NEMZETEK

Tág és általános értelemben egy nemzetet olyan emberek alkotnak, akik többé-kevésbé vérrokonságban vannak egymással, és közös nyelvet beszélnek. Egy ilyen nemzeti csoport rendszerint egy meghatározott földrajzi területen él, és van valamilyen központosított kormányzása. A Theological Dictionary of the Old Testament c. mű szerint „a héber arról tanúskodik, hogy a gój szó inkább egy olyan népre utal, mely politikai és területi szempontból tartozik együvé, és ennek a szónak az értelme nagyon közel van a modern »nemzet« szavunkéhoz. Az ʽam [nép] szóban viszont egy nép egybetartozásának az alapjaként mindig erősen ott van a vérrokonság gondolata” (G. J. Botterweck és H. Ringgren szerk.; 2. köt. 1975, 427. o.). A görög eʹthnosz (nemzet) és la·oszʹ (nép) szavak hasonlóképpen használatosak. A Szentírásban a gój és az eʹthnosz kifejezések többes számú alakjai általában nem zsidó nemzetekre utalnak.

Eredetük: Önálló nemzetek megalakulásáról először az özönvíz utáni időszakban, Bábel tornyának az építésekor olvashatunk. Az építkezésen részt vevők egységesek voltak abban, hogy ellenszegültek Isten szándékának. Elsősorban azért tudtak egységben dolgozni, mert „az egész földnek. . . egy nyelve és egy szókincse volt” (1Mó 11:1–4). Jehova ezt figyelembe vette, és a nyelvük összezavarásával „szétszórta őket onnan az egész föld színére” (1Mó 11:5–9; TÉRKÉP: 1. köt. 329. o.).

A nyelvi elhatároltság miatt mindegyik nyelvi csoport kialakította a saját kultúráját, művészetét, szokásait, vonásait és vallását – tehát mindegyik a maga módján élte az életét (3Mó 18:3). Az Istentől elidegenedett népek sok bálványt készítettek a mitikus istenségeikről (5Mó 12:30; 2Ki 17:29, 33).

Ezeknek a nemzeteknek három fő ága volt, melyek Noé fiainak, azaz Jáfetnek, Hámnak és Sémnek a fiaitól és unokáitól származtak. Ezeket a fiakat és unokákat lehet a nevükről elnevezett nemzetek megalapítóinak, ősatyáinak tekinteni. Ezért a Mózes első könyve 10. fejezetében található felsorolást a nemzetek legrégebbi táblázatának lehet nevezni, ahol összesen 70 nemzet van megemlítve. Jáfettől 14, Hámtól 30, Sémtől pedig 26 származott (1Mó 10:1–8, 13–32; 1Kr 1:4–25). E nemzeti csoportokkal kapcsolatban lásd még: TÁBLÁZAT: 1. köt. 329. o., valamint a Noé 70 leszármazottjáról szóló szócikkeket.

Az idő múlásával persze sok változás történt. Némelyik nemzet beleolvadt a szomszédos nemzetekbe, vagy teljes egészében eltűnt a sebezhetősége, a betegségek vagy a háborúk miatt; más nemzetek pedig létrejöttek az újabb vándorlási hullámoknak és a népességnövekedésnek köszönhetően. A hazafias érzület olykor annyira felerősödött bizonyos csoportokban, hogy hatalmas katonai győzelmekkel párosulva lökést adott a becsvágyó embereknek, hogy világbirodalmakat hozzanak létre, amit a gyengébb nemzetek igencsak megsínylettek.

Nemzetek atyja: Isten azt mondta Ábrámnak, hogy hagyja el Ur városát, és költözzön egy olyan földre, melyet mutat neki, mert mint mondta, „nagy nemzetté” teszi (1Mó 12:1–4). Isten később egy még nagyobb ígéretet tett: „nemzetek sokaságának az atyjává leszel . . . És nagyon-nagyon termékennyé teszlek, nemzetekké leszel, és királyok származnak majd tőled” (1Mó 17:1–6). És ez az ígéret be is teljesedett. Ábrahám fia, Ismáel ’tizenkét fejedelmet’ nemzett, akiktől nagycsaládok származtak (1Mó 25:13–16; 17:20; 21:13, 18), Ketura hat fia révén pedig további nemzetek eredeztették magukat Ábrahámtól (1Mó 25:1–4; 1Kr 1:28–33; Ró 4:16–18). Ábrahám másik fiától, Izsáktól származtak az izraeliták és az edomiták (1Mó 25:21–26). Sokkal tágabb, szellemi értelemben pedig Ábrahám „sok nemzet atyjává” lett, mivel sok nemzetből származó emberek – így azok is, akik a Rómában lévő keresztény gyülekezethez tartoztak – a hitük és az engedelmességük miatt az atyjuknak nevezhették Ábrahámot, aki „az atyja. . . mindazoknak, akiknek van hitük” (Ró 4:11, 16–18; lásd: IZRAEL 2.).

Hogyan tekinti Isten a nemzeteket? A Teremtőként és a világmindenség szuverén uraként Istennek korlátlan joga van ahhoz, hogy (ha úgy akarja) területi határokat szabjon a nemzeteknek, ahogyan azt Ammon, Edom és Izrael esetében is tette (5Mó 2:17–22; 32:8; 2Kr 20:6, 7; Cs 17:26). Az egész föld felett uralmat gyakorló Legfelségesebbnek és Fenségesnek a nagyságát nem lehet összehasonlítani az emberiség nemzeteinek nagyságával (Jr 10:6, 7). Az ő szemében a nemzetek igazából csak olyanok, mint egy csepp a vödörben (Ézs 40:15, 17). Így amikor a nemzetek dühösek Jehovára és morognak ellene – mint amikor Jézust megölték egy kínoszlopon –, ő csak gúnyosan nevet rajtuk, és szertefoszlatja, meghiúsítja az ellene irányuló vakmerő szándékukat (Zs 2:1, 2, 4, 5; 33:10; 59:8; Dá 4:32b, 34, 35; Cs 4:24–28).

Mivel Jehova felülmúlhatatlanul nagy és hatalmas, senki sem vádolhatja jogosan azzal, hogy igazságtalanul bánik a nemzetekkel. Függetlenül attól, hogy Isten egyetlen emberrel vagy egy egész nemzettel foglalkozik, sohasem alkuszik meg az igazságos alapelveiben (Jób 34:29). Ha egy nemzet megbánja a bűneit, ahogyan azt a niniveiek is tették, akkor az áldásában részesül (Jón 3:5–10). Ám ha egy nemzet rosszat cselekszik, Isten elpusztítja, még akkor is, ha szövetséges kapcsolatban van vele (Jr 18:7–10). Válságos helyzet idején Jehova figyelmeztető üzenetet küld a prófétáival (Jr 1:5, 10; Ez 2:3; 33:7). Isten senkivel szemben sem részrehajló, egyformák előtte az előkelők és az alacsony sorúak (5Mó 10:17; 2Kr 19:7; Cs 10:34, 35).

Tehát amikor egész nemzetek nem hajlandók elismerni Jehovát, és nem hajlandók engedelmeskedni neki, illetve elvetik őt a szívükből és az elméjükből, Jehova végrehajtja az ítéleteit rajtuk (Zs 79:6; 110:6; 149:7–9). Pusztulásra szánja őket, és előidézi, hogy a seolba térjenek (Zs 9:17; Ézs 34:1, 2; Jr 10:25). Isten költői nyelvezettel mondja el azt, hogy a gonosz nemzetek átadatnak a Fiának – akit „Hűnek és Igaznak” neveznek, és aki „az Isten Szava” –, hogy darabokra zúzza őket (Zs 2:7–9; Je 19:11–15; vö.: Je 12:5).

A szellemi Izrael új nemzete: Jehova Isten évszázadokon keresztül kizárólag a test szerinti Izraellel állt kapcsolatban, és folyamatosan elküldte a prófétáit a nemzethez, hátha az felhagy a makacs viselkedésével. Végül a Fiát, Krisztus Jézust küldte el, ám a zsidók többsége elvetette őt. Jézus ezért ezt mondta a hitetlen papi elöljáróknak és farizeusoknak: „az Isten királyságát elveszik tőletek, és olyan nemzetnek adják, amely megtermi gyümölcseit” (Mt 21:33–43).

Péter apostol egyértelműen úgy azonosította ezt a ’nemzetet’, mint amelyet olyan személyek alkotnak, akik elfogadták Krisztus Jézust (1Pt 2:4–10). Péter valójában a hittársaira alkalmazta azokat a szavakat, amelyeket korábban a test szerinti Izraelnek mondtak: „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, különleges tulajdonnak szánt nép vagytok” (1Pt 2:9; vö.: 2Mó 19:5, 6). Mindannyian elismerték Istent Uralkodónak, a Fiát pedig Úrnak és Krisztusnak (Cs 2:34, 35; 5:32). Égi állampolgárságuk volt (Fi 3:20), és el lettek pecsételve szent szellemmel, amely előzetes záloga az égi örökségüknek (2Ko 1:22; 5:5; Ef 1:13, 14). Míg a test szerinti Izrael a törvényszövetség idején alkotott egy nemzetet, addig a szellem által született keresztények ’szent nemzete’ az új szövetség idején jött létre (2Mó 19:5; Héb 8:6–13). Mindezen okok miatt igencsak helyénvaló volt, hogy ’szent nemzetnek’ nevezzék őket.

Amikor i. sz. 33-ban pünkösd napján először töltetett ki Isten szelleme, Jézusnak a mintegy 120 tanítványára (kik mindnyájan zsidó születésűek voltak), nyilvánvalóvá vált, hogy Isten már egy új szellemi nemzettel van kapcsolatban (Cs 1:4, 5, 15; 2:1–4; vö.: Ef 1:13, 14). Később, i. sz. 36-tal kezdődően, ennek az új nemzetnek körülmetéletlen nem zsidók is a tagjai lehettek, akik szintén megkapták Isten szellemét (Cs 10:24–48; Ef 2:11–20).

Az arról szóló információt, hogy minden nemzetben prédikálják a jó hírt, lásd a JÓ HÍR címszó alatt.

Góg és Magóg: A Bibliában a Jelenések könyve (20:7, 8) kijelenti, hogy Krisztus ezeréves uralma után Sátán „kimegy, hogy félrevezesse a föld négy sarkán levő nemzeteket, Gógot és Magógot”. Ezek a nemzetek kétségkívül a Krisztus igazgatása elleni lázadás következményeként jönnek létre. (Lásd: GÓG 3.)