Olvasók kérdései

Mit tegyen egy keresztény, ha esküdtszéki feladat ellátására kérik fel?

Néhány országban az igazságszolgáltatás a polgárság közül választ esküdteket.a Ahol ez érvényben van, a keresztényeknek dönteniük kell, hogyan válaszolnak, amikor felkérik őket, hogy jelenjenek meg esküdtszéki feladatuk ellátására. Sok keresztény jó lelkiismerettel úgy következtetett, hogy a bibliai alapelvek nem tiltják, hogy megjelenjen, mint ahogy Sidrák, Misák és Abednégó is eleget tett a babiloni kormány utasításának, hogy jelenjenek meg Dura mezején, s mint ahogyan József és Mária is elment Betlehembe a római hatóságok utasítására (Dániel 3:1–12; Lukács 2:1–4). Vannak azonban olyan tényezők, melyeket az igaz keresztényeknek figyelembe kell venniük.

Az esküdtszék alkalmazása nem általános. Néhány országban a polgári és a büntetőperekben hivatásos bíró vagy egy bírókból álló tanács dönt. Máshol az úgynevezett szokásjogrendszer van uralkodóban, és az esküdtszék része a bírói eljárásnak. A legtöbb embernek azonban csupán homályos elképzelése van arról, hogyan válogatják össze az esküdtszék tagjait, és hogy ők mit csinálnak. Hasznos tehát, ha ezt áttekintjük, akár esküdtszéki feladat előtt állunk, akár nem.

Isten népe Jehovát tekinti a Legfőbb Bírónak (Ésai­ás 33:22). Az ókori Izráelben becsületes és pártatlan, tapasztalt férfiak szolgáltak bírákként, hogy rendezzék a vitás ügyeket, és döntsenek a törvénnyel kapcsolatos kérdésekben (2Mózes 18:13–22; 3Mózes 19:15; 5Mózes 21:18–21). Amikor Jézus a földön volt, a bírói feladatot a Szanhedrin, a zsidó legfelsőbb bíróság látta el (Márk 15:1; Cselekedetek 5:27–34). Az átlag zsidó állampolgárnak nem volt lehetősége arra, hogy polgári esküdt legyen.

Más országok polgárokból összetevődő esküdtszéket alkalmaztak. Szókratészt 501 esküdt hallgatta meg. Esküdtszéki tárgyalás a Római Köztársaságban is létezett, bár ezt eltörölték a császárok. Később Anglia királya, III. Henrik lehetővé tette, hogy a vádlott felett a szomszédai bíráskodjanak. Feltételezték, mivel ők ismerték a vádlottat, igazságosabb az ítéletük, mint az olyan eljárásnál, amelyben a vádlott azáltal próbálta meg bizonyítani ártatlanságát, hogy ellenállt a vallatásnak, vagy túlélte. Idő múltával az esküdtszéki rendszer megváltozott, és egy olyan elrendezéssé vált, amelyben az állampolgárok egy csoportjának meg kellett hallgatnia egy esetet, és a bizonyítékok alapján ítéletet kellett hoznia. Egy hivatásos bíró igazította el őket a bizonyítékok részleteiben.

Különféle esküdtszék van, az esküdtek száma is változó, és az is, hogy mi tartozik a döntéshozatalba. Az Egyesült Államokban például a vádesküdtszék 12—23 tagja dönt, hogy van-e elegendő bizonyíték arra, hogy az illető ellen vádat emeljen valamilyen bűncselekmény miatt; de nem állapítja meg a bűnösségét vagy az ártatlanságát. Ehhez hasonlóan a coroner esküdtszék (halálesetet vizsgáló esküdtszék) esetében az esküdtek mérlegelik a bizonyítékokat, és döntenek, hogy bűncselekményről van-e szó.

A legtöbb ember előtt az van, amikor az esküdtszékre gondol, hogy egy tárgyalásnál 12 állampolgárból álló bizottság van, amely meghallgatja a tanúvallomásokat, és dönt a bűnösség vagy ártatlanság felől, akár polgári, akár büntetőperről van szó. A vádesküdtszékkel összehasonlítva ez „rendes” (kis) esküdtszék. A bíróság általában értesítést küld, hogy szavazókból, gépkocsivezetőkből vagy ezekhez hasonlókból álló listán szereplő személyek jelenjenek meg esküdtszéki feladat ellátására. Néhányan automatikusan alkalmatlanok lehetnek erre, ilyenek például a bűntettért elítéltek és a szellemileg visszamaradottak. A helyi törvénytől függően mások — például orvosok, papok, jogászok vagy kisebb üzletek tulajdonosai felmentést kérhetnek ez alól. (Egyeseket az esküdtszékben való szolgálattal szemben támasztott szilárd, személyes, lelkiismereti meggyőződésük miatt menthetnek fel.) A hatóságok azonban egyre inkább nem veszik figyelembe a felmentéseket, hogy így mindenki köteles legyen megjelenni az esküdtszéki feladat ellátására, esetleg többször is az évek során.

Az esküdtszéki feladatra megjelenők közül nem lesz mindenki feltétlenül esküdt egy tárgyaláson. Az esküdtszéki tagságra felkért személyek csoportjából néhány embert választanak ki véletlenszerűen, hogy potenciális esküdt legyen egy bizonyos esetben. Utána a bíró ismerteti velük a szemben álló feleket és az ügyvédeiket, majd pedig elmondja az ügy jellegzetességeit. Az ügyvédekkel együtt megvizsgál minden egyes potenciális esküdtet. Ilyenkor lehet szólni, ha valaki lelkiismereti okokból nem tudja végezni a szolgálatot az ügy természetéből kifolyólag.

A csoport számát akkorára kell csökkenteni, amen­nyien ténylegesen végig ott lesznek az ügy tárgyalásánál. A bíró minden olyan személyt elutasít, akinek a pártatlansága megkérdőjelezhető, mert esetlegesen érdekelt az ügyben. Mindkét fél ügyvédjének szintén megvan az előjoga arra, hogy elutasítson néhány esküdtet. Akit elutasítanak ebből az esküdtszéki bizottságból, visszakerül az esküdtek csoportjába, és vár, hogy más esetekre válasszák ki véletlenszerűen. Néhány keresztény ilyen esetben az időt kötetlen formájú tanúskodásra használta. Néhány nap múlva az illető esküdtszéki feladatát ellátta, függetlenül attól, hogy valójában volt-e esküdt, vagy sem.

A keresztények igyekeznek a ’saját dolgaik után látni’, és nem avatkoznak „más dolgába” (1Thessalonika 4:11; 1Péter 4:15). Amikor egy zsidó arra kérte Jézust, hogy ítéljen egy örökösödési ügyben, ő így felelt: „Ember, ki tett engem köztetek biróvá vagy osztóvá?” (Lukács 12:13, 14). Jézus azért jött, hogy a Királyság jó hírét hirdesse, és nem azért, hogy jogi kérdésekben döntőbíráskodjon (Lukács 4:18, 43). Jézus válasza talán arra indította a férfit, hogy azt a módszert alkalmazza, melyet Isten Törvénye írt elő a viták rendezésére (5Mózes 1:16, 17). Ez bármennyire is igaz, mégsem avatkozunk más dolgába, ha a felhívásra válaszolva megjelenünk az esküdtszéki feladat ellátására. Inkább hasonlít Dániel három társának a helyzetéhez. A babiloni kormány megparancsolta nekik, hogy jelenjenek meg Dura mezején, és nem sértette Isten Törvényét, hogy ezt megtették. Amint azt a Biblia leírja, teljesen más volt a helyzet, amit ezután tettek (Dániel 3:16–18).

Miután Isten szolgái már nem voltak többé a Mózesi Törvény alatt, sok országban világi bírósággal kellett kapcsolatban állniuk. Pál apostol arra buzdította a korinthusbeli „szenteket”, hogy a gyülekezeten belül rendezzék a nézeteltéréseket. Bár Pál „igaztalanokként” utalt a világi bíróságoknak a tagjaira, mégsem tagadta, hogy ezeknek szerepük van a világi ügyek rendezésében (1Korinthus 6:1). Védte magát a római bírósági ülésen, sőt ügyében a császárra apellált. Ezt nem tette volna, ha a világi bíróságok alapjaiban véve rosszak volnának (Cselekedetek 24:10; 25:10, 11).

A világi bíróságok a „felső hatalmasságok” működési területébe tartoznak. Ezek „Istentől rendeltettek”, törvényt hoznak, és betartatják azokat. Pál ezt írta: „Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, a ki gonoszt cselekszik.” A keresztények ’nem szegülnek ellene a hatalomnak’, amikor az ilyen jogi területeken tevékenykedik, mivel nem akarnak ’ellenállni’ és ítéletet szerezni (Róma 13:1–4, Újfordítású revideált Biblia; Titus 3:1).

Amikor a keresztények különböző tényezőket mérlegelnek, figyelembe kell venniük, hogy engedelmeskedhetnek-e a császár bizonyos követeléseinek. Pál ezt tanácsolta: „Adjátok meg azért mindenkinek [a felső hatalmasságoknak], a mivel tartoztok: a kinek az adóval, az adót; a kinek a vámmal, a vámot; a kinek a félelemmel, a félelmet” (Róma 13:7). Az adó megfizetésénél ez nyilvánvaló (Máté 22:17–21). Ha a császár azt mondja, hogy az állampolgároknak az idejükből és az erejükből áldozniuk kell arra, hogy az utakat tisztítsák, vagy hogy más, olyanfajta munkát végezzenek el, amely a császár működési területei közé tartozik, minden kereszténynek magának kell döntenie, hogy engedelmeskedik-e (Máté 5:41).

Néhány keresztény az esküdtszéki szolgálatot úgy tekinti, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré (Lukács 20:25). Az esküdtszéki kötelezettségnél a feladat az, hogy meg kell hallgatni a bizonyítékokat, és őszinte véleményt kell mondani a tények vagy a törvény alapján. A vádesküdtszék esetében például az esküdtek döntik el, hogy a bizonyítékok indokolttá teszik-e, hogy valaki ellen vádat emeljenek vagy sem; ők nem döntenek abban, hogy bűnös-e az illető. Mi történik egy átlagos tárgyaláson? A polgári pernél az esküdtszék megítélheti a kártérítést. Büntetőpernél nekik kell meghatározniuk, hogy a bizonyítékok támogatják-e a bűnösség mellett való döntést. Időnként ők javasolják, hogy a törvényből melyik büntetést alkalmazzák. Ezután a kormány felhasználja hatalmát, hogy kifejezze a ’haragját az iránt, aki gonoszt cselekszik’, vagyis hogy ’megbüntesse a gonosztevőket’ (1Péter 2:14).

Mi a helyzet olyankor, ha egy keresztény úgy érzi, a lelkiismerete nem engedi meg, hogy egy bizonyos esküdtszékben szolgáljon? A Biblia nem beszél az esküdtszéki feladatról, ezért nem mondhatja, hogy „a vallásom nem engedi, hogy esküdtszékben szolgáljak”. Az esettől függően kijelentheti, hogy az esküdtszékben való szolgálat bizonyos esetben saját lelkiismerete ellen van. Ilyen eset lehet a nemi erkölcstelenség, az abortusz, az emberölés, vagy más olyan kérdés, amelyben gondolkodását a bibliai ismeret formálja, nem pusztán a világi törvény. Valójában azonban igen valószínű, hogy az a per, amelyre kiválasztják, nem foglalkozik ilyen kérdésekkel.

Egy érett keresztény azon is el fog gondolkodni, hogy osztozik-e a bírókkal a büntetés megszabásának felelősségében. (Vö. 1Mózes 39:17–20; 1Timótheus 5:22.) Ha tévesen ítélik meg valaki bűnösségét, és halálbüntetést rónak ki, vajon egy keresztény osztozna az esküdtszékkel a vérontásban? (2Mózes 22:2; 5Mózes 21:8; 22:8; Jeremiás 2:34; Máté 23:35; Cselekedetek 18:6). Jézus ügyének a tárgyalásánál Pilátus ’ártatlan akart maradni ennek az embernek a vérétől’. A zsidók készségesen vállalták: „Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon” (Máté 27:24, 25).

Ha a kormány utasítására egy keresztény megjelenik esküdtszéki feladat ellátására, de a saját lelkiismerete nem engedi, hogy egy bizonyos esetnél szolgáljon, annak ellenére sem, hogy a bíró ragaszkodik hozzá, ez a keresztény készüljön fel a következményekre — legyen az pénzbírság vagy börtönbüntetés (1Péter 2:19).

Végső elemzésképpen tehát minden egyes kereszténynek, akinek esküdtszéki feladatot kell ellátnia, döntenie kell, hogy mit fog tenni; döntését a Biblia megértésére alapozza és a saját lelkiismeretére. Voltak keresztények, akik megjelentek az esküdtszéki feladat ellátására, és bizonyos esküdtszékekben szolgáltak. Mások arra éreztek késztetést, hogy ezt elutasítsák, még a büntetés ellenére is. Minden kereszténynek magának kell döntenie, mit fog tenni, és másoknak nem szabad kritizálniuk a döntését (Galátzia 6:5).

[Lábjegyzet]