1989. április 14-én épp egy összejövetelt vezettem le Maumere városában Flores szigetén, amikor a kormány emberei berontottak a házba, és három testvérrel együtt letartóztattak.

A börtönben az őrök erőszakkal próbáltak rávenni bennünket, hogy tisztelegjünk a zászló előtt. Nem tettük meg, ezért megvertek és összerugdostak minket, majd öt napon át kellett kint állnunk a rekkenő hőségben. Éjszaka a kemény, hideg betonon fagyoskodtunk a szűk cellánkban, koszosan, kimerülve, fájdalmak közepette. A börtönigazgató többször is rá akart venni minket a megalkuvásra, de így válaszoltunk: „Nem fogunk tisztelegni, még ha meg kell is halnunk emiatt.” Ahogy számtalan keresztény társunk, mi is kiváltságnak éreztük, hogy az igazságosságért szenvedünk (1Pét 3:14).

1999. január 19-én a muszlimok és a keresztények közötti ellenségeskedés erőszakba torkollott. Az összetűzés az otthonomtól úgy három kilométerre tört ki. A helyzet kaotikus volt.a

Miután gondoskodtam a családom biztonságáról, telefonáltam a többi testvérnek, hogy megtudjam, jól vannak-e. Mondtam nekik, hogy nyugodjanak meg, és kerüljék a veszélyes helyeket. Később a vének meglátogatták a gyülekezet tagjait, erősítették a hitüket, és ösztönözték őket, hogy tartsanak összejöveteleket kis csoportokban.

A fiókhivataltól azt az utasítást kaptuk, hogy szóljunk a veszélyeztetett területen lakó hírnököknek, hogy költözzenek biztonságosabb helyre. Figyelmeztettük a családokat. Egy testvér nem hagyta el a lakóhelyét, és sajnos később megölte egy fegyveres csőcselék. De akik megfogadták a fiókhivatal utasítását, életben maradtak.