Gyöngyszemek – Márk Evangéliumából

JEHOVA szelleme ihlette Márkot, hogy megírja a Jézus földi életéről és szolgálatáról szóló eseménydús beszámolót. Bár ez az Evangélium nem említi név szerint Márkot írójának, de ezt bizonyítják Papiász, Justin Vértanú, Tertulliánus, Origenész, Euszebiosz, Jeromos és mások, akiknek írásai az i. sz. első négy évszázadát felölelik.

A szájhagyomány szerint Péter apostoltól származik ennek az evangéliumnak leglényegesebb információja. Például Origenész azt mondja, hogy Márk „Péter utasítása szerint” írt. De Márk szemmel láthatóan hozzá tudott férni számos más forrásanyaghoz is, hiszen a tanítványok az ő anyja házában találkoztak. Ez annál is inkább lehetséges, mivel Márk valószínűleg azonos azzal a „fiatalemberrel”, akinek sikerült elmenekülni a Jézust letartóztató emberek kezei közül, tehát személyesen is kapcsolatban állhatott Krisztussal (Márk 14:51, 52; Cselekedetek 12:12).

Kiknek írta?

Márk szemmel láthatólag pogány olvasóit tartotta szeme előtt, amikor evangéliumi beszámolóját írta. Például tömör stílusa is jól beleillik a római jellegzetességbe. A „korbánt” „Istennek szánt ajándéknak” nevezi (7:11), és említést tesz arról, hogy a templom az Olajfák hegyéről volt látható (13:3). Márk azt is elmagyarázza, hogy a farizeusok „böjtöltek”, és a szadduceusok szerint „nincs feltámadás” (2:18; 12:18). A zsidó olvasóknak ezek a magyarázatok minden bizonnyal fölöslegesek lettek volna.

Természetesen bárki számára hasznos elolvasni a Márk Evangéliumát. De mi az a háttérinformáció, ami alapján még jobban tudjuk értékelni az ebben található gyöngyszemeket?

Isten Fia Csodatevő

Márk beszámol azokról a csodákról, amiket Krisztus Isten erejével hajtott végre. Például egy alkalommal olyan nagy tömeg gyűlt össze egy házban, hogy egy gyógyulni akaró bénát a tetőn keresztül kellett leengedni Jézus elé egy nyíláson át (2:4). Mivel a ház tömve volt emberekkel, a férfit lehet, hogy létrán vagy egy külső lépcsőn vitték fel a tetőre. De miért volt szükség egy nyílást vágni a tetőn? Nos, a legtöbb tető lapos volt, és olyan gerendákon nyugodott, amelyek faltól falig futottak. A gerendákba szarufák illeszkedtek, amiket ágakkal, náddal és más hasonló anyaggal fedtek be. A tetőt vastagon földdel, agyaggal vagy mészhabarccsal tapasztották le. Azért, hogy a béna embert Jézus elé tudják leengedni, az agyagtetőn egy nyílást kellett kivágniuk. De milyen áldásban részesültek ezért a tettükért! Krisztus meggyógyította a férfit, és a jelenlevők mind Istent dicsőítették (2:1–12). Micsoda biztosíték ez számunkra is, hogy Jehova Fia az új világban hasonló csodákat fog végrehajtani!

Jézus egyik csodáját egy hajó fedélzetén hajtotta végre. Egy „vánkosra” dőlve aludt, amikor alvásából felébresztették, és ő nyomban lecsendesítette a vihart a Galileai-tengeren (4:35–41). A vánkos nem valami mai puha párna lehetett, amit az ágyban fejpárnának használunk. Inkább valami báránybőr lehetett, amelyre az evezősök ültek, vagy valami háttámla vagy párna volt, amelyet a kormányülésben ülőkeként használtak. Mindenesetre, amikor Jézus azt parancsolta a tengernek: „Csitulj el! Csillapodjál le!”, a jelenlevők szemtanúi voltak, mire képes a hit, mert „a szél elcsitult, és a tenger azonnal lecsendesedett”.

Jézus dekapoliszi szolgálata

A Galileai-tengeren átkelve Jézus ellátogatott Dekapolisz vagy a Tízváros vidékére. Bár ezek a városok kétségtelenül jelentős zsidó települések voltak, de egyben a görög vagy a hellén kultúra központjai is. Itt, a gadarénusok földjén szabadította meg Jézus az egyik férfit, „aki a sírok között tanyázott”, a démonok hatalmától (5:1–20).

Bizonyos időkben a sziklákból kivájt sírokban húzódtak meg az őrültek vagy a bűnözők, és itt laktak a szegények is. (Vö. Ésaiás 22:16; 65:2–4.) Egy XIX. századi mű szerint egy turista, aki ide látogatott, ahol Jézus találkozott ezzel a démonos férfival, beszámol arról, milyen is volt egy ilyen lakás: „A sírnak körülbelül 3 méter mély volt a belvilága, és egy meredek lépcső vezetett a kőküszöbtől az aljára. A sír minden oldala körülbelül 127 lépésnyi volt, de mivel fényt csak az ajtón keresztül kapott, így nem tudtunk belátni a belső szobába, hogy abból nyílott-e még más szoba is máshová. Egy tökéletes szarkofág maradt benne, amit a család most búzáshombárnak és élelmiszer tárolására használt, úgyhogy a halottaknak ez a megszentségtelenített sírhelye biztonságos, hűvös és kényelmes menedéket nyújtott az élőknek.”

Jézus és a hagyomány

Egyik alkalommal a farizeusok és egyes írástudók amiatt zúgolódtak, hogy Jézus tanítványai mosdatlan kézzel ettek. A pogány olvasók hasznára Márk elmagyarázza, hogy a farizeusok és a többi zsidók csak akkor „ettek, ha könyökükig megmosták a kezüket”. A piacról hazatérve csak akkor fogtak az étkezéshez, ha előbb megtisztították magukat, meghintve magukat vízzel, és hagyományuk még azt is megkövetelte, hogy a „poharakat, korsókat és a rézedényeket bele kellett meríteni a vízbe” (7:1–4).

Az evés előtti eme szertartásos meghintésen kívül ezek a zsidók bemerítették vízbe vagy víz alá merítették az étkezéshez használt poharakat, korsókat és rézedényeket. Hogy mennyire kötődtek a hagyományokhoz, azt találóan szemlélteti John Lightfoot tudós. Rabbik műveire hivatkozva kimutatta, hogy sok figyelmet szenteltek az olyan részleteknek, hogy mennyi volt például a mosdáshoz használt víz, milyen módon és mennyi ideig tartott a mosakodás. Lightfoot idézett egy forrásművet, amely kimutatta, hogy bizonyos zsidók gondosan megmosakodtak az étkezések előtt, nehogy bajt okozzon nekik Sibta, „a gonosz szellem, amely éjjel az emberek kezén ül: és ha mosdatlan kézzel nyúlt valaki az ételhez, ez a szellem ott lesz az elfogyasztott táplálékon, és ebből baj támad”. Nem csoda, ha Jézus elítélte az írástudókat és farizeusokat, amiért ʼIsten parancsait az emberi hagyományok kedvéért áthágtákʼ! (7:5–8).

Jézus utolsó nyilvános szolgálata

Miután Márk beszámol Jézus utolsó galileai szolgálatáról és pereai tevékenységéről, a figyelmet a jeruzsálemi és a Jeruzsálem körüli eseményekre összpontosítja. Például beszámol egy olyan alkalomról, amikor Krisztus megfigyelte, ki mennyit tett a templom pénzesládájába. Jézus látta, hogy egy szegény özvegyasszony mindössze „két kis értékű pénzt” ajándékozott oda. Mindazonáltal azt mondta Jézus, hogy többet adott mindenki másnál, mert azok a fölöslegükből adtak, de ez a szegény özvegyasszony „szegénységében egész megélhetését dobta a ládába” (12:41–44).

A görög szöveg szerint két leptont ajándékozott. A lepton a legkisebb értékű zsidó réz vagy bronzpénz volt, és pénzértéke ma gyakorlatilag szinte semmit sem ér. De ez a szegény asszony az önzetlenség szép példáját nyilvánította ki azzal, hogy minden tőle telhetőt megtett az igaz imádat előmozdítása végett (2Korinthus 9:6, 7).

Amint Jézus szolgálata közeledett a végéhez, kihallgatta őt Poncius Pilátus, akinek a neve és „prefektusi” címe megtalálható egy feliraton, amelyet 1961-ben Cézáreában találtak meg. Ilyen távoleső provinciában, mint Júdeában, a helytartónak (prefektusnak) katonai erő állt rendelkezésére, ő volt a pénzügyi kormányzat felelőse, és bírósági ügyekben ő bíráskodott. Pilátusnak joga lett volna Krisztust szabadon bocsátani, de engedett Jézus ellenségei kérésének, és inkább a tömeg kívánságainak tett eleget. Ezért átadta Jézust, hogy megfeszítsék, viszont a lázadó gyilkost, Barabbást elengedte (15:1–15).

Számos hagyomány kering Pilátus későbbi életéről és haláláról. Például Euszébiosz történész ezt írta: „Maga Pilátus, aki Üdvözítőnk idejében kormányzó volt, olyan szerencsétlenségekbe keveredett, amelyek arra kényszerítették, hogy önkezével vessen véget életének: úgy látszik, az isteni igazságszolgáltatás nem váratott sokáig magára.” Tekintet nélkül e lehetőségre, a legfontosabb azonban Jézus halála volt. A római hadsereg tisztje (századosa), aki szemtanúja volt Krisztus halálának és a halálát kísérő rendkívüli eseményeknek, a valós igazságot mondta ki, amikor így szólt: „Ez [a férfi] valóban Isten Fia volt” (15:33–39).