Olvassátok a Krónikák két könyvét és tanuljatok belőlük!
„MIRE való a Krónikák két könyve? Számos bibliatanulmáyozó felvetette már ezt a kérdést, amikor először olvasta végig a Bibliát. Ezek az emberek ugyanis elolvasták Sámuel két könyvét, majd a Királyok két könyvét, és azt tapasztalták, hogy azok igen élethűen, mesteri módon írják le Isten népének történetét a királyok idejéből. És az olvasók egyszerre csak szembe találják magukat a Krónikák két könyvével: kilenc hosszú fejezeten át eléjük tárulnak a nemzetségtáblázatok, majd megismétlődik az, amit korábban olvastak. Az Eerdmans’ Bible Handbook így magyarázza ezt: „Első pillantásra úgy tűnik, hogy a Krónikák unalmasabban és moralizálóbb módon megismétlik azt, amit már olvastunk Sámuel és a Királyok két könyvében.”
De ez csak a látszat. Ahogyan a Keresztény Görög Iratokban a négy evangélium ugyanazt az általános anyagot dolgozza fel, mégis más-más nézőpontból teszi ezt, és a maga nemében egyedülálló információval egészíti ki azt, ugyanúgy a Krónikák két könyve írójának is megvan a saját nézőpontja, és olyan információkkal szolgál, amelyek sehol másutt nem találhatók meg — jóllehet ugyanazt az általános anyagot dolgozza fel, mint az előző könyvek. Az író egy meghatározott időszak számára és bizonyos jól meghatározott célból írta meg művét. Ennek tudatában örömmel olvashatjuk e könyveket és levonhatjuk belőlük a napjainkra vonatkozó hasznos tanulságot.
Égető szükségnek tettek eleget
A Krónikák könyveit valószínűleg Ezsdrás írta, és azoknak a zsidóknak szánta, akik 70 éves babiloni fogságból tértek haza az Ígéret földjére. Miután elbeszélte Dávid és Salamon uralmát és Isten népének két nemzetre szakadását, az író Júda déli királyságára összpontosítja a figyelmet, és oly módon tárja fel annak történetét, hogy az tanulságul szolgáljon a száműzetésből hazatértek számára. Vázolja Dávid nagyon fontos királyi leszármazási ágának kibontakozását, miközben választ ad néhány lényeges kérdésre: Miért engedte meg Jehova, hogy választott nemzetét pogány országba száműzzék? És hogyan kerülhették el a hazatért zsidók (valamint a ma élő igaz keresztények is), hogy olyan hibát kövessen el, amely ilyenfajta büntetést von maga után?
A fontos nemzetségtáblák
A Krónikák első könyvének első kilenc fejezete hosszú nemzetségtáblázatokat tartalmaz. Vajon miért iktatta be ezeket az író? Azért, mert a nemzetségtáblázatok igen fontos szerepet töltöttek be az ókori Izraelnél. Ezekhez a táblázatokhoz kötődtek az örökségek és a szolgálati kiváltságok. A hazatérő izraeliták közül némelyek képtelenek voltak igazolni leszármazásukat, és ez igen nagy kellemetlenséget okozott nekik (Ezsdrás 2:59–63). Fontos érdekük fűződött tehát a nagy gonddal elkészített nemzetségtáblázatokhoz.
De hát mit tegyen a mai bibliaolvasó? Egyszerűen ugorja át ezeket a fejezeteket, és 10-ik fejezetnél, Saul halálával kezdje el a Krónikák első könyvének az olvasását? Nem, ne ezt tegye! Ezek a nemzetségtáblázatok is hozzátartoznak a „teljes Írás”-hoz, amely „Istentől ihletett” (2Timótheus 3:16). A Krónikák első könyvének első kilenc fejezete az információ fontos és lenyűgöző aranyrögei számunkra.
Például csakis itt olvashatunk Jábesről, Júda leszármazottjáról, aki rendkívül tiszteletreméltó személynek bizonyult (1Krónika 4:9, 10). Itt találunk hasznos névjegyzéket Dávid királyi leszármazási ágáról, amelyből megtudjuk azt a fontos tényt, hogy Zorobábel, a babiloni fogságból hazatért zsidók kormányzója is erről az ágról származott (1Krónika 3:10–19).
Sok mindent elmondanak még Dávidról
A Krónikák első könyvének többi fejezete élővé teszi számunkra az előző könyvek történelmi elbeszéléseit, kiegészíti különösen a Dávid királlyal kapcsolatos ismereteinket. Az előző könyvekből a bibliolvasó úgy ismerte meg Dávidot mint Jehova odaadó szolgáját, eredményes harcost, költőt, és nagyszerű vezetőt. A Krónikák első könyvéből megtudjuk, hogy szakavatott szervező is volt. Megszervezte a nemzetet és a hadsereget, a templomi szolgálatot, 14 papi rendet alakított, megszervezte a lévitákat és az énekeseket (1Krónika 23:1—27:22).
Sámuel második könyve leírja, milyen erőteljes vágy élt Dávid szívében az iránt, hogy „házat” vagy templomot építsen a szövetségláda számára (2Sámuel 7:2–5). Jehova azonban nem engedte meg, hogy Dávid megvalósíthassa ezt a tervét; a Krónikák első könyve megmagyarázza, hogy miért nem. Dávid kezéhez vér tapadt. Ezért a templomot Dávid utóda, a béke embere építhette meg (1Krónika 22:8–10). Sámuel második könyve elmondja, hogyan vásárolta meg Dávid a szérűt, ahol a templomot később fel akarták építeni (2Sámuel 24:18–25). A Krónikák első könyve pedig azzal egészíti ki ezt, hogy leírja, hogyan szerzett be Dávid bőségesen mindent, hogy amikor Salamon abban a helyzetben volt, hogy elkezdje a templom építését, minden készen álljon számára (1Krónika 22:6–19). Nos, Jehova még a templom formáját is megadta Dávidnak, aki hűségesen továbbadta azt Salamonnak (1Krónika 28:9–21).
Jehova áldása . . .
Ha tovább olvassuk a Krónikák könyvét, a második könyvben megfigyelhetjük, hogy egy dolog mindenképpen kitűnik az események közül: Amikor Júda királyai teljes bizalommal voltak Jehova iránt, áldásban részesültek. Amikor pedig nem mutattak ilyen bizalmat, a nép szenvedte annak kárát. Például Roboám fiát, Abiját, aki Izrael ellen harcolt, csúnyán tőrbe csalta Jeroboám, az északi királyság hadvezér királya. Abija serege azt látta, hogy teljesen bekerítette az ellenség, „Jehovához kiáltottak tehát, mialatt a papok hangosan fújták a kürtöket”. És mi lett az eredmény? „Isten vereséget mért Jeroboámra és egész Izraelre Abija és Júda színe előtt” (2Krónika 13:14, 15).
Asa, Abija fia szintén megfutamított egy hatalmas — egymillió etiópiaiból álló — hadsereget, mivel Jehovában bízott (1Krónika 14:9–12). Asa fia, Jósafát viszont megmenekült Ammon, Moáb és az edomiták szövetséges seregeitől, míg évekkel később leszármazottja, Ezékiás király a hatalmas Asszíria támadásától menekült meg, mivel szintén Jehovában bízott (2Krónika 20:1–26; 32:9–23).
. . . és nemtetszése
Számos király azonban nem tanúsított ugyanilyen bizalmat, és ennek általában három oka volt. Először is, sokan estek a bálványimádás csapdájába. Joás, Jósafát ükunokája jól kezdte el az uralkodást, később azonban bálványimádásra adta magát. Jehova ezért megvonta tőle a védelmét, és Jóás vereséget szenvedett a szíriaiak ellen vívott csatában, végül pedig meggyilkolták (2Krónika 24:23–25). Jóás fia, Amásia megmutatta, milyen megtévesztő lehet a bálványimádás. Kezdetben Amásia példamutató hitet tanúsított Jehova iránt. Később, egy győztes csata után, amelyben vereséget mért az edomitákra, érthetetlen módon, vette az edomiták isteneit és imádni kezdte őket! (1Krónika 25:14). Jehova ezért ismét megvonta védelmét a királytól.
A bálványimádás talán legvisszataszítóbb példája Manassé. Ez a király nemcsak hamis isteneket imádott, de erőteljesen üldözte azokat, akik ragaszkodtak Jehova imádatához. Mivel „megtöltötte Jeruzsálemet ártatlan vérrel”, Jehova elhatározta, hogy elpusztítja Júdát. „Jehova nem akart megbocsátani (2Királyok 21:11; 23:26; 24:3, 4). Meglepő azonban, hogy Manassé Ezékiás fia volt, Ezékiás a leghűségesebb zsidó királyok egyike. Manassé születése tulajdonképpen egy csodának köszönhető. Azután született, miután Jehova csodálatos módon meghosszabbította Ezékiás életét (Ésaiás 38:1–8; 2Krónika 33:1). És most jön a meglepetés: Miután sok éven át üldözte Jehova imádóit, Manassé bűnbánatot gyakorolt, és élete végén Jehova szolgája lett! (2Krónika 33:1–6, 12—17).
A másik dolog, ami tőrbe ejtette Júda királyait: az idegenekkel megkötött szövetségek. Ezek a szövetségek bajba sodorták a jó Asa királyt, de a nem annyira jó Akház királyt is (2Krónika 16:1–5, 7; 28:16, 20). Az idegenekkel kötött szövetségek tragikus következménye figyelhető meg Jósafát esetében. Jehovának ez a nagyszerű szolgája meggondolatlanul szövetségben volt a Baált imádó izraeli Akháb királlyal. Akhábbal együtt részt vett értelmetlen katonai kalandokban, és megengedte, hogy fia, Jórám feleségül vegye Akháb leányát, Atháliát. Athália igen rossz befolyással volt férjére, Jórámra, valamint fiára, Akháziára, amikor azok királlyá lettek. Majd amikor Akházia meghalt, Athália magához ragadta a trónt, és megölette valamennyi szóba jöhető vetélytársát. Jehova azonban úgy irányította az eseményeket, hogy Dávid királyi leszármazási ága érintetlen maradjon. Ámde milyen tragikus következményekkel járt a szükségtelen idegen szövetségek csapdája!
A harmadik csapda, amelybe a királyok közül néhányan beleestek, a fennhéjázó büszkeség. Ez vethető szemére a jó Asa királynak is az utolsó éveit illetően, és ez okozta, hogy Uzziás király, a katonai zseni, élete utolsó részét elkülönített leprásként kellett leélnie. Még a hithű Ezékiás király is csapdába esett, amikor babiloni követek érkeztek hozzá, és büszkén megmutatta nekik a templomi kincseket (2Krónika 32:25, 26; Ésaiás 39:1–7).
Olvassuk a Krónikákat és tanuljunk belőlük!
Igen, a Krónikák két könyve az információ gazdag kincsesládája. Megmutatja, hogy milyen viselkedés tetszik Jehovának, bizonyítja, hogy a királyok is vétkezhetnek. Komoly figyelmeztetést kapunk ma, különösen azok, akik felelős vezető beosztásokban vannak a keresztény gyülekezetben! A mai bálványimádás éppen olyan ravasz és behálózó, mint Izrael királyainak napjaiban volt, és nekünk a leghatározottabban kerülnünk kell (Efezus 3:19; Kolossé 3:5: Jelenések 13:4). Nekünk is kerülnünk kell a világgal való szükségtelen összefonódást (János 17:14, 16; Jakab 4:4). És természetesen ma is sok gondot okoz a büszkeség, fennhéjázás, ami ellen küzdenünk kell (Példabeszédek 16:5, 18; Jakab 4:6, 16).
Ha olvassuk a Krónikák két könyvét és tanulunk belőlük, biztosan erősebb lesz az elhatározásunk, hogy Jehovát szolgáljuk, a jó példákat követjük és a rossz példákat kerüljük. A zsidó történelem bőségesen tár elénk ilyeneket. Mindez arra buzdít minket, hogy kövessük a jót és kerüljük a rosszat, hogy „kitartásunkkal és az írásokból merített vigasztalás által reménységünk lehessen” (Róma 15:4).
[Kiemelt rész a 30. oldalon]
Hogyan bizonyítja a Krónikák első könyve, hogy Jézus nem december 25-én született?
A Krónikák első könyve szerint Dávid király 24 „rend”-be vagy csoportba szervezte a papokat. Mindegyik csoportnak egy héten át kellett szolgálatot teljesítenie a templomban. Eszerint minden rend mindegyik tagja évente két alkalommal szolgált, vagyis körülbelül hat hónapi szünettel a két szolgálata között.
Az első rend nyomban a sátoros ünnep befejezése után kezdett el szolgálni, szeptember vége és október eleje után. A nyolcadik rend, az Abija nevéről elnevezett csoport november végén, december elején, majd pedig június végén, július elején szolgált egy-egy hetet. Vajon miért fontos Abija szolgálati beosztása? Nos azért, mert Lukács beszámolója szerint Alámerítő János atyja, Zakariás az „Abija rendjéhez” tartozott, és éppen a templomban szolgált, amikor az angyal megjelent neki, és bejelentette János jövőbeni megszületését (Lukács 1:5, 8, 9).
Amint Lukács elbeszélése megmutatja, János fogantatására nem sokkal ezután sor került. Tehát János kilenc hónappal később született meg, akár szeptember elején, akár április elején. Lukács beszámolójából az is kitűnik, hogy Jézus hat hónappal volt fiatalabb Jánosnál (Lukács 1:26). Ez a Krónikákból származó részlet azt mutatja, hogy Jézus nem december végén, hanem vagy március elején, vagy pedig október elején született. Más írásszövegek azt mutatják, hogy az utóbbi a helyes időpont. (Bővebb részletek végett lásd Az Őrtorony 1954. június 15-i [angol] számát a 382. oldalon.)
[Kiemelt rész a 31. oldalon]
Miért lett József Izrael két törzsének ősatyja, holott a testvérei csupán egy-egy törzs ősatyjává lettek?
A Krónikák első könyve segít választ adni erre a kérdésre. József megkapta azt a kettős részt, ami az elsőszülöttet illette meg. Igaz, majdnem a legfiatalabb volt Jákob 12 fia közül, viszont ő volt az idősebb fia Jákob legkedvesebb feleségének, Ráhelnek. A születés alapján az elsőszülöttségi jog Jákob legidősebb fiát, Rubent illette volna meg, aki Leától volt Jákob elsőszülöttje. De a Krónikák első könyve elbeszéli nekünk, hogy Ruben egy súlyos vétsége miatt elvesztette ezt a jogát. Az elbeszélés így szól: „Rúben . . . Ő volt az elsőszülött; de mivel bemocskolta apja ágyát, elsőszülöttségi joga Izráel fiának, Józsefnek a fiaira szállt. Mégsem írták be elsőszülöttségét a származási jegyzékbe.” A beszámoló így folytatódik: „Mert Júda hatalmasabb volt testvéreinél, és fejedelem is származott belőle, bár az elsőszülöttségi jog Józsefé volt (1Krónika 5:1, 2, Ökumenikus fordítás).