Hétfő délután Jézus visszamegy Jeruzsálemből az Olajfák hegyének keleti lejtőjén fekvő Betániába. Az éjszakát valószínűleg a barátainál tölti, Lázár, Mária és Márta otthonában.

Most niszán 11-e, reggel van. Jézus a tanítványaival ismét úton van, és Jeruzsálembe tart. Utoljára fog megjelenni a templomban. És ez az utolsó napja a nyilvános szolgálatának, mielőtt megünnepli a pászkát és bevezeti a halálának emlékünnepét. Ezután kihallgatják, majd kivégzik.

Miközben Betániából az Olajfák hegyén át Jeruzsálembe mennek, Péter meglátja azt a fát, amelyet Jézus előző reggel átkozott meg. „Rabbi, nézd! – kiált fel. – A fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt” (Márk 11:21).

De miért átkozta meg Jézus a fát? Válaszában így indokolja meg: „Biztosak lehettek benne, hogy ha van hitetek, és nem kételkedtek, nemcsak azt fogjátok megtenni, amit én tettem a fügefával, hanem ha azt mondjátok ennek a hegynek: »Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe!«, az is meglesz. És mindazt, amit hittel kértek imában, megkapjátok” (Máté 21:21, 22). Ezzel tehát megismétli azt a korábbi lényeges gondolatát, hogy ha van hitük, egy hegyet is képesek elmozdítani (Máté 17:20).

Jézus a fa kiszárításával azt szemlélteti, hogy mennyire fontos hinni Istenben. Ezt mondja: „higgyetek abban, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, már meg is kaptátok, és akkor valóban meg is kapjátok” (Márk 11:24). Milyen lényeges tanulság ez Jézus minden követőjének! Az apostoloknak pedig különösen időszerű az előttük álló nehéz próbák miatt. De van egy másik összefüggés is a fügefa kiszáradása és a hit minősége között.

Hasonlóan a fügefához, Izrael nemzete is külsőleg megtévesztő. A nemzet szövetséges kapcsolatban áll Istennel, és látszólag megtartja a törvényt. Ám valójában a hit hiánya jellemzi az egész népet, és az, hogy nem teremnek jó gyümölcsöt. Sőt, még Isten saját Fiát is elutasítják! Tehát Jézus a terméketlen fügefa kiszárításával azt mutatja be, hogy mi fog történni a gyümölcstelen és hitetlen nemzettel.

Röviddel ezután Jézus és a tanítványai Jeruzsálembe érnek. Szokása szerint Jézus a templomba megy, és tanítani kezd. A magas rangú papok és a nép vénei még emlékeznek rá, mit tett Jézus előző nap a pénzváltókkal. Ezért kérdőre vonják: „Milyen hatalommal teszed ezeket? És ki adott neked hatalmat arra, hogy ezeket tedd?” (Márk 11:28).

Jézus így válaszol: „Kérdezek tőletek valamit. Válaszoljatok nekem, és akkor megmondom nektek, milyen hatalommal teszem ezeket. Istentől vagy emberektől kapta János a hatalmat, hogy kereszteljen? Válaszoljatok nekem.” Most az ellenségein a sor, hogy válaszoljanak. A papok és a vének tanakodni kezdenek: „Ha azt mondjuk: »Istentől«, azt fogja mondani: »Akkor miért nem hittetek Jánosnak?« De merjük-e azt mondani, hogy »emberektől«?” Azért érvelnek így, mert félnek a sokaságtól, ugyanis mind úgy gondolják, hogy „János valóban próféta volt” (Márk 11:29–32).

Jézus ellenfelei nem képesek megfelelő választ adni. Ezért ezt mondják: „Nem tudjuk.” Jézus így szól: „Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal teszem ezeket” (Márk 11:33).

A templomban Jézus az imént hozta zavarba a magas rangú papokat és a nép véneit, akik megkérdőjelezték, hogy milyen hatalommal cselekszik. A válaszával elhallgattatta őket. Most pedig egy szemléltetéssel leleplezi, hogy milyen emberek is valójában.

Jézus így kezdi: „Egy embernek volt két gyermeke. Odament az elsőhöz, és ezt mondta: »Gyermekem, menj, dolgozz ma a szőlőben.« Ez így válaszolt: »Nem megyek«, de aztán megbánta, és kiment. A másodikhoz is odament, és ugyanazt mondta neki. Az így felelt: »Megyek, uram«, de nem ment ki. A kettő közül melyik cselekedte az apja akaratát?” (Máté 21:28–31). A válasz egyértelmű: az első fiú az, aki végül az apja akaratát tette.

Ezért Jézus ezt mondja az ellenfeleinek: „Higgyétek el, hogy az adószedők és a prostituáltak előbb mennek be Isten királyságába, mint ti.” Az adószedők és a prostituáltak eredetileg nem szolgálták Istent. Később azonban az első fiúhoz hasonlóan megbánást tanúsítottak, és most már Istent szolgálják. Velük ellentétben a vallási vezetők a második fiúra hasonlítanak, hiszen azt állítják, hogy szolgálják Istent, ám ez egyáltalán nem így van. Jézus megállapítja: „eljött hozzátok [Keresztelő] János, hogy megmutassa az igazságosság útját, de ti nem hittetek neki. Az adószedők és a prostituáltak azonban igen. Ti ezt láttátok, mégsem éreztetek megbánást, hogy aztán higgyetek neki” (Máté 21:31, 32).

Jézus egy másik szemléltetéssel folytatja. Ezúttal rámutat, hogy a vallási vezetők nem csupán elhanyagolják Isten szolgálatát, hanem velejéig romlottak! Ezt mondja: „Egy ember szőlőt ültetett, körbevette kerítéssel, kivájt egy helyet a szőlő taposásához, és tornyot emelt. Majd kiadta szőlőműveseknek, és külföldre utazott. A megfelelő időszakban pedig elküldött egy rabszolgát a szőlőművesekhez, hogy hozzon tőlük a termésből. De azok megfogták a rabszolgát, megverték, és üres kézzel küldték el. Egy másik rabszolgát is elküldött hozzájuk, azt meg fejbe verték és megalázták. Elküldött ismét egy másikat, azt pedig megölték. Azután még sokakat elküldött, és ezek közül némelyeket megvertek, némelyeket pedig megöltek” (Márk 12:1–5).

Vajon megértik Jézus hallgatói a szemléltetést? Talán emlékeznek Ézsaiás bíráló szavaira: „Izrael háza a seregek Jehovájának szőlőskertje, és Júda emberei az ültetvény, amelyet kedvelt. Jogot remélt, de íme, törvényszegés” (Ézsaiás 5:7). Jézus szemléltetése ehhez hasonló. A gazda Jehova, a szőlőskert pedig Izrael népe, amelyet Isten törvénye jelképes kerítésként óv. Jehova elküldte a prófétáit, hogy oktassák a népét, és segítsenek nekik jó gyümölcsöt teremni.

A „szőlőművesek” azonban rosszul bántak azokkal a rabszolgákkal, akiket hozzájuk küldtek, sőt egyeseket meg is öltek. Jézus így magyarázza: „Egyvalakije volt még [a szőlő tulajdonosának], a szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, ezt mondva: »A fiamat meg fogják becsülni.« De azok a szőlőművesek ezt mondták maguk között: »Ez az örökös. Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!« Megfogták hát, [és] megölték” (Márk 12:6–8).

Most Jézus megkérdezi: „Mit tesz majd a szőlő tulajdonosa?” (Márk 12:9). A vallási vezetők ezt felelik: „Mivel gonoszak, szörnyű pusztulást hoz rájuk, és más szőlőműveseknek adja ki a szőlőt, akik beszolgáltatják neki a gyümölcsöt a kellő időben” (Máté 21:41).

Így a vallási vezetők önkéntelenül is kimondják maguk felett az ítéletet, hiszen ők Jehova szőlőjének, azaz Izrael népének a szőlőművesei közé tartoznak. A gyümölcs, amit Jehova jogosan elvár ezektől a szőlőművesektől, az többek között a Fiába, vagyis a Messiásba vetett hit. Jézus a vallási vezetők szemébe néz, és ezt mondja: „Hát soha nem olvastátok ezt az Írásokban: »A kő, amelyet az építők elvetettek, az lett a fő szegletkő. Jehovától lett ez, és bámulatos a szemünkben«” (Márk 12:10, 11). Majd Jézus még jobban megmagyarázza: „Ezért azt mondom nektek, hogy az Isten királyságát elveszik tőletek, és olyan nemzetnek adják, amely a királysághoz méltó gyümölcsöket terem” (Máté 21:43).

Az írástudók és a magas rangú papok felismerik, hogy Jézus „rájuk gondolva mondta ezt a szemléltetést” (Lukács 20:19). Így még erősebb bennük az az elhatározás, hogy megölik őt, a jogos örököst. De mivel félnek a tömegtől, amely prófétának tartja Jézust, még várnak vele.

Amint Jézus a szolgálatának a végéhez közeledik, ismét szemléltetésekkel leplezi le az írástudókat és a magas rangú papokat. Emiatt azon vannak, hogy megöljék (Lukács 20:19). Jézus azonban nem hátrál meg, hanem egy újabb szemléltetéssel folytatja a leleplezésüket:

„Az egek királysága ahhoz hasonlítható, mint amikor egy király ünnepi ebédet készített a fia esküvőjére. A király elküldte a rabszolgáit a meghívottakért, de azok nem akartak eljönni a lakomára” (Máté 22:2, 3). Jézus azzal kezdi a szemléltetését, hogy megemlíti az egek királyságát. Ezért a szemléltetésben szereplő „király” Jehova Isten kell hogy legyen. De kicsoda a király fia és azok, akiket meghívtak az esküvői ebédre? A király fiát is könnyű azonosítani: Jehova Fiáról van szó, aki éppen elmondja ezt a szemléltetést. A meghívottak pedig azok, akik együtt uralkodnak majd a Fiúval az egek királyságában.

Kiket hívtak meg elsőként? Nos, kiknek prédikált először a királyságról Jézus, valamint az apostolok? A zsidóknak (Máté 10:6, 7; 15:24). Ez a nemzet i. e. 1513-ban elfogadta a törvényszövetséget, ezért elsőként előttük állt nyitva a lehetőség, hogy „papok királysága” legyenek (2Mózes 19:5–8). De mikor hívták meg őket ténylegesen az esküvői lakomára? Erre nyilván i. sz. 29-ben került sor, amikor Jézus elkezdett prédikálni az egek királyságáról.

Hogyan reagált a legtöbb izraelita a meghívásra? Ahogy Jézus mondta, „nem akartak eljönni”. A vallási vezetők és a nép nagy része nem fogadta el Jézust mint Messiást és mint Isten kijelölt Királyát.

Jézus utal rá, hogy a zsidók kapnak még egy lehetőséget: „[A király] elküldött még más rabszolgákat is, így szólva: »Mondjátok meg a meghívottaknak: ’Az ebéd elkészült, bikáim és hizlalt állataim le vannak vágva, és készen van minden. Gyertek a lakomára!’« De azok nem törődtek vele, hanem az egyik elment a szántóföldjére, a másik az üzleti ügyeit intézte, a többiek pedig megfogták a király rabszolgáit, arcátlanul bántak velük, és megölték őket” (Máté 22:4–6). Ez azt szemlélteti, hogy mi történik a keresztény gyülekezet megalapításakor. Akkor a zsidóknak még mindig lesz lehetőségük belépni a királyságba, ám a legtöbben elvetik ezt a meghívást, sőt még bántalmazzák is a király rabszolgáit (Cselekedetek 4:13–18; 7:54, 58).

Milyen következményre számíthat a nemzet? Jézus ezt mondja: „A király ekkor dühös lett, és elküldte a seregeit, megölte a gyilkosokat, és felégette a városukat” (Máté 22:7). A zsidók i. sz. 70-ben néznek szembe ezzel, amikor a rómaiak elpusztítják „a városukat”, Jeruzsálemet.

Vajon senki más nem lesz meghívva azért, mert a zsidók elutasították a király meghívását? Jézus szemléltetéséből kiderül, hogy nem így lesz. A folytatásban ezt mondja: „Ezután [a király] így szólt a rabszolgáihoz: »A lakoma ugyan készen van, de a meghívottak nem voltak méltók arra, hogy részt vegyenek rajta. Menjetek hát a városból kivezető utakra, és hívjátok meg a lakomára, akit csak találtok.« Így aztán kimentek a rabszolgák az utakra, és meghívtak mindenkit, akit csak találtak, gonoszakat és jókat egyaránt. És a terem, ahol az esküvőt tartották, megtelt vendégekkel” (Máté 22:8–10).

Ennek megfelelően Péter apostol később elkezd prédikálni a pogányoknak is – akik nem zsidónak születtek, és nem is tértek át a zsidó vallásra –, hogy igaz keresztényekké válhassanak. I. sz. 36-ban a római katonatiszt, Kornéliusz és a családja megkapja Isten szellemét, és ezáltal lehetőség nyílik előttük, hogy bejussanak az egek királyságába, amelyről Jézus beszélt (Cselekedetek 10:1, 34–48).

Jézus utal rá, hogy végül még azok közül sem bizonyul mindenki elfogadhatónak „a király” előtt, aki eljön a lakomára. Ezt mondja: „Amikor a király bejött, hogy megnézze a vendégeket, meglátott egy embert, aki nem volt esküvőhöz illő ruhába öltözve. Ezt kérdezte tőle: »Barátom, hogy jutottál be ide, amikor nincs rajtad esküvőhöz illő ruha?« Az egy szót sem tudott szólni. Akkor a király így szólt a szolgáihoz: »Kötözzétek meg a kezét és a lábát, aztán dobjátok ki a sötétségbe. Ott majd sír, és csikorgatja a fogát.« Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Máté 22:11–14).

A Jézust hallgató vallási vezetők talán nem értik teljesen, hogy mit jelent a szemléltetés. Ám dühösek, és minden eddiginél elszántabbak, hogy megszabadulnak attól az embertől, aki ilyen kínos helyzetbe hozza őket.

Jézus vallásos ellenfelei nagyon feldúltak. Épp az imént leplezte le Jézus a gonoszságukat a szemléltetéseivel. A farizeusok most összeesküvést szőnek, hogy kelepcébe csalják. Megpróbálják elérni, hogy olyat mondjon, amiért átadhatnák a római kormányzónak. Ezért a tanítványaik közül lefizetnek néhányat, hogy tőrbe ejtsék (Lukács 6:7).

„Tanító – mondják a farizeusok –, tudjuk, hogy helyesen beszélsz és tanítasz, és nem vagy részrehajló, hanem az igazságnak megfelelően tanítod Isten akaratát. Szabad-e adót fizetnünk a császárnak, vagy sem?” (Lukács 20:21, 22). Jézust nem tudják becsapni, hiszen a hízelgésük mögött látja a képmutatást és a ravaszságot. Ha azt mondja, hogy nem helyes megfizetni az adót, Róma elleni lázadással vádolhatják. De ha azt mondja, hogy fizessék meg az adót, akkor a nép, amelynek már amúgy is elege van a római uralomból, talán félreérti Jézust, és ellene fordul. Lássuk, mit válaszol!

Ezt mondja: „Miért tesztek próbára, képmutatók? Mutassátok meg nekem azt a pénzérmét, amellyel adót fizettek.” Odavisznek neki egy dénárt, mire ő ezt kérdezi tőlük: „Kinek az arcképe és felirata ez?” „A császáré” – felelik. Jézus mesterien így válaszol: „Fizessétek hát vissza a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami Istené” (Máté 22:18–21).

Jézus kérdezői elcsodálkoznak a szavain. Elnémulva ügyes válaszán, otthagyják. De a napnak még nincs vége, mint ahogy annak sem, hogy megpróbálják csapdába ejteni őt. Miután a farizeusok kudarcot vallanak, egy másik vallásos csoport vezetői mennek oda Jézushoz.

A szadduceusok, akik szerint nincs feltámadás, egy kérdést tesznek fel neki, amely érinti a sógorházasságot és a feltámadás tanítását is. Ezt kérdezik: „Tanító, Mózes ezt mondta: »Ha valaki gyermektelenül hal meg, a testvérének feleségül kell vennie annak özvegyét, és utódról kell gondoskodnia a testvérének.« Volt nálunk hét testvér. Az első megnősült, majd elhunyt, és mivel nem volt gyermeke, az özvegyét feleségül vette a testvére. Ugyanígy volt ez a másodikkal is, a harmadikkal is, és mind a héttel. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor a hét közül melyiknek lesz a felesége? Hiszen mindegyiknek a felesége volt” (Máté 22:24–28).

Utalva Mózes írásaira, akit a szadduceusok elismernek, Jézus így válaszol: „Nem azért tévedtek-e, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát? Mert amikor feltámadnak a halottak közül, a férfiak nem nősülnek, és a nőket sem adják férjhez, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok az égben. Arról pedig, hogy a halottak feltámadnak, nem olvastátok-e Mózes könyvében, a tövisbokorról szóló beszámolóban, hogy Isten azt mondta Mózesnek: »Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.« Ő nem a halottak Istene, hanem az élőké. Nagyon tévedtek hát” (Márk 12:24–27; 2Mózes 3:1–6). Ez a válasz lenyűgözi a sokaságot.

Mivel Jézus mind a farizeusokat, mind pedig a szadduceusokat elhallgattatja, ezek a vallásos ellenfelek most egységesen azon igyekeznek, hogy újfent próbára tegyék őt. Egy írástudó ezt kérdezi: „Tanító, melyik a legfontosabb parancsolat a törvényben?” (Máté 22:36).

Jézus így válaszol: „Az első ez: »Halld, ó, Izrael, Jehova a mi Istenünk, és csak egy Jehova van. És szeresd Jehovát, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel, teljes elméddel és teljes erőddel.« A második ez: »Szeresd embertársadat, mint önmagadat.« Nincs ezeknél fontosabb parancsolat” (Márk 12:29–31).

A válasz hallatán ezt mondja az írástudó: „Tanító, jól mondtad, az igazságnak megfelelően, hogy »ő egy, és rajta kívül nincs más«. És az, ha valaki szereti őt teljes szívével, teljes értelmével és teljes erejével, illetve az, ha valaki úgy szereti az embertársát, mint önmagát, sokkal többet ér, mint minden égőáldozat és egyéb áldozat.” Látva, hogy az írástudó értelmesen válaszol, Jézus ezt mondja neki: „Nem vagy messze Isten királyságától” (Márk 12:32–34).

Jézus három napon át (niszán 9., 10., 11.) tanít a templomban. Néhányan, mint például ez az írástudó, örömmel hallgatják. De nem így a vallási vezetők, akiknek nincs többé bátorságuk kérdezgetni őt.

Jézus vallási ellenfelei nem tudják sem lerontani Jézus tekintélyét, sem csapdába ejteni őt, hogy átadhassák a rómaiaknak (Lukács 20:20). Niszán 11-én Jézus még mindig a templomban van, és most ő tesz fel nekik kérdéseket. Egyben rávilágít a valódi kilétére is. Először ezt kérdezi tőlük: „Mit gondoltok a Krisztusról? Kinek a fia?” (Máté 22:42). Azt válaszolják, hogy Dávidé, hiszen köztudott, hogy a Krisztusnak, vagyis a Messiásnak, Dávid vonalán kell megszületnie (Máté 9:27; 12:23; János 7:42).

Jézus tovább kérdezi őket: „Akkor hogyhogy Dávid ihletés által Urának hívja őt, ezt mondva: »Így szólt Jehova az én Uramhoz: ’Ülj az én jobbomon, míg ellenségeidet a lábad alá nem vetem.’« Ha tehát Dávid az Urának hívja őt, hogy lehet a fia?” (Máté 22:43–45).

A farizeusok nem válaszolnak, mert reményeik szerint Dávidnak lesz majd egy leszármazottja, aki megszabadítja őket a római uralom alól. Jézus azonban Dávidnak a Zsoltárok 110:1, 2-ben feljegyzett szavaira utalva kijelenti, hogy a Messiásnak többnek kell lennie egy földi uralkodónál. Ő Dávid Ura, és miután Isten jobbjára ül, uralkodni kezd. Jézus válasza elnémítja az ellenfeleit.

A tanítványok és mások figyelmesen hallgatják Jézust. Most hozzájuk fordul, és óva inti őket az írástudóktól és a farizeusoktól. Ők azok, akik „Mózes székébe ültek”, hogy tanítsák Isten törvényét. Jézus erre inti hallgatóit: „Mindazt. . . amit mondanak nektek, tegyétek és tartsátok meg, de amit tesznek, azt ne tegyétek, mert ők csak beszélnek, de nem aszerint cselekszenek” (Máté 23:2, 3).

Jézus ezután rávilágít a képmutatásukra: „megnagyobbítják az írásokat tartalmazó tokokat, melyeket talizmánként hordanak”. Sok zsidó kisebb tokokat hord a homlokán vagy a karján, melyekben a törvény részletei vannak. A farizeusok ennél nagyobbakat hordanak, azt a benyomást keltve, hogy nagyon buzgón megtartják a törvényt. Ezenkívül „meghosszabbítják a ruháik rojtozatát” is. Az izraelitáknak rojtozatot kellett készíteniük a ruháikra, ám a farizeusok feltűnően hosszú rojtokat viselnek (4Mózes 15:38–40). Mindezt azért, „hogy az emberek lássák a tetteiket” (Máté 23:5).

A kitűnni vágyás a tanítványokra is hatással lehet, ezért Jézus tanácsa így szól: „Titeket. . . ne szólítsanak rabbinak, mert csak egy tanítótok van, ti pedig mind testvérek vagytok. Ezenkívül senkit se szólítsatok atyátoknak a földön, mert csak egy atyátok van, az égi. Vezetőnek se szólítsanak benneteket, mert csak egy vezetőtök van, a Krisztus.” Hogyan tekintsék hát magukat a tanítványok, és hogyan viselkedjenek egymással? Jézus ezt mondja nekik: „aki a legnagyobb köztetek, legyen a szolgátok. Aki felmagasztalja magát, azt meg fogják alázni, és aki megalázza magát, azt fel fogják magasztalni” (Máté 23:8–12).

Jézus most megfeddi a képmutató írástudókat és farizeusokat: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok az egek királyságának a kapuját az emberek előtt. Ti ugyanis nem mentek be, és azokat sem engeditek bemenni, akik be akarnak menni” (Máté 23:13).

Jézus elítéli a farizeusokat, amiért figyelmen kívül hagyják, hogy Jehova nézőpontja szerint mi a fontosabb. Ez abból látszik, hogy önkényesen különbségeket tesznek, hiszen például ezt mondják: „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi, de ha valaki a templom aranyára esküszik, köteles teljesíteni az esküjét.” Ez elárulja, hogy erkölcsileg vakok. Nekik fontosabb a templom aranya, mint az, hogy a templom az a hely, ahol Jehovát imádhatják, és ott közeledhetnek hozzá. Mi több, „figyelmen kívül [hagyják], ami fontosabb a törvényben, mégpedig az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget” (Máté 23:16, 23; Lukács 11:42).

Jézus vak vezetőknek nevezi ezeket a farizeusokat, akik a szúnyogot kiszűrik, de a tevét lenyelik (Máté 23:24). Kiszűrik a borukból a szúnyogot, mivel ez a rovar tisztátalan a törvény szerint. De ami a törvényben fontosabb, azt figyelmen kívül hagyják, mintha lenyelnék a tevét, amely a törvény szerint szintén tisztátalan állat, csak sokkal nagyobb (3Mózes 11:4, 21–24).

Jézus utoljára van a templomban, és folytatja az írástudók és farizeusok leleplezését. Nyíltan képmutatónak hívja őket. Jelképes nyelvezetet használva ezt mondja nekik: „Kívül megtisztítjátok a poharat és a tálat, de belül tele vannak mohósággal és önkényeztetéssel. Vak farizeus! Előbb a pohár és a tál belsejét tisztítsd meg, és akkor a külseje is tiszta lesz!” (Máté 23:25, 26). A farizeusok kínosan odafigyelnek a szertartásos értelemben vett tisztaságra és a külső megjelenésre, ám azzal nem foglalkoznak, hogy belülről milyen emberek, ugyanis a jelképes szívüket nem tisztítják meg.

A képmutatásukat tükrözi az is, hogy szívesen építenek a prófétáknak sírokat, melyeket szeretnek feldíszíteni. Ennek ellenére Jézus kijelenti róluk, hogy ők „azoknak [a fiai], akik meggyilkolták a prófétákat” (Máté 23:31). Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Jézust is meg akarják ölni (János 5:18; 7:1, 25).

Majd Jézus rámutat, hogy milyen sors vár ezekre a vallási vezetőkre, ha nem bánják meg a bűneiket: „Kígyók, viperafajzatok! Hogyan menekülnétek meg a gyehenna ítéletétől?” (Máté 23:33). A gyehenna jelentése: Hinnom-völgy. Ebben a közeli völgyben égetik el a szemetet, ezért találó jelkép a végleges pusztulásra, ami a gonosz írástudókra és farizeusokra is vár.

Jézus elküldi majd a vallási vezetőkhöz a tanítványait mint „prófétákat, bölcseket és tanítókat”. Hogyan fognak bánni velük? Jézus ezt mondja nekik: „[néhány tanítványomat] megölitek, oszlopra feszítitek, némelyiküket pedig megkorbácsoljátok a zsinagógáitokban, és városról városra üldözitek, így hát rátok száll minden igazságosnak a vére, amelyet kiontottak a földön, az igazságos Ábel vérétől Zakariásnak. . . a véréig, akit [meggyilkoltatok].” Így figyelmezteti őket: „Higgyétek el, mindezek eljönnek erre a nemzedékre” (Máté 23:34–36). Ez i. sz. 70-ben teljesedik be, amikor a római seregek lerombolják Jeruzsálemet, és sok ezer zsidó meghal.

Jézus mély fájdalommal gondol ezekre a megrázó következményekre. Szomorúan így szól: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Milyen gyakran akartam összegyűjteni a gyermekeidet, ahogyan a tyúk a szárnya alá gyűjti a csibéit! De ti nem akartátok. Isten ezért elhagyja a házatokat” (Máté 23:37, 38). Jézus hallgatói biztosan kíváncsiak rá, hogy milyen házra gondol. Vajon a pompás jeruzsálemi templomra, amelyről úgy tűnik, hogy Isten oltalma alatt áll?

Jézus még hozzáteszi: „mondom nektek, hogy mostantól fogva semmiképpen nem láttok engem, míg azt nem mondjátok: »Áldott, aki Jehova nevében jön!«” (Máté 23:39). Ezzel a Zsoltárok 118:26-ban feljegyzett prófétai szavakat idézi: „Áldott legyen Az, ki Jehova nevében jön! Áldunk titeket Jehova házából.” Nyilvánvaló, hogy ha egyszer a jeruzsálemi templom elpusztul, már senki sem fogja ott imádni Istent.

Jézus most a templomnak arra a részére megy, ahol perselyek vannak kitéve. Az emberek az adományaikat a perselyek tetején lévő kis nyíláson dobhatják be. Jézus megfigyeli, amint különféle emberek mennek a perselyekhez. A gazdagok „sok pénzérmét” dobnak be adományként. Majd észrevesz egy szegény özvegyasszonyt, aki „két igen csekély értékű kis pénzérmét” dob be (Márk 12:41, 42). Kétségtelen, hogy Jézus jól tudja, mennyire értékes ez az adomány Isten szemében.

Magához hívja a tanítványait, és ezt mondja nekik: „Biztosak lehettek benne, hogy ez a szegény özvegy mindenki másnál többet dobott be a perselybe.” Hogyan lehetséges ez? Így magyarázza: „azok mind a fölöslegükből dobtak be, de ő mindenét bedobta, mindazt, ami a megélhetésére volt” (Márk 12:43, 44). Mennyire máshogyan gondolkodik és cselekszik ez az özvegy, mint a vallási vezetők!

Niszán 11-e van, és a nap már jócskán előrehaladt. Jézus elhagyja a templomot, most volt itt utoljára. Az egyik tanítványa így szól hozzá: „Tanító, nézd, milyen csodálatos kövek és épületek!” (Márk 13:1). A templom falának néhány köve valóban rendkívül hatalmas, és ennek köszönhetően a templom egy erős, elpusztíthatatlan épület benyomását kelti. Így hát biztosan meglepő, hogy Jézus ezt mondja: „Látod ezeket a nagy épületeket? Semmiképpen nem marad itt kő kövön, melyet le ne rombolnának” (Márk 13:2).

Ezek után Jézus az apostolaival átkel a Kidron völgyén, és felkapaszkodik az Olajfák hegyére. Ekkor négy apostola van csak vele: Péter, András, Jakab és János. Innen jól rálátnak a fenséges templomra.

Niszán 11-e, kedd délután van, és nemsokára vége a napnak. Jézus földi szolgálatának is hamarosan vége, mely az utóbbi napokban igen tevékenyen telt. Nappal a templomban tanított, az éjjeleket pedig a városon kívül töltötte. Az emberek nagy érdeklődéssel vették őt körül, és már „kora reggel az egész nép odament hozzá, hogy hallja őt a templomban” (Lukács 21:37, 38). Most azonban az Olajfák hegyén van négy tanítványával, Péterrel, Andrással, Jakabbal és Jánossal.

Ez a négy tanítvány külön ment oda hozzá, mert aggódnak a templom miatt. Jézus épp az imént mondta, hogy kő kövön nem marad belőle. De még más is jár a fejükben. Jézus korábban így sürgette őket: „álljatok készen, mert olyan órában jön az Emberfia, amelyben nem tartjátok valószínűnek” (Lukács 12:40). Arról a napról is beszélt nekik, „amikor az Emberfia kinyilatkozik” (Lukács 17:30). Vajon mindez összefügg azzal, amit a templomról mondott az imént? Az apostolok nagyon kíváncsiak, és ezt kérik tőle: „Mondd meg nekünk, hogy mikor lesznek meg ezek, és mi lesz a jele a jelenlétednek és a világrendszer befejezésének?” (Máté 24:3).

Talán a templom pusztulására gondolnak, melyet most még ott látnak a közelben. Az Emberfia jelenlétéről is kérdezik Jézust. Emlékeznek rá, hogy Jézus mondott egy szemléltetést egy előkelő származású emberről, aki „messzi földre utazott, hogy királyi hatalmat kapjon, és visszatérjen” (Lukács 19:11, 12). És végül arra is kíváncsiak, hogy a világrendszer befejezése mi mindent foglal magában.

Jézus részletes választ ad. Beszél egy jelről, mely Jeruzsálem és a templom végét jelzi majd. De ennél többről van szó. Ez a jel segíteni fog a jövőben a keresztényeknek, hogy megtudják, mikor élnek Jézus jelenlétének az idején, valamint mikor van már közel a világrendszer vége.

Ahogy telnek majd az évek, az apostolok látják beteljesedni Jézus próféciáját. Igen, sok minden, amiről jövendölt, már az ő életükben kezd megtörténni. Így 37 évvel később, i. sz. 70-ben az éber keresztényeket nem éri váratlanul az akkori rendszer és a templom pusztulása. Ám Jézus jövendöléséből nem minden teljesedik i. sz. 70-ben és az azt megelőző években. Vajon mi fogja jelezni a jelenlétét, amikor királyként uralkodni kezd? Jézus megadja a választ az apostolainak.

Háborúkról és háborúk híreiről jövendöl, valamint arról, hogy „nemzet támad nemzet ellen, és királyság királyság ellen” (Máté 24:6, 7). Azt is elmondja, hogy „lesznek nagy földrengések, és egyik hely után a másikon élelmiszerhiányok meg járványos betegségek” (Lukács 21:11). Így figyelmezteti a tanítványait: „elfognak és üldöznek majd titeket” (Lukács 21:12). Hamis próféták támadnak, és sokakat félrevezetnek. Növekszik a törvénytelenség, és a legtöbb emberben kihűl a szeretet. Ezenkívül „a királyságról szóló jó hírt hirdetni fogják az egész lakott földön, hogy minden nemzet halljon róla, és akkor jön el a vég” (Máté 24:14).

Jézus próféciája bizonyos vonatkozásban beteljesedik akkor, és az előtt, hogy a rómaiak elpusztítják Jeruzsálemet. De vajon Jézus egy későbbi, nagyobb beteljesedésre is utal? Látod annak bizonyítékát, hogy Jézus nagy horderejű próféciájának nagyobb beteljesedése napjainkban történik?

Jézus a jelenléte jeléhez sorolja „a pusztító utálatosság” megjelenését is (Máté 24:15). Ez az utálatosság i. sz. 66-ban a „letáborozott [római] seregek” formájában jelenik meg, bálványként tisztelt zászlóival és címereivel együtt. A rómaiak körülveszik Jeruzsálemet, és aláássák a falak egy részét (Lukács 21:20). Így tehát az „utálatosság” ott áll, ahol nem kellene, a zsidók szemében „szent helyen”.

Jézus folytatja a jövendölését: „nagy nyomorúság lesz, olyan, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig, nem, és nem is lesz többé.” I. sz. 70-ben a rómaiak elpusztítják Jeruzsálemet. Ez a mindent elsöprő győzelem a zsidók szent városa és temploma felett nagy nyomorúságnak bizonyul majd, beleértve több ezer ember halálát is (Máté 4:5; 24:21). Sokkal nagyobb pusztítás lesz, mint amit a város és a zsidó emberek valaha is átéltek. Egyúttal véget ér az a jól megszervezett imádat, melyet a zsidók évszázadokon át gyakoroltak. Következésképpen Jézus prófétai szavainak későbbi és nagyobb beteljesedése igazán félelmetes kell hogy legyen.

BIZALOM A MEGJÖVENDÖLT VÉG IDEJÉN

Jézus a királyi jelenlétének és a világrendszer végének a jeléről beszél az apostolainak. És a mondanivalójának még messze nincs vége. Most óva inti őket attól, hogy „hamis krisztusok és hamis próféták” után menjenek, akik próbálkoznak majd, „hogy ha lehet, félrevezessék még a választottakat is” (Máté 24:24). De a választottakat nem fogják félrevezetni. Amikor hamis krisztusok jelennek meg, az mindig látható az emberek előtt, Jézus jelenléte ellenben láthatatlan lesz.

Jézus egy nagyobb nyomorúságra utalva, mely a világrendszer végén fog kitörni, ezt mondja: „a nap elsötétül, a hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az égben lévő erők megrázkódnak” (Máté 24:29). Az apostolok nem tudják, hogy ezek a rémisztő szavak pontosan milyen eseményeket jelentenek, de az biztos, hogy megrázóak lesznek.

Hogyan érintik majd az embereket ezek a drámai események? Jézus ezt mondja: „Az emberek elalélnak majd a félelemtől, és azoknak várásától, amik a lakott földre jönnek, mert az égben levő erők megrázkódnak” (Lukács 21:26). Igen, Jézus az emberi történelem legsötétebb időszakáról beszél.

Jézus azzal biztatja az apostolokat, hogy nem mindenki fog siránkozni, amikor látja „az Emberfiát eljönni. . . hatalommal és nagy dicsőséggel” (Máté 24:30). Már beszélt arról, hogy Isten közbe fog lépni „a választottak miatt” (Máté 24:22). Hogyan reagáljanak majd a hűséges tanítványok ezekre a döbbenetes fejleményekre? Jézus így bátorítja őket: „Mikor pedig ezek kezdenek megtörténni, egyenesedjetek föl, és emeljétek föl a fejeteket, mert közeledik a megszabadításotok!” (Lukács 21:28).

Honnan fogják tudni Jézus tanítványai, akik ebben a megjövendölt időszakban élnek majd, hogy közel van a vég? Jézus a fügefával szemlélteti: „mihelyt fiatal ága rügyezni kezd, és leveleket hajt, tudjátok, hogy közel a nyár. Hasonlóképpen, amikor látjátok mindezeket, teljesen biztosak lehettek benne, hogy ő közel van, az ajtónál áll. Higgyétek el, hogy semmiképpen nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek meg nem történnek” (Máté 24:32–34).

Tehát, amikor a tanítványok látják, hogy a jel különböző részletei sorra teljesednek, fel kell ismerniük, hogy közel a vég. Jézus így figyelmezteti a tanítványokat, akik ebben a jelentőségteljes időszakban élnek majd:

„Senki sem tudja, melyik az a nap, és melyik az az óra, sem az egek angyalai, sem a Fiú, csak az Atya. Mert amilyenek Noé napjai voltak, olyan lesz az Emberfiának a jelenléte is. Mert amilyenek az özönvíz előtti napok voltak – az emberek ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és semmit nem vettek észre, míg el nem jött az özönvíz, és el nem söpörte mindnyájukat –, olyan lesz az Emberfiának a jelenléte is” (Máté 24:36–39). Jézus Noé napjainak özönvizét hozza fel párhuzamként, melynek hatása az egész földre kiterjedt.

Amint az apostolok Jézust hallgatják az Olajfák hegyén, semmi kétségük sem lehet afelől, hogy ébernek kell maradniuk. Jézus ezt mondja: „Vigyázzatok magatokra, nehogy a túlzott evés, a mértéktelen ivás meg az élet aggodalmai lefoglaljanak benneteket, és nehogy hirtelen, egy szempillantás alatt érjen el benneteket az a nap, mint valami csapda. Mert eljön az mindazokra, akik a föld színén laknak. Maradjatok hát ébren, szüntelenül könyörögve, hogy sikerüljön megmenekülnötök mindattól, aminek meg kell történnie, és megállnotok az Emberfia előtt” (Lukács 21:34–36).

Jézus ismét rámutat, hogy amit jövendöl, az nem csak egy bizonyos helyre és időre korlátozódik. Nem olyan eseményekről mond próféciát, melyek néhány évtizeden belül megtörténnek, és melyek csupán Jeruzsálem városát vagy a zsidó nemzetet érintik. Olyan eseményekre mutat előre, melyek eljönnek „mindazokra, akik a föld színén laknak”.

Azt mondja, hogy a tanítványainak ébernek kell maradniuk, és készen kell állniuk. Ezt egy újabb szemléltetéssel hangsúlyozza: „azt az egyet tudjátok meg, hogy ha a házigazda tudta volna, melyik őrszolgálat idején jön a tolvaj, ébren maradt volna, és nem engedte volna, hogy betörjenek a házába. Emiatt ti is legyetek készen, mert olyan órában jön el az Emberfia, amelyben nem gondolnátok” (Máté 24:43, 44).

Jézus a szavaival most optimizmusra ad alapot a tanítványainak. Biztosítja őket afelől, hogy amikor a próféciája beteljesedik, lesz majd egy „rabszolga”, aki éber és tevékeny. Jézus olyan helyzetet említ, melyet az apostolok könnyen el tudnak képzelni: „Ki valójában a hű és értelmes rabszolga, akit az ura kinevezett a háziszolgái fölé, hogy megadja nekik az eledelüket a kellő időben? Boldog az a rabszolga, akit az ura ilyen munkában talál, amikor eljön! Biztosak lehettek benne, hogy mindene fölé kinevezi.” Ám ha a „rabszolga” gonosszá válik, és bántja a többieket, akkor az ura „megbünteti őt a legnagyobb szigorral” (Máté 24:45–51; vesd össze: Lukács 12:45, 46).

Jézus azonban nem azt akarja mondani, hogy a követőinek egy csoportja majd gonosszá válik. Akkor vajon mire szeretné felhívni a tanítványai figyelmét? Arra, hogy maradjanak éberek és tevékenyek, és ezt egy újabb szemléltetéssel teszi még világosabbá.

Jézus választ adott az apostolai kérdésére, hogy mi lesz a jele a jelenlétének és a világrendszer befejezésének. Ehhez kapcsolódóan egy újabb szemléltetést mond el, amely bölcs figyelmeztetésül szolgál nekik. Szavai beteljesedését a jelenléte idején élők figyelhetik majd meg.

Így vezeti be a példázatát: „az egek királysága tíz szűzhöz hasonlítható, akik fogták a lámpáikat, és kimentek, hogy fogadják a vőlegényt. Öt közülük ostoba volt, öt pedig értelmes” (Máté 25:1, 2).

Jézus nem úgy érti, hogy az egek királyságát öröklő tanítványainak a fele ostoba, a másik fele pedig értelmes. Inkább arra céloz, hogy a királyságot tekintve minden tanítványa képes eldönteni, hogy éber lesz-e, vagy pedig hagyja, hogy elterelődjön a figyelme. Mindenesetre Jézus nem kételkedik abban, hogy minden egyes szolgája képes hűséges maradni, és így elnyerni Atyja áldását.

A szemléltetésben mind a tíz szűz kimegy, hogy fogadják a vőlegényt, és csatlakozzanak az esküvői menethez. Amikor megérkezik a vőlegény, a szüzek megvilágítják előtte az utat a lámpáikkal. Így mutatják ki a tiszteletüket, amint a vőlegény beviszi a menyasszonyát a számára előkészített házba. Vajon hogyan alakulnak az események?

Jézus így folytatja: „Az ostobák. . . fogták a lámpáikat, de nem vittek magukkal olajat. Az értelmesek ellenben lámpáikkal együtt olajat is vittek palackokban. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan álmosak lettek és elaludtak” (Máté 25:3–5). A vőlegény nem akkor érkezik meg, amikorra várják. Úgy tűnik, sokáig késlekedik, a szüzek pedig időközben elalszanak. Az apostoloknak talán eszükbe jutnak Jézus szavai az előkelő származású emberről, aki elutazott, majd „végül, miután megkapta a királyi hatalmat. . . visszajött” (Lukács 19:11–15).

Jézus a tíz szűzről szóló szemléltetésében elmondja, mi történik, amikor végül megérkezik a vőlegény: „Az éjszaka kellős közepén kiáltás hallatszott: »Itt a vőlegény! Menjetek ki fogadni őt!«” (Máté 25:6). Vajon mennyire éberek a szüzek, és mennyire vannak felkészülve?

Jézus tovább magyarázza: „Akkor az összes szűz felkelt, és rendbe hozta a lámpáit. Az ostobák így szóltak az értelmesekhez: »Adjatok nekünk az olajotokból, mert mindjárt kialszanak a lámpáink.« Az értelmesek ezekkel a szavakkal válaszoltak: »Lehet, hogy nem lesz elég nekünk is, meg nektek is. Inkább menjetek el azokhoz, akik árulják, és vegyetek magatoknak«” (Máté 25:7–9).

Az öt ostoba szűz tehát nem éber, és nem is várja felkészülten a vőlegény érkezését. Nincs náluk elég olaj a lámpájukhoz, ezért szerezniük kell. Jézus így beszél erről: „Míg azok elmentek olajat venni, a vőlegény megjött. A szüzek, akik készen álltak, bementek vele a menyegzőre, az ajtó pedig bezárult. Később aztán jött a többi szűz is, és ezt mondta: »Uram, uram, nyisd ki nekünk az ajtót!« Ő így válaszolt: »Az igazságot mondom nektek: nem ismerlek titeket«” (Máté 25:10–12). Milyen végzetes következménye ez annak, hogy nem voltak éberek és felkészültek!

Az apostolok felismerik, hogy maga Jézus a vőlegény. Korábban már szintén vőlegényhez hasonlította magát (Lukács 5:34, 35). És kik az értelmes szüzek? Amikor Jézus a kicsiny nyájról beszélt, akik a királyságot öröklik, ezt mondta: „Legyetek felöltözve, álljatok készen, égjen a lámpátok” (Lukács 12:32, 35). Ezt az apostolok össze tudják kapcsolni a szüzekről szóló példázattal, és így felismerik, hogy Jézus az értelmes szüzek alatt őket érti, más hozzájuk hasonló tanítványokkal együtt, akik a kicsiny nyájhoz tartoznak. De vajon mit szeretne hangsúlyozni ezzel a szemléltetéssel?

Jézus nem hagy kétségek közt, ugyanis ezzel zárja a példázatát: „Kitartóan virrasszatok hát, mert nem tudjátok, melyik az a nap, és melyik az az óra” (Máté 25:13).

Világos, hogy Jézus arra buzdítja a hűséges követőit a jelenlétével kapcsolatban, hogy virrasszanak kitartóan. El fog jönni, nekik pedig az öt értelmes szűzhöz hasonlóan felkészültnek és ébernek kell lenniük. Így nem fogják szem elől téveszteni az értékes reménységüket, és nem maradnak le a jutalomról.

Jézus még mindig az Olajfák hegyén van a négy apostolával, amikor egy újabb szemléltetést mond nekik. Néhány nappal korábban Jerikóban a minákról szóló szemléltetésével mutatott rá, hogy a királysága még csak a távoli jövőben várható. A mostani példázata sok mindenben hasonlít arra a szemléltetésre. Ezenkívül érinti a jelenlétére és a világrendszer végére adott válaszát is. Azt emeli ki, hogy a tanítványainak szorgalmasan el kell látniuk a feladatokat, melyeket rájuk bíz.

Ezzel kezdi a példázatot: „pontosan olyan ez, mint amikor egy ember, aki külföldre készült utazni, hívatta a rabszolgáit, és rájuk bízta a javait” (Máté 25:14). Mivel Jézus már hasonlította magát egy olyan emberhez, aki külföldre utazott, „hogy királyi hatalmat kapjon”, az apostolok könnyen felismerik, hogy most is maga Jézus az az „ember”, akiről beszél (Lukács 19:12).

A példázatban szereplő ember, mielőtt külföldre utazik, komoly értékeket bíz a rabszolgáira. Jézus a három és fél éves szolgálata alatt az Isten királyságáról szóló jó hír prédikálását helyezte előtérbe, és erre a munkára a tanítványait is kiképezte. Most úgyszólván „elutazni” készül, és bízik abban, hogy elvégzik majd a munkát, melyre kiképezte őket (Máté 10:7; Lukács 10:1, 8, 9; vesd össze: János 4:38; 14:12).

Hogyan osztja szét a javait a példázatban szereplő ember? Jézus elmondja: „Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, megint egy másiknak egyet, kinek-kinek a maga képessége szerint, és elment külföldre” (Máté 25:15). Mit tesznek a rabszolgák azzal, amit rájuk bíztak? Vajon szorgalmasan felhasználják, az uruk érdekeit keresve? Jézus így folytatja:

„Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal ment, és üzleti vállalkozásba fogott, és másik ötöt szerzett. Ugyanígy, aki a kettőt kapta, másik kettőt szerzett. De aki csak egyet kapott, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette az ura pénzét” (Máté 25:16–18). Mi történik majd, amikor az uruk hazatér?

„Hosszú idő után – folytatja Jézus – megjött ezeknek a rabszolgáknak az ura, és elszámoltatta őket” (Máté 25:19). Az első két rabszolga megtett mindent, amit csak tudott, „a maga képessége szerint”. Mindketten szorgalmasak voltak, keményen dolgoztak, és hasznot hajtottak a rájuk bízott javakból. Aki öt talentumot kapott, megduplázta, és az is, aki kettőt kapott. (Akkoriban egy munkásnak körülbelül 19 évig kellett dolgoznia egy talentumnak megfelelő összegért.) Az úr mindkettőjüket ugyanígy dicséri meg: „Jól van, jó és hű rabszolga! Hű voltál kevesen, sok fölé foglak kinevezni. Örülj együtt az uraddal!” (Máté 25:21).

Nem ez történik azonban azzal a rabszolgával, aki egy talentumot kapott. Ő így szól az urához: „Uram, tudtam, hogy sokat követelsz másoktól, ott is aratsz, ahol nem vetettél, és azt a gabonát is begyűjtöd, melyet nem te tisztítottál. Így aztán megijedtem, és elmentem, elrejtettem a földbe a talentumodat. Itt van, ami a tiéd” (Máté 25:24, 25). Még azt sem tette meg, hogy bankba helyezze a pénzt, hogy legalább valamennyi kamatot hozzon az urának. Tulajdonképpen az ura érdekei ellen tett.

Az ura találóan gonosznak és lustának nevezi a rabszolgát. Amije volt, elveszi tőle, és annak a rabszolgának adja, aki készséges és szorgalmas. Így szól az ura: „mindenkinek, akinek van, még többet adnak, és bőven lesz neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van” (Máté 25:26, 29).

Jézus tanítványainak bőven van min elgondolkodniuk, beleértve ezt a szemléltetést is. Megértik, hogy mennyire értékes az a kiváltság, melyet Jézus rájuk bízott, vagyis hogy képezzenek tanítványokat. És ő elvárja tőlük, hogy éljenek ezzel a kiváltsággal, és legyenek szorgalmasak. Nem gondolja, hogy mindenkinek ugyanakkora részt kell vállalnia a prédikálómunkából. Amint az a szemléltetésből is érthető, mindenkinek „a maga képessége szerint” kell megtennie mindent, amit csak tud. Ezzel semmiképpen sem arra utal Jézus, hogy örülne annak, ha valaki „lusta” lenne, és nem tenne meg mindent, hogy ellássa a feladatokat, melyekkel megbízta őt.

Mennyire örülhetnek az apostolok, amiért Jézus így buzdítja őket: „mindenkinek, akinek van, még többet adnak”!

Jézus az Olajfák hegyén épp a végére ért a tíz szűzről és a talentumokról szóló szemléltetésének. Mivel fejezi be a válaszát az apostolok kérdésére, hogy mi lesz a jele a jelenlétének és a világrendszer befejezésének? Elmond még egy utolsó szemléltetést, amelyben juhokról és kecskékről van szó.

Bevezetőjében megemlíti, hogy mi előzi meg a szemléltetésben vázolt eseményt: „Amikor az Emberfia eljön a dicsőségében, és vele az összes angyal, akkor leül az ő dicsőséges trónjára” (Máté 25:31). Ezzel világossá teszi, hogy ő maga a szemléltetés főszereplője, hiszen gyakran utal magára úgy, hogy „az Emberfia” (Máté 8:20; 9:6; 20:18, 28).

Mikor teljesedik majd a szemléltetés? Amikor Jézus „eljön a dicsőségében” az angyalokkal, és leül „dicsőséges trónjára”. Korábban már beszélt róla, hogy az Emberfia eljön angyalaival „az ég felhőin, hatalommal és nagy dicsőséggel”. Mikor kerül erre sor? „Mindjárt” a nyomorúság után (Máté 24:29–31; Márk 13:26, 27; Lukács 21:27). Tehát a szemléltetésnek akkor kell teljesednie, amikor Jézus eljön majd dicsőségben. Mit tesz ekkor?

Jézus így magyarázza: „Amikor az Emberfia eljön. . . Eléje gyűjtik az összes nemzetet, ő pedig különválasztja egymástól az embereket, mint ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat a jobbjára fogja állítani, a kecskéket pedig a baljára” (Máté 25:31–33).

A juhokról, akiket a jobbjára állít, ezt mondja: „Akkor a király így szól a jobbja felől állókhoz: »Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a királyságot, melyet előkészítettek nektek a világ megalapításától kezdve!. . .«” (Máté 25:34). Miért nyerik el a juhok a király áldását?

A király ezt mondja: „éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok. Idegen voltam, és vendégszeretettel fogadtatok, meztelen voltam, és ruhát adtatok nekem. Megbetegedtem, és gondot viseltetek rám. Börtönben voltam, és meglátogattatok.” Amikor a juhok, azaz „az igazságosak” megkérdezik, hogy milyen értelemben tettek ilyen jó dolgokat, ő így válaszol: „amit megtettetek e testvéreim legkisebbjeinek egyikével, azt velem tettétek meg” (Máté 25:35, 36, 40, 46). Nem az égben teszik ezeket a jó dolgokat, hiszen ott nincsenek betegek vagy éhezők. Ezeket Krisztus földön élő testvéreivel kell hogy megtegyék.

És milyen sorsuk lesz a kecskéknek, akik a bal oldalon állnak? Jézus ezt jelenti ki: „Akkor [a király] szól a balja felől állókhoz is: »Menjetek el innen, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az Ördögnek és az angyalainak készült! Mert éhes voltam, de nem adtatok ennem, és szomjas voltam, de nem adtatok innom. Idegen voltam, de nem fogadtatok vendégszeretettel, meztelen voltam, de nem adtatok nekem ruhát, beteg voltam és börtönben voltam, de nem viseltetek rám gondot«” (Máté 25:41–43). A kecskék megérdemlik az ítéletet, mivel nem bántak kedvesen Krisztus testvéreivel a földön, ahogyan kellett volna.

Az apostolok előtt világossá válik, hogy ez a jövőbeni ítélet visszavonhatatlan következményekkel jár. Jézus így folytatja: „Akkor [a király] ezekkel a szavakkal válaszol nekik: »Higgyétek el, amit nem tettetek meg e legkisebbek egyikével, azt velem nem tettétek meg.« Ezekre örök halál vár, az igazságosak pedig örök életet kapnak” (Máté 25:45, 46).

Amit Jézus az apostolok kérdésére válaszol, az igazán elgondolkodtató minden tanítványának, hiszen segít megvizsgálni a hozzáállásukat és a tetteiket.