Túléltünk egy gyilkos bombamerényletet

VASÁRNAP délelőtt, 1985. július 21-e, csípős, hideg napnak ígérkezett a tél derekán. Jehova Tanúi és barátaik már gyülekeztek a Casula-i Királyság-teremben Sydney egyik nyugati peremkerületében, Ausztráliában. David Winder, a vendégszónok délelőtt 9.35-kor kezdte meg beszédét a keresztény lojalitásról. De alig hagyta el az óramutató a 10 órát, amikor lepillantottunk a János 6:68. versére, hogy nyomon kövessük a szónok felolvasát.

De a szónok soha nem tudta befejezni ezt a verset. Winder, az emelvény alóli hatalmas robbanástól vonaglott a földön, közel a halálhoz. Barátunk, Graham Wykes, egy szerető férj és édesapa, azonnal szörnyethalt. Többen megsebesültek, egyesek életveszélyesen. Ez az indokolatlan brutalitás egy istentiszteleti helyen még a szörnyűségekhez hozzászokott világot is megdöbbentette. Amikor a hírközlő eszközök hírt adtak az eseményről, az ausztrálok hitetlenkedve meredtek a tévéjükre és hallgatták a rádiót.

Reagálások azon nyomban

A robbanás után egy pillantra néma csend lett. Gondolom, legtöbben a rémülettől elképedtünk és megdermedtünk, nem tudtunk megszólalni amiatt, hogy ilyen képtelen dolgok is megeshetnek. Sűrű por terjengett a levegőben. A helyszín egy csatatér benyomását keltette. A gyermekek sírva fakadtak, egyesek a rémülettől sikoltozni kezdtek. Később az egyik szemlélődő, egy taxisofőr látta, amint egy „felismerhetetlen lányt, akinek valószínűleg szép arca lehetett, félig összeroncsolt arccal beemeltek a mentőbe.”a Ez a felismerhetetlen lány a feleségem, Sue volt.

Sue-t eszméletét vesztette, amikor eltalálta valami, ami az emelvényből repült ki. Az én dobhártyám azonnal beszakadt. A robbanás úgy hangzott, mintha valaki rugalmas tömlőn sűrített levegőt préselt volna a fejembe — nem volt semmi csattanás, csak egy hirtelen elviselhetetlen sistergő hang, miközben minden egy nagy szürkeségben folyt össze. Míg mi a második sorban ültünk, a szónok közvetlenül a pokolgép felett állt, amelyet az emelvény alá rejtettek.

Ösztönösen a fejem fölé kaptam kezeimet, nehogy a törmelék a fejemre essék. A következő néhány másodperc hosszú perceknek tűnt. Ekkor kezdett derengeni bennem, hogy pokolgép robbant a termünkben és egy balsejtelem kezdett elfogni, ugyanis Sue-t nem láttam, mert a törmelék és a por eltakarta. Amikor elkiáltottam magamat: „Susie, Susie!”, gondolataimban egymást kergették a kérdések: ’Csak nem ölték meg őt?’ ’Mi van Daviddel és a többiekkel? Én is megsebesültem?’

Mennyezetburkolatok, műanyagszékek, szilánkokra hasadt deszkák, táskák, szakadt Bibliák és folyóiratok hevertek összevissza szanaszét. Nemsokára kábult arcok tűntek elő a romok közül, egyesek vérző sebekkel, mások szilánkoktól megsérülten. A terem legvégén ülők általában nem sérültek meg, csak a dobhártyájukat érte sérülés.

Feleségem lidérces álma

Úgy találtam Sue-ra, hogy megláttam a csizmáit, amint kilátszottak a nagy, de szerencsére könnyű, mennyezeti burkolat alól. Amikor félrehúztam azt, felkészületlenül ért a látvány. Sue felső ajka vízszintesen szétnyílt az összetört orra alatt és az álla közelében lógott. Fogai elöl mind kitöredeztek és amikor megláttam, milyen sérülés érte a szemét és a szeme környékét, attól féltem, elveszítette szeme világát. Haja csapzott volt, tele vérrel, piszokkal és szilánkokkal, és bal felső karján mély vágás látszott. Egy kicsit fellélegeztem, amikor nem láttam erősebb vérzést rajta. Később azonban megtudtam, hogy tévedtem. Néhány pillanattal később, amikor fejét és vállait kiemeltem a törmelékből, erőtlen hangon megszólított. Próbáltam megnyugtatni, mert tévesen azt hittem, hogy tudatában van a történteknek. Sue később ezt mondta: „Azt gondoltam, otthon fekszem az ágyban és lidérces álom gyötör, s mindenáron azt szerettem volna, ha Peter felébresztene.” Úgy tűnt, egyik pillanatban észnél van, másik pillantban nincs. Nem akartam magára hagyni, de segítségre volt szükségem.

Egy másik Tanú, sokkos állapotban, feleségem látványától még jobban megrémülve, összefüggéstelenül kezdett beszélni, amint odajött hozzánk. Szabad kezemmel jeleztem, hogy hajoljon közelebb, hogy beszélni tudjak vele. Sue-ra meresztve tekintetét, lehajolt és felém nyújtotta kezét. Ott közösen egy rövid imát mondtunk, könyörögve Jehovához, hogy adjon bölcsességet és erőt e szörnyűségek elviseléséhez. Mire áment mondtunk, bár még mindig könnyes volt a szeme, de már visszanyerte lelki nyugalmát. Megkértem, keressen valami párnafélét Sue számára.

Hihetetlen túlélések

A pokolgép robbanásakor a fiatal Paul Hahn közvetlenül előttem ült, körülbelül 2 méterre a zongorától. A légnyomástól a zongora a levegőbe repült és nagyobb darabjai Paulhoz vágódtak, nagy darabot tépve ki a combjából. Gyönyörű elülső fogai — amelyekrők nemrég távolították el a fogszabályozót — kitörtek. Joy Wykes, aki a pokolgépes merénylet következtében özvegyen maradt, ott feküdt a közelben, súlyos fejsérüléssel és egyéb sebekkel. Két leánya is megsebesült.

A legfigyelemreméltóbb túlélő, aki súlyos sebesülése ellenére életben maradt, maga a szónok, David Winder volt. Az alatta felrobbant pokolgép őt is felrepítette a magasba az emelvény darabjaival együtt, ki a nyitott téren át, ahol még néhány másodperccel azelőtt a tető helyezkedett el. Aztán a földre esett, majdnem oda, ahol előtte állt. Bár öntudatánál volt, de erősen sokkos állapotban. Mivel a lábfeje és az alsó lábszárai összezúzódtak, egyesek azt gondolták, soha nem fog tudni járni. Ma bokamerevítőkkel képes járni. Ruhájának darabjait egy közeli eukaliptusz fán találták meg. A szónoki állványt három házzal távolabb találták meg az egyik szomszéd udvarában. David súlyos vérvesztesége miatt válságos állapotba került. Helikopterrel szállították a kórházba.

Megérkeznek a mentőalakulatok

A rendőrség és a mentősök — igen dicséretes módon — nagyon gyorsan a helyszínre érkeztek. Amíg a mentősök a sérültekkel foglalkoztak, a rendőrökre nehéz munka várt. Mivel a robbanás még jó néhány peremkerülettel távolabb is hallható és érezhető volt, a Királyság-teremhez közeli utakat hamarosan ellepték a kíváncsiskodók százai. A riporterek kameráikkal sietősen dolgoztak, hogy minél hamarabb hírt adjanak a történtekről. Közvetlen szomszédságunkban egyesek felajánlották segítségüket, bármiben, amiben csak tudnak.

A mentőautók gyorsan megteltek sebesültekkel és megkezdődött a sebesültek folyamatos elszállítása a helyi kórházakba. A kórházi személyzet elborzadt a történtektől. A helybeli Tanúk közül többen bejöttek a kórházba és felajánlották segítségüket és vigasztalták a sérülteket. David Windert és Sue-t egy traumatológiai kórházba szállították, ahol minden speciális felszerelés megvolt az ilyen súlyos műtétek elvégzéséhez. A Liverpool Kórházban azon az éjjelen általános érzéstelenítést kaptam, majd a sebészek eltávolították karomból a mélyen belefúródott szilánkokat. Másnap, növekvő aggodalommal, látni akartam a feleségemet. Némi rossz előérzettel elengedtek a kórházból ezen a délutánon, hogy Sue-val találkozhassak.

Felmerül a vérkérdés

Feleségemre az intenzív osztályon találtam rá, és amikor az ágy lábánál állva először megpillantottam, sírva fakadtam. Egy betegesen sápadt, felpuffadt és a felismerhetetlenségig eltorzult arc üdvözölt. Egy csomó öltéssel fűzték össze az arcát, amely úgy nézett ki, mintha kicsiny fekete cipzárakból állt volna.

Sue nem láthatott engem, hiszen szemei és még a szemhéja is annyira be volt dagadva, hogy semmit sem látott. Arccsontjai közül az orra, a felső állkapcsa, a pofa- és szemüregcsontjai zúzódtak össze. Az igazi veszélyt az jentette, hogy az orrnyereg feletti koponyarész összetörésekor elpattant egy ütőér. Amíg eszméletlen állapotban a törmelékek között feküdt, a vér külsőleg észrevétlenül, ömlött a gyomrába. Vörösvértest-száma hirtelen hatra süllyedt. (Nőknél az átlag: 14.)

Azonnal felmerült a vérátömlesztés kérdése, megoldhatatlan helyzetet jelentett a sebész számára. Azt mondta Sue-nak, hogy az indokolt vérátömlesztés elutasításával megkötözi a kezeit. Sue arról biztosította őt, hogy mi mindketten tudomásul vesszük ezt a tényt, és „elfogadunk minden ésszerű alternatív kezelést, de a ’vértől való tartózkodás’ tilalma nem lehet alku tárgya a részünkről”. (Cselekedetek 15:28, 29.) Ezt viszont ő nem fogadta el.

Elkezdődött egy szűnni nem akaró lélektani zaklatás. Megkérdezték Sue-t: ’Vannak-e gyermekei’, s amikor „nem”-mel felelt, azt mondták: ’Jó, mert csúf anyjuk lenne.’ Azt a lehetőséget is megemlítette Sue-nak, hogy én talán elválok tőle az arca miatt. Hogy reagált minderre Sue? „Ez rendkívül lehangoló volt. Elhatároztam, hogy ha a sebész saját gondolkodása szerint meg is próbál engem olyan jónak feltüntetni, amilyennek csak lehet, nem fogom megengedni, hogy lelkiismeretembe gázoljon.” Folytonos zaklatása a vérátömlesztés kérdésében csak fokozta a feszültséget s közben értékes perceket veszítettünk. Ebben a traumás állapotban az orvos álláspontjával homlokegyenest ellenkezőleg viselkedett az ápoló személyzet, megértők voltak és gyengéden bántak Sue-val. Kiérdemelték a tiszteletünket.

Már 11 nap telt el a robbanás óta. Sue arccsontjai abba a kritikus állapotban voltak, hogy kezdtek összeforrni, ám rossz helyen. Gyors sebészi beavatkozásra volt szüksége! A következő menetben orvosa végső dühkitörésében ezt kiáltotta: „Nem nyúlok hozzá!” és otthagyott. Ezek voltak életünk legaggasztóbb percei. Visszatekintve, végül is áldásnak bizonyult, hogy az orvos lemondott Sue kezeléséről.

Egy együttérző sebész

Egy Tanú, aki maga is orvos, szót emelt érdekünkben egy plasztikai sebésznél. A sebész hajlandó volt Sue-t kezelni egy másfajta eljárással. Bár ezt a módszert az orvosok nem szívesen választják, de ezzel sikerült kiküszöbölni a vérátömlesztést. Ez a sebész tisztelte álláspontunkat és kedves volt hozzánk. Kiérdemelte tiszteletünket, mivel vérátömlesztés nélkül, legjobb tudása szerint mindent megtett a gyógyítás érdekében.

Nyolc centiméter hosszú acéltűket csavarozott Sue összeroncsolódott arccsontjába. Ezeket a tűket acélhidak tartották, hogy a csontok szabályosan forrjanak össze. „El lehet képzelni, hogy körülbelül hat hétig ezekkel az arcomból kiálló szegecsekkel, az alvás nem volt valami leányálom!” — vallotta be Sue. Széttört felső állkapcsa össze volt szorosan drótozva az egészséges alsó állkapcsával, hogy jól forrjon össze. Szaglási érzékét nem tudták visszaállítani.

Sue-nak jó humorézéke van, és ami lényegesebb, tudott önmagán mosolyogni és azon a gondolaton is, hogy olyan, mint „egy két lábon járó tévéantenna”. Persze jó humorérzékén kívül másra is szüksége volt az elkövetkező két és fél évben, amikor több műtéten esett át, többek között dobhártya-átültetésen és alapos fogsor javításon.

Levont tanulságok

Az eset sok mindenre megtanított bennünket, többek között az ima erejére és arra, hogy Jehova soha nem engedi meg, hogy nagyobb szenvedéseknek legyünk kitéve, mint amit el tudunk viselni. Amikor a vérátömlesztés kérdése miatt szembekerültünk az első orvossal, Sue bizalmasan bevallotta: „Nagyon ideges és szomorú voltam, hogy ilyen nézeteltérésre került sor. De valahányszor Jehovához imádkoztam, jóleső nyugalomérzés töltötte el szívemet. Olvastam, hogy a Tanúk közül másoknak is hasonló tapasztalataik voltak, de most saját magam is átéltem ezt az érzést.” Így most még nagyobb bizalommal tudunk szembenézni a ránk váró esetleges hitpróbákkal, ugyanis meggyőződtünk arról, hogyan segít Jehova olyan helyzetekben is, amelyeket korábban félelmeteseknek tekintettünk.

Némelyek megkérdezték: Miért engedte meg Jehova, hogy a Királyság-termünket pokolgéppel felrobbantsák és egy testvér meghaljon? Az elmúlt korokban és napjainkban is, Isten népe sok kegyetlenkedésnek volt és van kitéve. Ha Jehova védőhálót vonna körénk, amit Sátán Jób esetében erősen kifogásolt, az Isten szolgálatára irányuló indítékaink felettébb vitathatók lennének. Nincs alapunk az olyan gondolkodásra, hogy bennünket nem érhet semmi baj, hogy Isten mindig megvéd bennünket még az előre nem látott eseményektől is. Szenvedésünk, sőt a hitünkért vagy más okból történő halálunk imádatunknak őszinte, önzetlen — semmiképpen sem opportunista — jelleget kölcsönöz. (Prédikátor 9:11 [9:13, Károli]; Jób 1. és 2. fejezet; Máté 10:39.)

A testvérek összefogása

E gyötrelemes időszakban bebizonyosodott, hogy a szellemi testvéreink „ragaszkodóbbak az édestestvérnél”. (Példabeszédek 18:24.) Sue így fejtegeti: „Voltak olyan hozzátartozóim, akik 4000 km-t repültek, csakhogy velünk legyenek ebben a válságos első két hétben. Igazi vigasz volt az a tudat, hogy hozzátartozóim és barátaim ott ülnek mellettem, mert gyakran gyötrelmes lidérces álmaim voltak.” Szinte végeszakadatlannak tűnt a sok képeslap, levél, távirat és virág, amit a helybeli és külföldi aggódó testvérektől és testvérnőktől kaptam. Mennyire hálásak voltunk ezekért az „ezüst tányéron (feltálalt) aranyalmákért”. (Példabeszédek 25:11.) Az eset nagyszerű tanúskodásra is alkalmat adott. A testvérek részéről pedig az igazi összefogást bizonyította.

Sue hozzáfűzi: „Gyakorlati segítséget is kaptunk. A közeli Tanú barátaink gyümölcsleveket és vasban gazdag zöldségféleket hoztak. Úgy éreztük, mivel arra kértük orvosainkat, tartsák tiszteletben kérésünket, mi is kötelesek vagyunk, hogy messzemenően támogassuk őket, és esetemben ez vérképem javítását jelentette. Vaspótlókat is kaptam.” Sokan közülünk egészen jól elsajátítottuk, hogyan lehet komplett ételeket folyadékká átalakítani és Sue becsületére legyen mondva, ő pedig egészen jól belejött ezek ivásába. (Megpróbáltátok-e már, milyen érzés lehet sült húst, burgonyával és zöldséggel szalmaszáron keresztül elfogyasztani?) „A végeredmény az lett, hogy a hemoglobinszintem jelentősen javult, a műtét előtti hatról kilencre emelkedett, új orvosom nagy örömére” — mondja Sue.

Türelem, szeretet, ima, Isten szellemének segítsége, valamint az idő puszta múlása és az okos étrend, mind megtette a magáét: Sue felépült. Sérülései közül némelyik természetesen maradandó nyomot hagyott hátra és ez csak Isten Királyság-uralma idején fog teljesen eltűnni. De ami Sue arcát illeti, azoknak, akik jól ismerték őt, arca egy kicsit tűnik másnak, de sebésze dicséretére legyen mondva, jelentéktelen a különbség. Számomra pedig még mindig gyönyörű.

Igen, a mi reményünk, amelyet Jehova Tanúiként vallunk, egészen különleges. Átsegít bármilyen próbán. Ami pedig ezt a megpróbáltatást illeti, nemhogy gyengítette volna a gyülekezetet szellemileg, inkább szorosabbra fűzte a kapcsolatot a testvérek között. Egy érdeklődő barátunk, aki ott volt a pokolgépes merénylet színhelyén, mosolygova ezt mondja: „Engem bebombáztak az igazságba.” Mivel szemtanúja volt a békeszerető családok ellen intézett ezen bombatámadásnak, még nagyobb eltökéltséggel folytatja bibliatanulmányozását.

Mind ez ideig nem találták meg a pokolgépes merénylet okozóját, bár a rendőrségnek megvan az első számú gyanúsítottja, aki állítólag gyűlöli Jehova Tanúit és bosszúból követte el ezt a gyilkosságot. De a rendőrségnek nincs elegendő bizonyítéka a vád alátámasztására. Az illetőt számos más bűncselekménnyel is kapcsolatba hozzák.

Most, hat évvel később, Sue-val együtt továbbra is örvendünk annak a kiváltságnak, hogy az Őr Torony Társulat ausztráliai fiókhivatalának tagjaiként szolgálhatunk. Külön örömet jelentett számunkra az új, gyors ütemben épült Királyság-termünk átadása, amely a régi kibombázott termünk közelében épült 1990. június 22—24-én. A krisztusi szeretet legyőzte egy férfi elvakult gyűlöletét. (Peter és Sue Schultz elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]

[Képek a 10. oldalon]

Egy nemrégen készült fénykép Peter és Sue Shulzról

Sue Schulz az arcának újraformálását elősegítő dróttal

[Kép a 13. oldalon]

Az új és nagyobb Királyság-terem