Péter és János már megérkeztek Jeruzsálembe, hogy elkészítsék a pászkát, ahogyan azt Jézus kérte. Később Jézus és a többi tíz apostol is elindul a város felé. A nap lenyugvóban van a nyugati égbolton, miközben Jézus és a tanítványai lefelé haladnak az Olajfák hegyéről. Jézus most látja innen utoljára nappali fényben a várost a feltámadása előtt.

Nemsokára megérkeznek Jeruzsálembe, és megkeresik a házat, ahol majd elfogyasztják a pászkát. Egy lépcső vezet fel a tágas felső szobába, ahol mindent elkészítve találnak a pászka megünnepléséhez. Jézus igazán örül, hogy elérkezett ez az alkalom, mert így szól: „Nagyon vártam már, hogy megegyem veletek ezt a pászkát, mielőtt szenvedek” (Lukács 22:15).

Már sok évvel ezelőtt szokássá vált, hogy borral teli poharakat adnak körbe a pászka résztvevőinek. Jézus elveszi az egyik poharat, hálát ad, és ezt mondja: „Vegyétek ezt, és adjátok tovább egymásnak magatok között, mert mondom nektek, hogy mostantól fogva nem iszom bort addig, míg el nem jön Isten királysága” (Lukács 22:17, 18). Nyilvánvaló, hogy nagyon közel van már a halála.

A pászka fogyasztása közben szokatlan dolog történik. Jézus feláll, leveszi a felsőruháját, a derekára köt egy törülközőt, és vizet önt egy mosdótálba. Általában a vendéglátó gondoskodik arról, hogy a vendégek lábát megmossa valaki, talán egy szolga (Lukács 7:44). Most nincs jelen vendéglátó, ezért maga Jézus végzi el ezt a feladatot. Bármelyik apostol magára vállalhatná, de egyikük sem teszi meg. Vajon azért, mert még mindig van némi versengés köztük? Bármi legyen is az oka, zavarban vannak amiatt, hogy Jézus mossa meg a lábukat.

Péter tiltakozik, amikor rá kerül a sor: „Az én lábamat ugyan nem mosod meg!” Jézus ezt mondja neki: „Ha nem mosom meg, semmi közünk sincs egymáshoz.” Péter lelkesen így felel: „Uram, akkor ne csak a lábamat mosd meg, hanem a kezemet és a fejemet is!” Mennyire meglepheti Jézus válasza: „Aki megfürdött, annak elég csak a lábát megmosni, hiszen egyébként teljesen tiszta. És ti tiszták vagytok, de nem mindannyian” (János 13:8–10).

Jézus mind a 12 apostola lábát megmossa, Iskariót Júdásét is. Felveszi a felsőruháját, ismét letelepszik az asztalhoz, és ezt mondja: „Értitek, mit tettem veletek? Ti »Tanítónak« és »Úrnak« szólítotok engem, és igazatok van, mert az vagyok. Ezért ha én Úr és Tanító létemre megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát mutattam nektek, hogy ti is tegyétek meg egymással, amit én megtettem veletek. Higgyétek el nekem, hogy a rabszolga nem nagyobb az uránál, és a küldött sem nagyobb annál, aki küldte őt. Most már tudjátok ezeket, de akkor lesztek boldogok, ha meg is teszitek” (János 13:12–17).

Micsoda szép lecke az alázatos szolgálatból! Jézus követői ne törekedjenek arra, hogy elsők legyenek, azt gondolva, hogy ők fontosak, és ki kell őket szolgálni. Ehelyett Jézus példáját kell követniük. Ám nem szertartásszerű lábmosással, hanem készségesen, alázatosan és részrehajlás nélkül szolgálva másokat.

Ezen az estén Jézus fontos leckét tanított az alázatról, amikor megmosta az apostolai lábát. Most, hogy már nyilván elfogyasztották a pászkát, Dávid prófétai szavait idézi: „a velem békében levő ember. . ., akiben bíztam, és kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem.” Majd így magyarázza: „egyikőtök elárul engem” (Zsoltárok 41:9; János 13:18, 21).

Az apostolok egymásra tekintgetnek, és mindegyik ezt kérdezi Jézustól: „Uram, csak nem én?” Még maga Iskariót Júdás is megkérdezi. Péter megkéri Jánost, aki közvetlenül Jézus mellett fekszik az asztalnál, hogy tudja meg, kiről van szó. Így hát János közelebb hajol Jézushoz, és megkérdezi: „Uram, ki az?” (Máté 26:22; János 13:25).

Jézus így válaszol: „Az, akinek odaadom ezt a darab kenyeret, amelyet bemártok a tálba.” A tálba márt egy kenyérszeletet, majd Júdásnak adja, és ezt mondja neki: „az Emberfia elmegy, mint ahogy meg van írva róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik” (János 13:26; Máté 26:24). Ekkor Sátán belemegy Júdásba. Ez a férfi, aki már gonosszá vált, mostantól az Ördög akaratát teszi, és ezáltal a „pusztulás” fiává válik (János 6:64, 70; 12:4; 17:12).

Jézus ezt mondja Júdásnak: „Amit teszel, tedd meg minél előbb!” Mivel Júdásnál van a doboz, amelyben a pénzt tartják, az apostolok azt gondolják, hogy Jézus azért küldi őt el, „hogy adjon valamit a szegényeknek”. Vagy hogy tulajdonképpen ezt mondta neki: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre” (János 13:27–30). De Júdás valójában azért megy el, hogy elárulja Jézust.

Ugyanezen az estén Jézus bevezet egy teljesen újfajta vacsorát, azaz ünnepet. Vesz egy kenyeret, majd miután imát mond, megtöri, és odaadja az apostolainak. Ezt mondja: „Ez jelképezi a testemet, melyet értetek adok. Ezentúl ezt cselekedjétek a rólam való megemlékezésül” (Lukács 22:19). A kenyeret körbeadják, és mindegyik apostol eszik belőle.

Ezután Jézus fog egy pohár bort, imádkozik, és ezt is odaadja nekik. Mindegyikük iszik a pohárból, amelyről Jézus ezt mondja: „Ez a pohár jelképezi a véremen alapuló új szövetséget, és ez a vér ki lesz ontva értetek” (Lukács 22:20).

Ezzel Jézus bevezeti halálának az emlékünnepét, amelyet a követőinek évente meg kell tartaniuk niszán 14-én. Ez emlékeztetőül szolgál majd, hogy mit tett Jézus és az Atyja azért, hogy az istenfélő emberek felszabadulhassanak a bűn és a halál ítélete alól. A pászka annak idején megszabadítást jelentett a zsidóknak, Jézus halálának emlékünnepe pedig még ennél is nagyobb, valódi szabadítást jelent a hűséges embereknek.

Jézus azt mondja, hogy a vére „ki lesz ontva azért, hogy sokak bűnét megbocsássák”. Közéjük tartoznak a hű apostolai és más hozzájuk hasonló személyek. Ők azok, akik Jézussal lesznek az Atyja királyságában (Máté 26:28, 29).

Jézus az utolsó estéjét tölti az apostolaival. Szép leckét tanított nekik az alázatosságról, amikor megmosta a lábukat. Miért időszerű ez a lecke? Egy bizonyos gyengeségük miatt. Bár Isten odaadó szolgái, mégis sokat foglalkoztatja őket, hogy melyikük a legnagyobb (Márk 9:33, 34; 10:35–37). Ez a gyengeségük ma este ismét felszínre kerül.

Az apostolok között „heves vita” támad arról, hogy „melyikük a legnagyobb” (Lukács 22:24). Mennyire elszomoríthatja Jézust, hogy már megint emiatt veszekednek! Mit tesz?

Nem szidja meg őket a gondolkodásuk és a viselkedésük miatt, hanem türelmesen érvel nekik: „A nemzeteken hatalmaskodnak a királyaik, és akiknek hatalmuk van felettük, azokat jótevőknek hívják. De ti ne legyetek ilyenek . . . Mert melyik nagyobb: aki étkezik, vagy aki szolgál?” Ezután emlékezteti őket a saját példájára, melyet nap mint nap megfigyelhettek: „Én mégis az vagyok közöttetek, aki szolgál” (Lukács 22:25–27).

Az apostolok a tökéletlenségük ellenére sok nehéz helyzetben kitartottak Jézus mellett. Ezért ezt mondja nekik: „szövetséget kötök veletek egy királyságra, mint ahogy az én Atyám is szövetséget kötött velem” (Lukács 22:29). Ezek a férfiak Jézus hűséges követői. Jézus elmondja nekik, hogy a velük kötött szövetség biztosítja, hogy vele lesznek a királyságában, és osztoznak a királyi uralmában.

Az apostoloknak csodálatos kiváltságban lehet majd részük, de most még itt élnek a földön, és még mindig tökéletlenek. Ezért Jézus ezt mondja nekik: „Sátán kérte, hogy hadd rostáljon meg titeket, mint a búzát”, mely szétszóródik a rostálás közben (Lukács 22:31). Még erre is figyelmezteti őket: „Ezen az éjszakán mindnyájan megbotlotok amiatt, ami velem fog történni, mert meg van írva: »Megverem a pásztort, és szétszéled a nyáj«” (Máté 26:31; Zakariás 13:7).

Péter magabiztosan így ellenkezik: „Ha a többiek mind megbotlanak is, én nem botlok meg soha!” (Máté 26:33). Jézus azt mondja, hogy mielőtt a kakas kétszer kukorékol aznap éjjel, Péter megtagadja őt. De még ezt is hozzáteszi: „én könyörögtem érted, hogy ne fogyjon el a hited; és ha majd megbánod, amit tettél, erősítsd a testvéreidet” (Lukács 22:32). Péter bátran kijelenti: „Még ha meg kell is halnom veled, akkor sem tagadlak meg téged” (Máté 26:35). A többi apostol is ugyanezt mondja.

Jézus ezt mondja a tanítványainak: „egy kis ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem, és ahogy a zsidóknak megmondtam, most nektek is mondom: »Ahová én megyek, ti oda nem jöhettek.«” Majd hozzáteszi: „Új parancsolatot adok nektek: szeressétek egymást. Ahogy én szeretlek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (János 13:33–35).

Amikor Péter hallja, hogy Jézus már csak egy rövid ideig lesz velük, ezt kérdezi tőle: „Uram, hová mész?” Jézus ezt válaszolja: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz, de később majd követsz engem.” Péter meglepetten így szól: „Uram, most miért nem követhetlek téged? Az életemet adom érted” (János 13:36, 37).

Jézus most arra az időre utal, amikor erszény és élelem nélkül küldte az apostolokat prédikálni szerte Galileában (Máté 10:5, 9, 10). Ezt kérdezi: „ugye semmit sem nélkülöztetek?” „Nem” – felelik. De mit kell tenniük a közeljövőben? Így utasítja őket: „akinek van erszénye, vegye elő, ugyanígy a tarisznyát is, és akinek nincs kardja, adja el a felsőruháját, és vegyen egyet. Mert mondom nektek, hogy ami meg van írva, annak be kell teljesednie rajtam, vagyis: »Törvénytelenek közé számították.« Ez ugyanis most teljesedik be rajtam” (Lukács 22:35–37).

Jézus arról az időről beszél, amikor gonosztevők, azaz törvénytelen emberek mellett oszlopra szegezik őt. Ezután a követőit hevesen üldözik majd. Az apostolok úgy érzik, hogy fel vannak erre készülve, ezért ezt mondják: „Uram, van itt két kard.” Ő ezt mondja nekik: „Az elég lesz” (Lukács 22:38). Az, hogy kardok vannak náluk, lehetőséget ad Jézusnak, hogy hamarosan egy újabb fontos leckét tanítson nekik.

Jézus az apostolaival még a felső szobában van az emlékünnepi vacsora után, amikor így bátorítja őket: „Ne nyugtalankodjatok. Higgyetek Istenben, és higgyetek bennem is” (János 13:36; 14:1).

Elmondja, hogy miért ne nyugtalankodjanak amiatt, hogy elmegy tőlük: „Atyám házában sok lakóhely van . . . Miután elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és elviszlek titeket oda, ahol én vagyok, hogy ti is ott legyetek.” Az apostolok azonban nem fogják fel, hogy Jézus arról beszél, hogy az égbe fog menni. Tamás ezt kérdezi tőle: „Uram, nem tudjuk, hová mész. Hogy tudhatnánk az utat?” (János 14:2–5).

„Én vagyok az út, az igazság és az élet” – feleli Jézus. Csak úgy mehet valaki az Atyja égi házába, ha elfogadja őt, a tanításait, és követi az életútját. Jézus ezt mondja: „Senki sem jut az Atyához, csakis általam” (János 14:6).

Fülöp feszülten figyel, és ezt kéri Jézustól: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk.” Úgy tűnik, Fülöp ahhoz hasonló látomást vár Istentől, mint amilyenben Mózesnek, Illésnek és Ézsaiásnak volt része. Ám az apostolok sokkal jobbat kaptak azoknál a látomásoknál. Erre utal Jézus, amikor így válaszol: „Ennyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is.” Jézus tökéletesen visszatükrözte Atyja személyiségét. Így ha valaki közelebbről megfigyelte az életét, az olyan, mintha látta volna az Atyát is. Az Atya természetesen nagyobb a Fiúnál, ahogyan Jézus ezt ki is fejti: „Amit mondok nektek, azt nem magamtól mondom” (János 14:8–10). Az apostolok látják, hogy Jézus minden érdemet az Atyjának tulajdonít.

Az apostolok szemtanúi voltak Jézus csodáinak, és hallották, amint hirdeti az Isten királyságáról szóló jó hírt. Most ezt mondja nekik: „aki hisz bennem, az is véghezviszi majd azokat a tetteket, amelyeket én. Sőt, nagyobbakat tesz majd ezeknél” (János 14:12). Jézus ezzel nem azt mondja, hogy a tanítványai nagyobb csodákat tesznek majd, mint ő. Inkább úgy érti, hogy sokkal hosszabb ideig fogják végezni a szolgálatot, sokkal nagyobb területen, és sokkal több embert érnek majd el.

Jézus azt ígéri, hogy nem maradnak egyedül, miután ő elmegy tőlük: „Ha valamit kértek az én nevemben, meg fogom tenni.” Majd hozzáfűzi: „kérni fogom az Atyát, és másik segítőt ad nektek, hogy az örökre veletek legyen, az igazság szellemét” (János 14:14, 16, 17). Biztosítja őket afelől, hogy egy másik segítőt kapnak segítségül, a szent szellemet. Ez az ígérete pünkösdkor válik valóra.

„Egy kis idő még – mondja Jézus –, és a világ nem lát engem többé, de ti látni fogtok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok” (János 14:19). A feltámadása után nemcsak megjelenik nekik testben, hanem idővel feltámasztja majd őket, és szellemszemélyekként vele lesznek az égben.

Jézus most egy egyszerű igazságot jelent ki: „Az szeret engem, aki ismeri a parancsaimat, és teljesíti azokat. Aki pedig engem szeret, azt szeretni fogja az én Atyám, és én is szeretni fogom őt, és lehetővé teszem neki, hogy igazán megismerjen.” Erre Júdás apostol, akit Taddeusnak is hívnak, ezt kérdezi: „Uram, mi történt, hogy nekünk teszed lehetővé, hogy igazán megismerjünk, és nem a világnak?” Jézus így válaszol: „Ha valaki szeret engem, megfogadja a szavaimat, és az Atyám szeretni fogja őt . . . Aki nem szeret engem, nem fogadja meg a szavaimat” (János 14:21–24). A követőitől eltérően a világ nem ismeri fel, hogy Jézus az út, az igazság és az élet.

Ha Jézus elmegy, hogyan lesznek képesek a tanítványai visszaemlékezni mindenre, amit tanított nekik? Ezt mondja: „a segítő, a szent szellem, melyet az Atya küld majd az én nevemben, mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam nektek.” Az apostolok látták, milyen hatalmas dolgokra képes a szent szellem, így Jézus szavai vigasztalóan hatnak rájuk. Még ezt mondja nekik: „A béke, amit tőlem kaptok, veletek marad . . . Ne nyugtalankodjatok, és ne is féljetek” (János 14:26, 27). A tanítványoknak tehát nincs miért nyugtalankodniuk, hiszen Jézus Atyjától útmutatást és védelmet kapnak majd.

És ennek az Istentől jövő védelemnek nemsokára tanúi lehetnek. Jézus ezt mondja: „jön a világ uralkodója, és nincs hatalma felettem” (János 14:30). Az Ördög megtehette, hogy belemenjen Júdásba, és hatalma legyen felette. Jézusban azonban nincs semmilyen bűnös gyengeség, melyet Sátán kihasználhatna, hogy Isten ellen fordítsa őt. És arra sem lesz képes, hogy a halál állapotában tartsa Jézust. Miért nem? Jézus ezt mondja: „mindent úgy teszek, ahogy az Atya megparancsolta nekem.” Teljesen biztos abban, hogy az Atyja fel fogja őt támasztani (János 14:31).

Jézus egy meghitt beszélgetés során bátorítja a hű apostolait. Későre jár, talán már éjfél is elmúlt. Most egy tettre serkentő szemléltetést mond el:

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az Atyám a szőlőműves” – kezdi Jézus (János 15:1). Ez a szemléltetés arra emlékeztet, hogy évszázadokkal korábban Izrael nemzetére is úgy utaltak, mint ami Jehova szőlőtője (Jeremiás 2:21; Hóseás 10:1, 2). Jehova azonban most elveti ezt a nemzetet (Máté 23:37, 38). Tehát Jézus ezzel egy új gondolatot vezet fel: ő maga a szőlőtő, amelyet Jehova azóta gondoz, hogy felkente őt szent szellemmel i. sz. 29-ben. De Jézus rámutat, hogy a szőlőtő rajta kívül még másokat is jelképez:

„[Atyám] minden rajtam levő szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt, eltávolít, amelyik pedig gyümölcsöt terem, azt mind megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen . . . Ahogy a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőn marad, ugyanúgy ti sem, csak ha egységben maradtok velem. Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők” (János 15:2–5).

Jézus megígérte a hű tanítványainak, hogy miután elmegy, segítőt küld nekik, a szent szellemet. 51 nappal később a szent szellem kitöltetik az apostolokra és másokra, akik onnantól kezdve szőlővesszők lesznek a szőlőtőn. Minden egyes szőlővesszőnek egységben kell maradnia Jézussal. Miért?

Jézus így indokolja: „Aki egységben marad velem, és én egységben ővele, az sok gyümölcsöt terem, mert tőlem függetlenül semmit sem tehettek.” Ezek a „szőlővesszők”, vagyis a hűséges tanítványok, sok gyümölcsöt teremnek majd, azáltal hogy Jézus tulajdonságait utánozzák, buzgón beszélnek Isten királyságáról és még több tanítványt képeznek. Mi történik, ha valaki nem marad egységben Jézussal, és nem terem gyümölcsöt? Jézus kifejti: „Ha valaki nem marad egységben velem, olyan lesz, mint az a szőlővessző, amelyet eldobnak”. De Jézus még ezt is hozzáfűzi: „Ha egységben maradtok velem, és megtartjátok a szavaimat, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok” (János 15:5–7).

Most pedig Jézus olyasmit említ, amiről már kétszer is beszélt, vagyis a parancsai megtartásáról (János 14:15, 21). „Ha megtartjátok a parancsaimat, mindig szeretni foglak titeket, mint ahogy én is megtartottam az Atya parancsait, és ő mindig szeretni fog engem” – mondja. Majd azt is elmagyarázza, mivel bizonyíthatják, hogy eleget tesznek a parancsainak: „Azt parancsolom nektek, hogy úgy szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket. Nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki az életét adja a barátaiért. És ti a barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek” (János 15:10–14).

Néhány óra múlva Jézus is ilyen szeretetet fog tanúsítani, amikor az életét adja mindenkiért, aki hisz benne. A példája arra kell hogy ösztönözze a követőit, hogy ugyanilyen önfeláldozóan szeressék egymást. Jézus már korábban elmondta, hogy az ilyen szeretetről lehet majd őket felismerni: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (János 13:35).

Biztosan felfigyelnek rá az apostolok, hogy Jézus a barátainak nevezi őket. És el is mondja, miért: „barátoknak nevezlek titeket, hiszen elmondtam nektek mindazt, amit az Atyámtól hallottam.” Micsoda megtiszteltetés, hogy Jézus meghitt barátai lehetnek, és megtudhatják, amit az Atya elmondott neki! Ahhoz azonban, hogy megőrizzék ezt az értékes kapcsolatot, mindig gyümölcsöt kell teremniük. Milyen áldással jár, ha így tesznek? Jézus erről biztosítja őket: „bármit kértek is az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (János 15:15, 16).

A „szőlővesszők”, azaz a tanítványok közti szeretet segít majd nekik átvészelni, ami rájuk vár. Jézus figyelmeztetésül elmondja, hogy a világ gyűlölni fogja a követőit. Ugyanakkor így bátorítja őket: „Ha a világ gyűlöl benneteket, ne feledjétek, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha része volnátok a világnak, a világ kedvelne benneteket, hiszen az övéi lennétek. De mivel nem vagytok része a világnak. . ., ezért a világ gyűlöl titeket” (János 15:18, 19).

Jézus tovább magyarázza, miért fogja őket gyűlölni a világ: „mindezt azért művelik majd veletek, mert a tanítványaim vagytok, és nem ismerik azt, aki küldött engem.” Azt is mondja, hogy a csodái elítélik azokat, akik gyűlölik őt: „Ha nem vittem volna véghez közöttük mindazt, amit senki más nem vitt véghez, nem lenne bűnük. Most azonban láttak is engem, és gyűlöltek is, csakúgy, mint az Atyámat.” A gyűlöletük valójában próféciát teljesít be (János 15:21, 24, 25; Zsoltárok 35:19; 69:4).

Jézus ismét megígéri, hogy elküldi majd segítségül a szent szellemet. Minden követője számára elérhető ez a hatalmas erő, és segíteni tud abban, hogy gyümölcsöt teremjenek, vagyis hogy tanúskodjanak (János 15:27).

Jézus nemrég fejezte be a pászkavacsorát az apostolaival a felső szobában. Miután fontos figyelmeztetést mond a tanítványainak, hozzáteszi: „Azért beszéltem nektek ezekről, hogy el ne botoljatok.” Miért volt időszerű, amire korábban figyelmeztette őket? Ezt mondja nekik: „Kizárnak majd benneteket a zsinagógából. Igen, eljön az óra, amikor mindenki, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szent szolgálatot végez Istennek” (János 16:1, 2).

Az apostoloknak lesújtó lehet ezt hallani. Bár Jézus korábban már beszélt arról, hogy a világ gyűlölni fogja a tanítványait, de azt nem mondta nekik nyíltan, hogy meg is fogják ölni őket. Miért nem? „Eleinte azért nem beszéltem nektek minderről, mert veletek voltam” – mondja (János 16:4). Most, mielőtt elmegy, felkészíti az apostolait, mert ez segíthet nekik, hogy később ne botoljanak el.

Jézus így folytatja: „elmegyek ahhoz, aki küldött engem, és mégsem kérdezi meg tőlem egyikőtök sem: »Hová mész?«” Az este folyamán már kérdezgették a tanítványok Jézust arról, hogy hová megy (János 13:36; 14:5; 16:5). De most annyira felzaklatja őket az, amit az üldözésről hallanak, hogy csak a saját bánatukkal foglalkoznak. Ezért nem kérdezik tovább Jézust arról a dicsőségről, ami rá vár, illetve hogy mit jelent ez a dicsőség az igaz követőinek. Jézus megjegyzi: „mivel beszéltem nektek ezekről, bánatos lett a szívetek” (János 16:6).

„Hasznotokra van, hogy elmegyek. Mert ha nem megyek el, nem jön el hozzátok a segítő. Ha viszont elmegyek, elküldöm őt hozzátok” – magyarázza (János 16:7). Csak ha Jézus meghal, és felmegy az égbe, akkor kaphatják meg a tanítványok a szent szellemet, melyet segítőként küld a követőinek, bárhol éljenek is.

A szent szellem „egyértelműen megmutatja majd a világnak, hogy mi a bűn, az igazságosság és Isten ítélete” (János 16:8). Igen, nyilvánvalóvá fog válni, hogy a világ nem hisz Isten Fiában. Jézus égbe menetele viszont meggyőzően bizonyítja majd az ő igazságosságát, és azt is világossá teszi, hogy Sátán, e világ uralkodója miért érdemli meg Isten elmarasztaló ítéletét (János 16:11).

„Sok mondanivalóm van még nektek – folytatja Jézus –, de most még nem értenétek meg.” A szent szellem, amelyet kitölt a tanítványaira, segíteni fog nekik megérteni „az igazságot”, ők pedig képesek lesznek e szerint az igazság szerint élni (János 16:12, 13).

„Egy kis idő még, és nem láttok engem többé, aztán megint egy kis idő, és látni fogtok engem.” Jézusnak ez a kijelentése fejtörést okoz az apostoloknak. Egymást kérdezgetik, hogy mit jelenthet. Jézus észreveszi, hogy nem értik, ezért megmagyarázza: „Higgyétek el nekem, hogy sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül majd. Bánkódni fogtok, de bánatotok örömre fordul” (János 16:16, 20). Amikor Jézust másnap délután megölik, a vallási vezetők örülnek, de a tanítványok bánkódnak. Ám a bánatuk örömre fordul, amikor Jézus feltámad! És ez az öröm csak fokozódik, amikor Jézus kitölti rájuk Isten szent szellemét.

Jézus az apostolok érzését egy asszony szülési fájdalmaihoz hasonlítja: „Amikor egy asszony szül, fájdalmai vannak, mert eljött az órája. Ám miután világra hozta a kisgyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelmeire az öröm miatt, hogy világra jött egy ember.” Így bátorítja őket: „Most ti is bánkódtok ugyan, de én ismét látni foglak benneteket, és szívből fogtok örülni, és az örömötöket senki el nem veszi tőletek” (János 16:21, 22).

Az apostolok eddig még semmit nem kértek Jézus nevében. De ő most ezt mondja: „Azon a napon az én nevemben fogjátok kérni az Atyát.” Miért kell így tenniük? Nem azért, mert az Atya vonakodik válaszolni a kéréseikre. Jézus ezzel nyugtatja meg őket: „az Atya szeret titeket, mivel ti is szerettetek engem, és elhittétek, hogy Isten képviselőjeként jöttem” (János 16:26, 27).

Jézus bátorító szavai erre a határozott kijelentésre ösztönzik az apostolokat: „elhisszük, hogy Istentől jöttél.” Ám hamarosan próba alá kerül, hogy mennyire szilárd ez a meggyőződésük, ugyanis Jézus elmondja, mi vár rájuk: „Eljön az óra, sőt már el is jött, amikor szétszóródtok, hazamentek és egyedül hagytok.” Ennek ellenére így biztatja őket: „Ezeket azért mondtam nektek, hogy békétek legyen általam. A világban nyomorúságotok lesz. De bátorság! Én legyőztem a világot” (János 16:30–33). Jézus nem hagyja magukra a tanítványait. Biztos benne, hogy hozzá hasonlóan ők is le tudják győzni a világot azáltal, hogy teljesítik Isten akaratát, hiába próbálja Sátán és a világa megtörni a feddhetetlenségüket.

Jézus mélységesen szereti az apostolait. Ez a szeretete arra indítja, hogy felkészítse őket a közelgő távozására. Az ég felé emeli a tekintetét, és így imádkozik az Atyjához: „Dicsőítsd meg a Fiadat, hogy a Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy örök életet adjon mindazoknak, akiket neki adtál” (János 17:1, 2).

Jézus természetesen tudja, hogy Isten dicsőítése a legfontosabb. De mennyire vigasztaló, hogy megemlíti az örök életet is! Mivel „hatalmat [kapott] minden ember fölött”, az egész emberiség a javára fordíthatja a váltságáldozatát. Ám csak kevesen részesülnek ebben az áldásban. Vajon miért? Mert Jézus váltságáldozatát csak azok fordíthatják a javukra, akik összhangban cselekszenek a következő szavakkal: „Az örök élethez az szükséges, hogy megismerjenek téged, az egyetlen igaz Istent, és azt, akit elküldtél, Jézus Krisztust” (János 17:3).

Nagyon jól meg kell ismernünk az Atyát és a Fiát, és egyre közelebb kell kerülnünk hozzájuk. Úgy kell éreznünk, ahogyan ők éreznek bizonyos dolgok felől. Továbbá, igyekeznünk kell utánozni páratlan tulajdonságaikat abban, ahogyan másokkal bánnak. Azt is meg kell értenünk, hogy az örök élet elnyerése csak másodlagos Isten dicsőítése mellett. Jézus ezt most újra megemlíti:

„Én megdicsőítettelek a földön, és elvégeztem a munkát, melyet nekem adtál. Most tehát, Atyám, dicsőíts meg, hadd legyek melletted, és hadd kapjam meg azt a dicsőséget, amelyben akkor volt részem, amikor melletted voltam, mielőtt a világ lett” (János 17:4, 5). Igen, Jézus azt kéri Jehovától, hogy támassza őt fel, és így visszakaphassa azt a dicsőséget, melyben az égben volt része.

Jézus most visszagondol arra, hogy mit valósított meg a szolgálatával. Így imádkozik: „Megismertettem a nevedet azokkal az emberekkel, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, te pedig nekem adtad őket, és megfogadták a szavadat” (János 17:6). Jézus nem csupán használta Istennek, Jehovának a nevét a szolgálatban. Azt is feltárta az apostolainak, hogy mi mindent foglal magában ez a név: Isten tulajdonságait és bánásmódját az emberekkel.

Az apostolok megismerték Jehovát, és megtudták, mi a Fiának a szerepe. Ezenkívül megismerték Jézus tanításait, ugyanis alázatosan ezt mondja: „elmondtam nekik mindent, amit te mondtál nekem. Ők megfogadták azokat, és bizonyosan megtudták, hogy a te képviselődként jöttem el, és elhitték, hogy te küldtél el engem” (János 17:8).

Jézus ezután megerősíti, hogy különbség van a követői és a világ között: „Nem a világ miatt kérlek, hanem azok miatt, akiket nekem adtál, mert ők a tieid . . . Szent Atyám, vigyázz rájuk a te nevedért, melyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint ahogy mi is egyek vagyunk . . . Megvédtem őket, és egyikük sem veszett el, kivéve a pusztulás fiát”. Ő Iskariót Júdás, aki most éppen azon mesterkedik, hogy elárulja Jézust (János 17:9–12).

„A világ gyűlöli őket. . . Nem arra kérlek, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy vigyázz rájuk a gonosz miatt. Ők nem része a világnak, mint ahogy én sem vagyok része a világnak” – folytatja Jézus (János 17:14–16). Az apostolok és Jézus más követői a világban élnek, egy Sátán uralta emberi társadalomban. De távol kell maradniuk ettől a világtól és a gonoszságától. Hogyan?

Szentnek kell maradniuk, mint akik Isten szolgálatára elkülönítettek. Ezt úgy tehetik meg, hogy azok szerint az igazságok szerint élnek, melyek a Héber Iratokban találhatók, valamint amelyeket maga Jézus tanított. Jézus így folytatja az imáját: „Szenteld meg őket az igazság által. A te szavad igazság” (János 17:17). Idővel az apostolok közül néhányan ihletett könyveket fognak írni, melyek szintén részét alkotják majd az igazságnak, és segíthetnek megszentelni valakit.

Később lesznek még mások is, akik elfogadják az igazságot. Jézus tehát nemcsak azok miatt imádkozik, akik most ott vannak vele, „hanem azok miatt is, akik az ő szavukra hisznek” majd benne. Mit kér Jézus mindannyiuk érdekében? „Hogy mindnyájan egyek legyenek, mint ahogy te, Atyám, egységben vagy velem, és én egységben vagyok veled, és hogy ők is egységben legyenek velünk” (János 17:20, 21). Jézus nem azért mondja ezt, mintha ő és az Atyja egy személy lennének. Abban egyek, hogy mindenben egyetértenek. Jézus azt kéri, hogy a követői is ugyanilyen egységben legyenek.

Nem sokkal ezelőtt Jézus elmondta Péternek és másoknak, hogy elmegy tőlük, hogy helyet készítsen nekik az égben (János 14:2, 3). Most újra megemlíti ezt az imájában: „Atyám, szeretném, ha azok, akiket nekem adtál, ott lennének velem, ahol én vagyok, hogy lássák a dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert már a világ megalapítása előtt szerettél engem” (János 17:24). Ezzel megerősíti azt a tényt, hogy nagyon régen, még mielőtt Ádámnak és Évának gyermekei születtek, Isten már mélységesen szerette egyszülött Fiát, aki Jézus Krisztussá lett.

Imája végén Jézus újra beszél Atyja nevéről és szeretetéről az apostolai iránt, valamint azok iránt, akik majd idővel elfogadják az igazságot. Ezt mondja: „megismertettem velük a nevedet, és ezután is megismertetem, hogy ők is úgy szeressenek másokat, ahogyan te szerettél engem, és hogy egységben legyek ővelük” (János 17:26).

Jézus befejezi imáját a hűséges apostolaival. Miután dicséreteket énekelnek, kimennek az Olajfák hegyére (Márk 14:26). Kelet felé tartanak a Gecsemáné-kertbe, ahol Jézus gyakran megfordult.

Amikor erre a kellemes helyre érnek az olajfák közé, Jézus ezt mondja nyolc apostolának, valószínűleg a kert bejáratánál: „Üljetek le itt, míg én odamegyek, és imádkozom.” Három tanítványával együtt, Péterrel, Jakabbal és Jánossal beljebb megy a kertbe. Nagyon szomorú lesz, és ezt mondja nekik: „Mélységesen bánatos vagyok, igen, mérhetetlenül. Maradjatok itt, és kitartóan virrasszatok velem!” (Máté 26:36–38).

Kissé távolabb megy tőlük, földre borul, és imádkozni kezd. Mit mond Istennek ezekben a feszült pillanatokban? Így imádkozik: „Atyám, minden lehetséges neked; távolítsd el tőlem ezt a poharat! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te akarsz” (Márk 14:35, 36). Miért kéri ezt? Vajon meghátrál attól a feladattól, hogy ő legyen a Megváltó? Nem!

Mikor Jézus az égben volt, megfigyelhette, hogy a rómaiak milyen mérhetetlen szenvedést tudnak okozni a halálra ítélteknek. Most emberként, akinek fizikai és érzelmi fájdalmat lehet okozni, nem örül annak, ami rá vár. Ám sokkal fontosabb dolog okoz neki gyötrelmet. Mégpedig annak tudata, hogy ha úgy hal meg, mint egy hitvány bűnöző, az szégyent hozhat Atyja nevére. Néhány óra múlva oszlopra fogják feszíteni, mintha istenkáromló lenne.

Jézus hosszú ideig imádkozik, majd visszamegy három apostolához, de alva találja őket. Ezt mondja Péternek: „Hát egyetlen órát sem tudtatok virrasztani velem? Kitartóan virrasszatok, és folyton imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” Jézus felismeri, hogy az apostolok is nyomás alatt vannak, és már későre jár az idő, ezért hozzáteszi: „A szellem persze buzgó, de a test gyenge” (Máté 26:40, 41).

Ezután Jézus másodszor is elmegy imádkozni, és azt kéri Istentől, hogy távolítsa el tőle „ezt a poharat”. Amikor visszajön, újra alva találja a három apostolt, jóllehet imádkozniuk kellene, nehogy kísértésbe essenek. Jézus ismét beszél velük, de nem tudják, „mit válaszoljanak neki” (Márk 14:40). Harmadszor is elmegy, és letérdelve imádkozik.

Jézus mélységesen aggódik amiatt, hogy szégyent hoz Atyja nevére, ha bűnözőként hal meg. Ám Jehova hallja a Fia imáját, ezért egy angyalt küld hozzá, hogy megerősítse őt. Jézus ezután sem hagy fel a könyörgéssel, hanem „még buzgóbban” kezd imádkozni az Atyjához. Óriási az érzelmi nyomás! A nagy felelősség súlyos teherként nehezedik rá, ugyanis az ő örök élete és a hithű emberek örök élete forog kockán. Nem csoda, hogy „a verejtéke olyan. . ., mint a földre hulló vércseppek” (Lukács 22:44).

Amikor Jézus harmadszor is visszajön az apostolaihoz, ismét alva találja őket. „Egy ilyen jelentőségteljes időben ti alszotok és pihentek?! – mondja Jézus. – Közel van már az az óra, amikor az Emberfiát bűnösöknek adják át! Keljetek fel, menjünk! Közel van már, aki elárul engem” (Máté 26:45, 46).

Már jócskán elmúlt éjfél. A papok megegyeztek Júdással, hogy 30 ezüstöt fizetnek neki Jézus elárulásáért. Így hát Júdás most a magas rangú papok és farizeusok tömegének élén Jézus keresésére indul. Egy parancsnok is velük tart a felfegyverzett római katonákból álló különítményével.

Bizonyos, hogy amikor Jézus elküldte Júdást a pászkavacsoráról, ő egyenesen a magas rangú papokhoz ment (János 13:27). Azok összehívták a saját hivatalszolgáikat és egy csapat katonát is. Júdás először talán oda vezette őket, ahol Jézus megünnepelte a pászkát az apostolaival. Azután a tömeg átkelt a Kidron völgyén, most pedig a Gecsemáné-kertbe tartanak. A fegyvereken kívül lámpákat és fáklyákat is visznek magukkal, hogy mindenképpen rátaláljanak Jézusra.

Júdás az Olajfák hegyére vezeti a tömeget, és tudja, hol keresse az Urát. Jézus gyakran megállt az apostolaival a Gecsemáné-kertben, amikor az elmúlt héten többször is megtették az utat Betánia és Jeruzsálem között. Ám most, az éj sötétjében talán nehéz lesz észrevenni Jézust az olajfák árnyékában. Akkor hogyan ismerik majd őt fel a katonák, akik korábban sohasem látták? Júdás egy jellel segít nekik. Ezt mondja: „Akit arcon csókolok, az ő; vegyétek őrizetbe, és vezessétek el kísérettel” (Márk 14:44).

Júdás a csőcseléket a kertbe viszi, ahol meglátja Jézust az apostolaival, és egyenesen odamegy hozzá. „Üdvözöllek, Rabbi!” – mondja Júdás, és nagyon gyengéden arcon csókolja Jézust. „Barátom, miért vagy itt?” – kérdezi Jézus (Máté 26:49, 50). Majd a saját kérdésére válaszolva így szól: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” (Lukács 22:48). De Jézus nem is vesztegeti tovább az idejét erre az árulóra.

Előrelép a lámpák és fáklyák fényébe, és ezt kérdezi: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” – hangzik a válasz a tömegből. Erre Jézus bátran kijelenti: „Én vagyok az” (János 18:4, 5). A katonák meglepetésükben visszahőkölnek, és a földre esnek.

Jézus most megtehetné, hogy elmenekül a sötét éjszakába, de ehelyett újra megkérdezi, hogy kit keresnek. Amikor a férfiak megint azt felelik, hogy a „názáreti Jézust”, ő nyugodt hangon ezt mondja: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok az. Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket az embereket elmenni.” Még ebben a döntő pillanatban sem felejtkezik meg arról, amit korábban megígért, vagyis hogy egyetlen tanítványát sem fogja elveszíteni (János 6:39; 17:12). Végig vigyázott a hűséges apostolaira, és egyiküket sem veszítette el, „kivéve a pusztulás fiát”, Júdást (János 18:7–9). Ezért kéri most, hogy hadd mehessenek el szabadon a hű követői.

Amint a katonák talpra állnak, és Jézus felé közelítenek, az apostolok rádöbbennek, hogy mi is történik. „Uram, lesújtsunk a karddal?” – kérdezik (Lukács 22:49). Mielőtt még Jézus válaszolhatna, Péter megragadja az egyik kardot, amelyet az apostolok magukkal hoztak. Rátámad Málkusra, a főpap egyik rabszolgájára, és levágja a jobb fülét.

Jézus megérinti Málkus fülét, és meggyógyítja őt. Majd egy létfontosságú igazságot tanítva így utasítja Pétert: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el.” Jézus kifejezi, hogy készen áll a letartóztatására, hiszen ezt mondja: „hogyan teljesednének be az Írások, melyek szerint ennek meg kell történnie?” (Máté 26:52, 54). Még ezt is hozzáfűzi: „Vajon nem kell kiinnom a poharat, melyet az Atya adott nekem?” (János 18:11). Jézus elfogadja Isten rá vonatkozó akaratát, és még arra is kész, hogy meghaljon.

Ezt kérdezi a tömegtől: „Kardokkal meg dorongokkal jöttetek, hogy letartóztassatok, mint valami rablót? Nap nap után a templomban ültem és tanítottam, mégsem vettetek őrizetbe. De mindez azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai” (Máté 26:55, 56).

A katonák, a parancsnok és a zsidók hivatalszolgái megfogják és megkötözik Jézust. Mindezt látva, az apostolok elmenekülnek. „Egy bizonyos ifjú” – talán Márk tanítvány – azonban ott marad a tömegben, hogy követhesse Jézust (Márk 14:51). Ám felismerik, és a tömeg megpróbálja elfogni őt, ezért a lenvászon ruháját hátrahagyva elmenekül.

Miután Jézust megkötözték mint egy közönséges bűnözőt, Annáshoz viszik. Ő akkor volt főpap, amikor Jézus gyermekként elkápráztatta tudásával a tanítókat a templomban (Lukács 2:42, 47). Később Annás néhány fia is főpapként szolgált, most pedig a veje, Kajafás tölti be ezt a tisztséget.

Miközben Annás kihallgatja Jézust, Kajafás kihasználja az időt, hogy összehívja a szanhedrint. Ez egy 71 tagú bíróság, és a tagjai közé tartozik a főpap, valamint mások, akik korábban voltak főpapok.

Annás „a tanítványairól és a tanításáról” kérdezi Jézust, akinek a válasza egyszerű: „Én nyilvánosan beszéltem a világnak. Mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók összegyűlnek, és semmit sem mondtam titokban. Miért engem kérdezel? Kérdezd azokat, akik hallották, mit mondtam nekik” (János 18:19–21).

Egy hivatalszolga, aki ott áll, erre arcul csapja Jézust, és így korholja őt: „Így válaszolsz a magas rangú papnak?” Jézus azonban tudja, hogy semmi rosszat nem tett, ezért ezt mondja: „Ha valami rosszat mondtam, bizonyítsd be. Ha viszont igazat mondtam, akkor miért ütsz meg engem?” (János 18:22, 23). Ezután Annás Kajafáshoz, a vejéhez viteti Jézust.

Mostanra az egész szanhedrin összeült: a főpap, a nép vénei és az írástudók. Kajafás házában találkoznak. A pászka éjjelén törvénybe ütköző ilyen tárgyalást tartani, de ez egyáltalán nem tartja vissza őket attól, hogy véghezvigyék gonosz tervüket.

A szanhedrin aligha mondható elfogulatlannak. Már akkor úgy döntött, hogy Jézusnak meg kell halnia, amikor feltámasztotta Lázárt (János 11:47–53). És csupán néhány nappal ezelőtt a vallási vezetők összeesküdtek, hogy elfogják Jézust, és megölik (Máté 26:3, 4). Igen, Jézus már a tárgyalása előtt halálra van ítélve!

A törvénytelen tárgyalás mellett a magas rangú papok és a szanhedrin más tagjai próbálnak tanúkat szerezni, hogy hamisan tanúskodjanak Jézus ellen. Sok hamis tanút találnak, de a vallomásuk nem egyezik. Végül ketten ezzel a váddal állnak elő: „Hallottuk, amikor ezt mondta: »Le fogom rombolni ezt a kézzel készített templomot, és három nap alatt másikat építek, ami nem kézzel készített lesz«” (Márk 14:58). De még ez a két tanú sem vall teljesen egyformán.

Kajafás ezt kérdezi Jézustól: „Semmit sem felelsz? Mivel vádolnak ezek téged?” (Márk 14:60). Jézus nem felel a hamisan tanúskodók egymásnak ellentmondó vádjaira. Kajafás főpap ezért most taktikát vált.

Tudja, hogy a zsidókat nagyon érzékenyen érinti, ha valaki Isten Fiának állítja magát. Korábban, amikor Jézus az Atyjának nevezte Istent, a zsidók meg akarták őt ölni. Szerintük ezzel „egyenlővé [tette] magát az Istennel” (János 5:17, 18; 10:31–39). Kajafás ezért alattomosan ezt követeli Jézustól: „Esküdj meg az élő Istenre, és mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” (Máté 26:63). Jézus természetesen már tett olyan kijelentést, hogy ő Isten Fia (János 3:18; 5:25; 11:4). Ha ezt most nem teszi, az úgy tűnhet, mintha megtagadná, hogy ő Isten Fia, a Krisztus. Így ezt mondja: „Én vagyok. És látni fogjátok az Emberfiát, amint ott ül a hatalmas Isten jobbján, és eljön az ég felhőivel” (Márk 14:62).

Erre Kajafás látványosan megszaggatja a ruháját, és így kiált fel: „Káromlást szólt! Mi szükségünk van még tanúkra? Most hallottátok a káromlást. Mi a véleményetek?” A szanhedrin meghozza a döntését: „Méltó a halálra!” (Máté 26:65, 66).

Ezután gúnyolni kezdik Jézust, és ököllel ütlegelik őt. Mások arcul csapják, és leköpdösik. Majd letakarják az arcát, pofon verik, és gúnyosan ezt kérdezik: „Prófétálj! Ki ütött meg?” (Lukács 22:64). Így bántalmazzák Isten Fiát egy törvénytelen éjszakai tárgyaláson!

Mikor Jézust letartóztatják a Gecsemáné-kertben, az apostolok félelmükben elmenekülnek. De ketten közülük – Péter és „egy másik tanítvány”, nyilván János – visszafordulnak (János 18:15; 19:35; 21:24). Valószínűleg akkor érik utol Jézust, amikor a katonák Annáshoz viszik. Mikor Annás Kajafás főpap házába küldi Jézust, Péter és János távolról követi őt. Minden bizonnyal féltik a saját életüket, de ugyanakkor aggódnak amiatt, hogy mi történik a Mesterükkel.

János ismerőse a főpapnak, ezért beengedik Kajafás házának udvarába. Péter kint marad, míg János vissza nem jön, és nem beszél az ajtót őrző szolgálólánnyal. Ezután Pétert is beengedik.

Az éjszaka hideg, ezért akik az udvarban vannak, faszénből tüzet raknak. Péter is ott ül, hogy melegedjen, és „lássa, mi lesz a dolog vége” (Máté 26:58). Most a tűz fényénél az ajtót őrző szolgálólány jobban szemügyre veszi Pétert. „Nem vagy te is ennek az embernek a tanítványa?” – kérdezi (János 18:17). Ám nem ő az egyedüli, aki felismeri Pétert, és azt állítja, hogy ő is Jézussal volt (Máté 26:69, 71–73; Márk 14:70).

Péter egyre feszültebb lesz. Szeretne észrevétlen maradni, és elindul a bejárat felé. Tagadja, hogy Jézussal lett volna, sőt még ezt is mondja: „Nem ismerem őt, és nem is értem, miről beszélsz” (Márk 14:67, 68). Esküdözni kezd, hogy igazat beszél, és azt mondja, hogy „átkozott legyen, ha hazudik” (Máté 26:74).

Mindeközben folyik Jézus tárgyalása, valószínűleg Kajafás házának emeleti részén. Péter és a többiek lent várakoznak, ahonnan láthatják, hogy tanúk mennek be, és jönnek ki egymás után.

Péter galileai tájszólása elárulja, hogy nem igaz, amit mondott. Sőt, az udvarban levők között ott van az egyik rokona Málkusnak, akinek Péter levágta a fülét. Ő is megkérdezi Pétert: „Nem láttalak én téged vele a kertben?” Amikor Péter harmadszor is tagadja, egy kakas azonnal megszólal, ahogy Jézus előre megmondta (János 13:38; 18:26, 27).

Jézus valószínűleg az erkélyen van, és az udvar felé néz. Most megfordul, és egyenesen Péterre tekint, a tekintete pedig szinte tőrként szúr az apostola szívébe. Péter visszaemlékszik arra, hogy néhány órával korábban mit mondott neki Jézus a felső szobában. Elképzelhetjük, mennyire lesújtja, amikor rájön, hogy mit is tett. Ezért kimegy, és keservesen sír (Lukács 22:61, 62).

Hogyan történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy Péter, aki annyira biztos volt az erős hitében és hűségében, megtagadta az Urát? Most, hogy az igazságot elferdítik, és Jézust aljas bűnözőnek mondják, Péter kiállhatott volna e mellett az ártatlan ember mellett. Ám ő hátat fordított annak, akinek a szavai „örök élethez vezetnek” (János 6:68).

Péter szomorú tapasztalata megmutatja, hogy még egy olyan ember is meginoghat, akinek erős hite van, és odaadóan szolgálja Istent. Ez akkor történhet meg, ha nincs kellően felkészülve a váratlan próbákra vagy kísértésekre. Bárcsak figyelmeztetésül szolgálna Péter esete Isten minden szolgájának!