Vallásos hagyományok – igazságban imádják Istent?

„SALGA, salga, salga” („Jöjj ki, jöjj ki, jöjj ki”). Ez a gyászos hang hallatszik ki egy sötét temetőből Janitzio szigetén a Pátzcuarói-tó közelében, Mexikóban. Egy istenfélő taraszkán indián így könyörög elhunyt hozzátartozóihoz, miközben betanult imáját mondja. „A szent rózsafüzér szabadítson meg a téged fogva tartó köteléktől” – esdekel ilyen módon.

Halottak napja van. Már kora reggel óta nők és gyermekek virágszirmokkal ékesgetik a családi sírhelyeket és fakeretekkel díszítik azokat. És közben lerakják gyümölcs- és sütemény-áldozataikat a sír elé. És most dacolva az éjszakai csípős hideggel, éneket énekelnek többször is, vagy hallgatagon ott állnak a halottaikért gyújtott több ezer gyertyafény sápadt világánál.

Ami egy külső szemlélő szemében furcsának vagy bizarrnak tűnik, ezeknek az embereknek nagyon régi bevett vallási hagyomány: a katolikusok így ünneplik a mindenszentek napját. Sok latin-amerikai országban, a hagyomány parancsszavának engedve, a hívek ezrei tódulnak ki ilyenkor a temetőkertekbe, és mondják el a halottaikért való betanult imáikat, és ajánlják fel ajándékaikat.

Latin-Amerikában a vallásos képekkel kapcsolatban is sok hagyomány alakult ki. Krisztus és Mária képmásai mindenütt megtalálhatók, a legtöbb háznak és üzletnek ez a dísze. Szállj fel a buszra, és ott találod kitéve a pici Mária-képet a vezető ülése fölött. Mária-szobrok – amelyeket gyertyák fénye helyett vakító, színes fények ékesítenek – szintén ott találhatók a busz két oldalán az ülésekkel szemközt felfüggesztve.

Kolumbiában sok város felett a magas hegyekről óriási Krisztus- és Mária-alak néz le a mélybe. A híres Monserrate csúcsán is egy templom nyúlik a magasba, amelyben sok szobor található, és ezeket nagy tisztelet övezi. A bogotaiak ezrei különösen nagyhéten másszák meg ezt a sziklás csúcsot, olykor egyesek térden állva, sérült és vérző térdekkel.

Szentképek, feszületek, ünnepek – ezek a vallási hagyomány nélkülözhetetlen kellékei, amelyek bevett életszokásává lettek az egész világon az embereknek. Ezeket a hagyományokat nemzedékről nemzedékre adták át az emberek, és ma már ott tartanak, hogy szentként tisztelik őket.

Igazságban imádják?

Jóllehet talán a legtöbben örömmel, minden kétely nélkül követik ezeket a hagyományokat, vannak azonban sokan az úgynevezett keresztények közül, akikben ezek a hagyományok nyugtalanító gondokat vetnek fel. Maga Jézus Krisztus ugyanis ezt mondta: „Az igaz imádók szellemmel és igazsággal imádják az Atyát” (János 4:23). Sok vallási hagyomány viszont kétségtelenül nem keresztény vallási rítusból ered, vagy legalábbis meglepően hasonlít ahhoz. Például, a mindenszentek ünnepe megfelel a buddhista „Ullambana” ünnepnek. „Ilyenkor az elhunyt ősöknek adóznak gyermeki kegyelettel, és ilyenkor a szellemek kiszabadulnak e világhoz kötött állapotukból” (The New Encyclopædia Britannica [Új angol enciklopédia], 1976-os kiadás, Kislexikon, 1. kötet, 260. oldal). Az, aki ilyen hagyományokat követ, valójában igazságban imádja az Istent?

Egyesek így érvelnek: azzal, hogy az egyház átveszi a hagyományokat, a használatukat megszenteli. A II. vatikáni zsinat 1965-ben kimondta: „Az egyház nem kizárólag a Szentírásból meríti az általa kinyilatkoztatott dolgokra vonatkozó bizonyosságot. Ezért mind a szent hagyományt, mind a Szentírást egyforma áhítattal és szent tisztelettel kell elfogadni és kezelni.”

De mi a helyzet akkor, ha igazi konfliktus támad az ember alkotta hagyományok és az Istentől ihletett Szentírás között? Válaszul vizsgáljuk meg tüzetesen a hagyományokat a bibliai tanács fényében.