Amiért a keresztény imádat kiválóbb
Főbb részek kiemelése a Zsidókhoz írott levélből
JEHOVA ISTEN bevezette az imádat kiválóbb vonásait, amikor Fiát, Jézus Krisztust a földre küldte. Jézus ugyanis, a keresztény hit megalapítója, magasabb rangú az angyaloknál és Mózes prófétánál. Jézus papi mivolta is jóval magasabb rangú, ha összehasonlítjuk azt az ősi Izrael lévita papságával. S Jézus áldozata is jóval magasabb rendű, mint a mózesi Törvény alapján feláldozott állatáldozatok.
Ezeket a pontokat tisztázza Pál a Zsidókhoz írt levélben. A levelet nyilvánvalóan Pál apostol vetette papírra Rómában i. sz. 61 táján és a Júdeában élő zsidó hívőknek szánta. Már a korai időktől fogva, a görög és az ázsiai keresztények Pált tartották a levél írójának, és ezt alátámasztja a Héber Iratokban való jártassága, szakavatottsága, valamint a logikus okfejtés alkalmazása, amely tényezők annyira jellemzőek az apostolra. Nevét talán azért hagyta ki a levélből, mert a zsidók előítélettel viseltettek iránta, hiszen úgy ismerték őt mint „a nemzetek apostolát” (Róma 11:13). Most tehát vegyük közelebbről szemügyre a keresztény hit magasztosabb jellegzetességeit, ahogyan azt Pál a Zsidókhoz írt levelében feltárta.
Krisztus kiválóbb az angyaloknál és Mózesnél
Először Isten Fiának magasztosabb állását mutatja be Pál (1:1–3:6). Angyalok hódolnak előtte és királyi uralma Istenen nyugszik. Ez megkívánja tőlünk, hogy rendkívüli figyelmet szenteljünk annak, amit a Fiú mondott. Ezenfelül, emlékezetünkben kell tartani, hogy bár az ember Jézus alacsonyabbá tétetett az angyaloknál, az övéknél magasztosabb állást kapott és uralmat az eljövendő lakott föld fölött.
Jézus Krisztus Mózesnél is kiválóbb. Miért mondhatjuk ezt? Nos, Mózes pusztán kiszolgáló volt Isten izraelita házában. Jézust azonban Jehova efölé az egész ház fölé, vagy Isten népének gyülekezete fölé emelte.
A keresztények belépnek Isten nyugalmába
Az apostol ezután arra utal, hogy lehetséges Isten nyugalmába bemenni (3:7-4:13). Az egyiptomi fogságból megszabadított izraelitáknak nem sikerült bemenni ebbe a nyugalomba, mert engedetlenek voltak és nem volt hitük. Mi azonban bemehetünk ebbe a nyugalomba, ha hitet gyakorolunk Istenben és engedelmesen követjük Krisztust. Ennek eredményeként nem csupán a heti sabbat megtartására nyílik lehetőség, hanem naponta élvezzük a nagyszerűbb áldást, hogy minden önző érdekből végzett munkától megnyugszunk.
Az Isten nyugalmába való bementel az ő szavának egyik ígérete, amely „élesebb minden kétélű kardnál és behatol a lélek és a szellem megoszlásáig”. Mégpedig úgy, hogy átjárja az embert és meglátja az indítékokat és a magatartást, hogy szétválassza a hústest kívánságait és az elmebeli beállítottságot. (Vö. Róma 7:25.) Ha „lelkünk” vagy életünk — mint egyéneké — isteni „szellem”-mel vagy beállítottsággal párosul, beléphetünk Isten nyugalmába.
Kiválóbb papságés szövetség
Ezek után Pál rátér Krisztus papi tisztjének és az újszövetségnek kiválóbb mivoltára (4:14-10:31). Az ártatlan, bűn nélküli Jézus Krisztus könyörületet érez irántunk, bűnös emberek iránt, mivel hozzánk hasonlóan megpróbáltatott minden tekintetben. Ezenfelül, Isten kijelölte őt ’örökkévaló papnak Melkisédek rendje szerint’. A Lévi törzséből származó főpapoktól eltérően, Jézusnak elpusztíthatatlan élete van, és így nincs is szüksége utódokra megmentési munkájában. Nem kell állatáldozatokat bemutatnia, mivel sokkal kiválóbb, ártatlan testét áldozta fel és vérének értékével belépett az égbe.
Az újszövetség, amelyet Jézus vére tett érvényessé, kiválóbb a törvényszövetségnél. Azoknak, akik az újszövetségben vannak, Isten törvényei a szívükbe van írva és bűneik bocsánatának örvendenek (Jeremiás 31:31–34). Az ezért érzett hála arra indítja őket, hogy reménységüket nyilvánosan megvallják és összejöjjenek hívőtársaikkal. Ezzel szemben, a szándékos bűnösök számára már nincs bűnökért való áldozat.
A hit létfontosságú!
Ahhoz, hogy a kiválóbb újszövetség áldásait élvezzük, hitre van szükségünk (10:32-12:29). A kitartás hasonlóképpen fontos, ha meg akarjuk kapni azt, amit Jehova megígért. A kitartáshoz szükséges buzdításként, a keresztény kor előtti időkből tanúk ’nagy fellege’ vesz körül minket. Különösen Jézus tökéletes példáját a szenvedések elviselésében kell közvetlenül a szemünk előtt tartani. Bármely szenvedés, amelyet Isten megenged, hogy minket érjen, bizonyos értelemben fegyelmezésnek tekinthető, az pedig az igazságosság békés gyümölcsét teremheti meg. Jehova ígéreteinek szavahihetősége táplálja bennünk az erős vágyat, hogy szent szolgálatot végezzünk neki „istenfélelemmel és mélységes tisztelettel”.
Pál a levelet figyelmeztetéssel, intéssel zárja (13:1–25). Hit késztessen minket arra, hogy testvéri szeretetet tanúsítsunk, hogy vendégszeretők legyünk, hogy megemlékezzünk szenvedő hívőtársainkról, hogy a házasságot tiszteletben tartsuk, és hogy „legyünk elégedettek a meglévő dolgokkal”. Utánoznunk kell azok hitét, akik a gyülekezetben vezetnek minket és engedelmeskednünk kell nekik. Ezenfelül, tartsuk távol magunktól a hittagadást, viseljük el a gyalázatot, amelyet Jézus elviselt „mindig ajánljuk fel Istennek a dicséret áldozatát” és tartsunk ki a jó cselekvésében. Ez a magatartás is az igaz keresztények kiválóbb jellemvonásai között szerepel.
[Kiemelt rész a 24. oldalon]
Különféle bemerítések: Az Izrael szentélyében bemutatott imádat „csak étellel, itallal és különféle bemerítésekkel volt kapcsolatban (Zsidók 9:9, 10). Ezek a bemerítések rituális mosakodások voltak, melyeket a mózesi Törvény írt elő. Az edényeket, amelyek tisztátalanná lettek, megmosták, az előírásos tisztálkodáson pedig az ember ruháinak kimosását és a fürdést értették (3Mózes 11:32; 14:8, 9; 15:5). A papok fürödtek, azokat az eszközöket pedig, amelyek kapcsolatba kerültek az égő áldozatokkal, vízben leöblítették (2Mózes 29:4; 30:17–21; 3Mózes 1:13; 2Krónika 4:6). A „különféle bemerítés” azonban nem vonatkozott rituális ’csészék, korsók és réz edények bemerítésére’, amit egyes zsidók a Messiás megérkezésének idejében gyakoroltak; hasonlóképpen nem vonatkozik a Zsidók 9:10 a vízben való bemerítésre, amelyet Bemerítő János végzett vagy azokra, akik Istennek való önátadásuknak jelképeként mint keresztények bemerítkeztek (Máté 28: 19, 20; Márk 7:4; Lukács 3:3).