét csoportból 10 kilométert kellett megtenniük gyalog, hogy ott lehessenek az összejöveteleken hetente kétszer. Emlékszünk olyan házaspárra is, akik csomagjaikkal és takaróikkal 120 kilométert tettek meg, hogy a körzetgyűlésen jelen lehessenek. Ez csupán két példa arra, mennyire megszívlelik az afrikai testvéreink azt a tanácsot, hogy ‘ne maradjunk el az összejöveteleinkről’ (Zsidók 10:25).
Egyes területeken a helyi bennszülöttek nagyon gyanakvóak voltak a szándékunk tekintetében; egyesek még azt sem szerették, ha szomszédságukban tartózkodtunk. Egy alkalommal sátorunkat a körzetgyűlési terület közelségében állítottuk fel, egy olyan helyen, ahol magas fű vett körül bennünket. Amikor a körzetgyűlés programja befejeződött és már néhány órája aludtunk, valami külső neszre ébredtem fel. Zseblámpám fényénél egy személy körvonalait vettem ki, aki egy kis fa mögött állt.
„Mit csinálsz ott? – kiáltottam hangosan. – Miért bujkálsz a fa mögött?”
„Pszt-t-t testvér – hallottam a választ –, hallottuk, hogy egyesek arról beszéltek, hogy felgyújtják a füvet. Ezért megszerveztük; hogy őrséget állunk felváltva az éjszaka folyamán.”
Tulajdonképpen azért nem beszéltek nekünk erről a veszélyről, mert nem akarták, hogy nyugalmunkat megzavarják. Viszont hajlandók voltak lemondani éjszakai pihenésükről, hogy bennünket ne érjen baj! Amikor a körzetgyűlés vasárnap délután véget ért, intézkedtek arról, hogy egy autó előttünk, egy pedig mögöttünk haladjon, amíg el nem hagytuk a veszélyzónát.
Azt is felemelő érzés volt látni, mennyire értékelték ezek az egyszerű emberek a Bibliát. Az egyik gyülekezet, amelyet kiszolgáltunk, olyan területen volt, ahol a falu lakosai földimogyorót termesztettek. A hét folyamán az irodalmat és Bibliákat hámozatlan földimogyoróért árusítottuk. Amikor látogatásunk véget ért, felszerelésünkkel, irodalmunkkal és a földimogyoróval elindultunk a legközelebbi gyülekezeti helyre. Nem sokkal a terület elhagyása után arra kértek, várjunk egy kicsit, mert valaki akar még velünk beszélni. Megálltunk és várakoztunk. Végül is egy idős hölgy sietett ide, fején egy doboz földimogyoróval. Amikor utolért bennünket, már annyira kifulladt, hogy a földre rogyott és ott pihent addig, amíg ismét normálisan tudott lélegzeni. Nos, Bibliát szeretett volna kapni! Gyakorlatilag mindent újra ki kellett pakolnunk, de megérte, amikor láttuk örömét, hogy teljesült a kívánsága. Így hát még egy Biblia került szerető kezekbe – és még egy doboz földimogyoró a kocsinkba!
Azt is csodálatos volt megfigyelni, hogyan támasztott Jehova körzetfelvigyázókat; akik az afrikai őserdőben a gyülekezeteket látogatták. Ebben az időben nehéz volt a Társulat számára olyan képesített testvéreket találni, akiknek nem voltak családi kötelezettségeik. Nem volt szokatlan, hogy az utazó-felvigyázó busszal vagy kerékpárral ment egyik gyülekezetből a másikba, s kíséretében ott volt a felesége és két-három gyermeke, kerékpárjuk bőröndökkel, takarókkal és irodalommal megpakolva. Ezek a testvérek családjaikkal együtt keményen fáradoztak és zokszó nélkül szolgálták ki a gyülekezeteket. Nagy kiváltság volt velük szolgálni.
1970-ben a polgárháború nehézségeket hozott a testvérek életébe, és a semlegesség kérdésében sok testvér komoly próbába került, hogy lojalitását megőrizze (János 15:19). A Társulat azt találta számomra a legjobb megoldásnak, hogy más területre menjek át, hogy ne nehezítsem ezzel is szükségtelenül a testvérek helyzetét. 1972-ben megkértek, hogy dolgozzak a Salisbury-i fiókhivatalban. Itt alkalmam nyílt az új fiókhivatal megépítésében segédkezni. Nem sokkal ezután új feladatot kaptam: körzetfelvigyázó lettem az országban szétszórtan működő angolul beszélő gyülekezetekben. Ez azt jelentette, hogy keresztül-kasul kellett utaznom egész Zimbabwét. Egyes területeken annyira súlyos volt a helyzet, hogy a kormány által szervezett és katonai repülőgépek és helikopterek kíséretének védelme alatt vonuló konvojban utaztunk.
Elköltözésünk Afrika tetejére
Ezután egy újabb nagy változás következett kiutalt területemben. Lesotho fővárosában, Maseruban kellett szolgálnunk. Lesotho hegyi ország, néha Afrika tetejének nevezik, és sok szép, festői tája van.
Bár nagyra értékeltük a természeti szépségeket és gyönyörködtünk is bennük, de nem emiatt jöttünk ide. Idejövetelünk célja az volt, hogy segítsük megtalálni az Aggeus 2:7-ben említett „kívánatosakat”. Lesotho kicsiny ország, lakossága mindössze másfél millió. Amikor ide jöttünk 1979-ben, átlag 571 Tanú prédikálta a „királyság jó hírét” minden hónapban (Máté 24:14). A maserui gyülekezet viszont annyira megnövekedett, hogy ketté kellett osztani. 1988 áprilisában sikerült elérnünk egy új hírnökcsúcsszámot 1078 Királyság-hírnökkel, ami felettébb megörvendeztetett.
Időközben a volt misszionáriusi területünkön, Zambiában és Zimbabwéban is szép előrehaladás történt. Amikor mintegy 35 évvel ezelőtt először jöttünk Afrikába, összesen 36 836 Királyság-hírnök működött e két országban. Ma 82 229-re növekedett a számuk. Nagyszerű jutalomnak érezzük, hogy a magunk szerény módján nekünk is kiváltságunk lehetett, hogy hozzájáruljunk ehhez a növekedéshez.
„Ízleljétek és lássátok meg, hogy jó Jehova” – írta a zsoltáros Dávid (Zsoltárok 34:8 [34:9 Károli]). A misszionáriusi szolgálat „megízlelése” meggyőzött bennünket e szavak igaz voltáról. 1942 óta, mióta együtt elkezdtük a teljes idejű szolgálatot, életünk csupa áldás volt, és bőségesen tapasztaltuk Jehova jóságát. Még mindig sok a tennivalónk. Milyen hálásak, lehetünk Jehovának, hogy meglevő erőnket és egészségünket felhasználhatjuk az ő szolgálatában!