Miről ismerhető fel a valódi megbánás?
„A megtört és összezúzott szívet, ó Isten, te nem veted meg.” — Zsolt 51:17.
1. a) A bűnbocsánat elnyerése érdekében kinek kell megvallani a bűnöket és miért? b) Miért lehet egy Jehova Isten ellen elkövetett bűn a gyülekezet ellen elkövetett bűn is?
A VÉNEK nem „atyai gyóntatók”, akik hatalmat kaptak minden bűn megbocsátására, melyet a gyülekezet tagjai elkövethetnek. Jehova Isten az, aki megbocsátja a megbánást tanúsító vétkesek bűneit, ezt pedig Fia engesztelő áldozata alapján teszi. Az tehát, hogy Jehova megbocsátja valakinek a bűnét, nem függ attól, hogy az illető megvallja-e bűneit a véneknek. (1Ján 1:8, 9; 2:1, 2) Súlyos természetű kihágásával azonban valaki vétkezhet a gyülekezet ellen is. Ez azért lehetséges, mert a súlyos természetű helytelenség nagy gyalázatot és sok bajt hozhat a gyülekezetre, mellyel a megtévedt személy kapcsolatban van. Éppen ezért a gyülekezetet képviselő vének győződjenek meg róla, hogy az egyén valódi megbánást tanúsított-e, mielőtt megbocsátanának neki, amiért rossz hírnévbe keverte a gyülekezetet.
2. a) Mit tanulhatunk meg a 2Korinthus 2:7-ből arra vonatkozóan, hogy a gyülekezet megbocsáthat-e bűnt? b) Tulajdonképpen mit bocsátott meg a gyülekezet a megbánást tanúsító keresztény férfinak?
2 Hogy a gyülekezet megbocsáthat vagy visszatarthatja a megbocsátást bizonyos esetekben, kitűnik abból, amit Pál apostol mondott a korinthusiaknak egy megbánást tanúsító kiközösített férfi visszafogadásáról a gyülekezetbe. Ezt írta: „Kedvesen bocsássatok meg neki és vigasztaljátok őt.” (2Kor 2:7) Az apostol azért javasolta, hogy bocsássanak meg ennek a férfinak, mivel ,a neki adott dorgálás a többség részéről’ elérte célját, s megbánást eredményezett nála. (2Kor 2:6) Mivel ez az ember őszinte megbánást tanúsított és egyenesbe hozta életét Jehova igazságos követelményeivel összhangban, helyes volt a gyülekezet részéről visszafogadni őt. Jehova megbocsátását kereste a bűne miatt, most pedig a gyülekezet is megbocsátott neki, nem abban az értelemben, hogy ,feloldja’ őt a bűne alól, hanem megbocsátott neki azért a bajért, gyalázatért és fájdalomért, melyet helytelensége a gyülekezetre hozott.
3. Mit tegyenek a vének, amikor súlyos bűnöket elkövető személyek azt állítják, hogy megfeddték magukat?
3 Bizonyos esetekben az ember bűnéről szóló beszámoló, amikor fény derül rá, nagyon szégyenletesnek bizonyul. Lehet, hogy hónapokon vagy éveken át olyan magatartást tanúsított, amit még a világban is bűnösnek tartanak. Később azonban a vénekhez fordulhat, elmondja, hogy nemrég felhagyott helytelenségével és imádkozott Istenhez megbocsátásért. Talán úgy érzi, hogy megfeddte önmagát. Vagy ha később szembekerül szégyenletes magatartása bizonyítékával, lehet hogy elmondja a véneknek, miszerint ő már megfeddte önmagát, s így nem látta szükségesnek elmondani nekik a dolgot. Mit tegyenek a vének? Meg kell állapítaniuk, milyen szellemi segítségre van szüksége az egyénnek és hogy valóban őszintén bánta-e meg a bűnét. Ez talán egynél több vele való beszélgetést is igénybe vehet, hogy megállapítsák őszinte érzéseit, indítékait és szükségleteit. Az őszinte megbánást tanúsító személy szívesen és alázatosan fogja fogadni a vének részéről megnyilvánuló ezen szeretetteljes segítséget.
VILÁGI SZOMORÚSÁG VAGY VALÓDI MEGBÁNÁS — MELYIK?
4. Vajon a nagyfokú szomorúság mindig bizonyítja a valódi megbánást? Magyarázd meg!
4 A helytelenséget elkövető személynek természetesen szomorúságot és sajnálatot kell éreznie bűnös eljárása miatt. Az egyén érzelmi alkatától függően ezeket az érzéseket kísérhetik vagy nem kísérhetik könnyek. A vének azonban tartsák elméjükben, hogy nem minden szomorúság, bűntudat vagy sajnálat szükségszerűen bizonyítja a valódi megbánást. A keresztény Pál apostol írta: „Az Isten szerinti szomorúság megbánást eredményez a megmentésre, ami miatt nem kell sajnálkozni, a világ szerinti szomorúság azonban halált eredményez.” (2Kor 7:10) Éppen ezért tehát a vének helyesen teszik, ha megfelelően és illően a dolgok mélyére néznek, hogy meglássák, mi idézi elő a helytelenséget elkövető személy szomorúságát.
5. Milyen indítékok húzódnak meg a világ szerinti szomorúság mögött, s ez miért nem valódi megbánás?
5 A világ szerinti szomorúság egyszerűen a személyes sikertelenség érzéséből, illetve az azt követő csalódottságból eredhet, talán a megbecsülés vagy valamilyen előnyök miatti aggodalom kíséri, vagy azért vetődik fel, mivel látja előre, hogy fegyelmezésben és szégyenben lesz része. Ez a szomorúság a helytelenségből adódó nemkívánatos és káros kihatások miatt lép fel, vagy éppen azért, mivel a helytelenségre fény derült. Jóllehet ezek önmagukban véve természetesek, ha azonban ezek az érzések a szomorúság egyedüli okai, akkor az egyén igazából nem sajnálja a bűn elkövetését, hanem inkább az hat rá nyomasztólag, hogy leleplezték őt. Valójában nem törődik azzal a gyalázattal, amit kihágása Istenre hozott.
6. Mi mutatja, hogy Ézsau érzelmi feldúltsága Jákob megáldásával kapcsolatban nem volt igazi megbánás?
6 Jól szemlélteti ezt Ézsau esete. Egy tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát Jákobnak. Évekkel később, amikor Jákob megkapta az elsőszülöttnek járó áldást, Ézsau sajnálkozása érzelmileg erősen felkavarta őt. Elkezdett „rendkívül hangosan és keservesen” sírni, s arra akarta bírni atyját, Izsákot, hogy változtassa meg Jákob megáldását. Ézsau nem tanúsított sajnálkozást szellemietlen magatartása miatt, amely arra késztette őt, hogy ,megvesse elsőszülöttségi jogát’. Nem, ő inkább azt a tényt sajnálta, hogy előnyöket veszített eljárása következtében. — 1Móz 25:29-34; 27:34; Zsid 12:16, 17.
7, 8. Mi mutatja, hogy Saul király beismerése a bűnével kapcsolatban nem valódi megbánás volt?
7 Saul király esete szintén jó példa. Miután Sámuel próféta elmondta neki, hogy figyelmen kívül hagyta Isten parancsát az amélekiták elpusztítására vonatkozóan, Saul megpróbálta igazolni magát, erősködve amellett, hogy ő végrehajtotta Jehova beszédét. Ezután Sámuel félreérthetetlenül bejelentette a király bukását és hozzáfűzte: „Mivel elvetetted Jehova beszédét, Ő is elvet téged mint királyt.” Ezt hallva Saul beismerte: „Vétkeztem, mert túlléptem Jehova rendelését és a te beszédedet, mivel féltem a néptől, s ezért engedelmeskedtem szavuknak. Most pedig kérlek, bocsáss meg és térj vissza velem, hogy leborulhassak Jehova előtt.” (1Sám 15:17-25) A bűnnek ez a beismerése azonban nem volt valódi megbánás. Miért nem?
8 Saul még mindig megpróbálta kicsinyíteni bűnét azáltal, hogy a nép miatti félelemre hivatkozva keresett mentséget. Nem tett szívből jövő beismerést arra vonatkozóan, hogy Jehova ellen vétkezett. Szavait nyilvánvalóan az a félelem indította meg, hogy mint király elvetik őt, s így nyilvános szégyennek lesz kitéve. Ez kitűnik Saul Sámuelnek mondott kéréséből, hogy térjen vissza vele. Hogyan? Itt nemcsak arról volt szó, hogy Sámuel visszatérjen egy közbenjáró ima elmondására Saul érdekében. Amikor Sámuel ragaszkodott ahhoz, hogy elmegy, Saul így könyörgött: „Tisztelj engem kérlek népem vénei előtt és Izrael előtt és térj vissza velem.” (1Sám 15:30) Sault tehát itt inkább az érdekelte, hogyan tűnik majd mások szemében. Szeretett volna tiszteletet nyerni Sámuel jelenlétével, nem pedig szégyent azáltal, hogy Sámuel nincs ott. Saulnak a bűnével kapcsolatos beismerése tehát csupán ajkainak a kijelentése volt. Ez nem „Isten szerinti szomorúság” volt, amiért megsértette Jehova Istent.
9. Mit tanulhatunk meg a megbánásról az Ézsauról és Saulról szóló bibliai beszámolóból?
9 Abból, amit a Biblia Ézsauról és Saul királyról mond, néhány lényeges szempontot meríthetünk, ami segíthet a véneknek tisztánlátást nyerni arról, hogy a helytelenséget elkövető személy vajon megbánta-e a bűnét. Könnyek kísérhetik a valódi bánat megnyilvánulásait. Ennek ellenére azonban, miként Ézsau könnyei, az érzelmi jelenetek önmagukban még nem bizonyítják a megbánást. Hasonlóképpen ennek a hiánya nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a vétkes nem bánta meg, amit tett. Az a fontos, hogy az egyén mélységesen sajnálja a helytelenséget, s azt Jehova ellen elkövetett bűnnek ismerje el. Joggal meg lehetne kérdőzni megbánását — hiába állítja azt — , ha továbbra is igazolni vagy mentegetni akarja cselekedeteit. Az egyénnek meg kell gyűlölnie helytelen eljárását, s undort, megvetést kell, éreznie iránta. Míg természetesen bizonyos fokig szégyellheti, amiért súlyos bűnben vált vétkessé, elsődlegesen ne annyira a helytelen tettéből származó kellemetlen következményekkel törődjön, hanem azt a gyalázatot tartsa szem előtt, amit Jehova Istenre és népe gyülekezetére hozott. Őszintén sajnálnia kell, amiért megrontotta a Legfelségesebbel való kapcsolatát.
MIT FOGLAL MAGÁBA AZ IGAZI MEGBÁNÁS?
10. A Jehovára hozott gyalázat miatti szomorúságon túlmenően miért érezhet bűntudatot a vétkes a testvéreire és embertársaira hozott baj miatt?
10 Az egyénnek a szomorúsága, amit a Jehovára hozott gyalázat miatt érez olyasvalami, amit nem lehet szükségszerűen különválasztani vagy elszigetelni attól a bűntudattól, amit a testvéreire és embertársaira hozott baj miatt érez. János apostol rámutat, hogy a testvéreink iránti szeretet az Isten iránti szeretetünk bizonyítéka, sőt ennek elválaszthatatlan része. (1Ján 3:11, 17; 4:7, 8, 11, 12, 20, 21) A helytelenség mindig elkerülhetetlenül kárt okoz. Ha valaha bármikor valamilyen helytelenségbe keveredünk, helyesen tesszük, ha elgondolkozunk a következő dolgokon:
11. Ha valamikor is súlyos helytelenségbe keveredünk, milyen dolgokat vehetünk komolyan fontolóra?
11 Az ilyen helytelenség elkövetése után szívünkig hatol-e a bánat, miután felismertük, hogy elhajlottunk a szerető igaz Istentől, akinek szolgálunk, s önző vagy talán még kapzsi módon is cselekedtünk, figyelmen kívül hagyva mások érdekeit? (1Thess 4:3-6) Józanul gondolhatjuk-e, hogy az olyan dolog, mint az erkölcstelenség, fog-e valaha hozzájárulni mások igazi boldogságához? Mennyi érdeklődést tanúsítottunk tartós jólétük, illetve az Isten tetszése szerinti életreménységük iránt? Cselekedeteink talán közvetlenül nem érintettek másokat, ennek ellenére azonban kihatással lehetünk az emberekre példamutatásunk és befolyásunk nyomán. (Róma 14:7) Leszünk-e tehát annyira énközpontúak, hogy inkább magunknak kedvezünk, mégha tudjuk is, hogy ezzel rossz példát mutatunk, s gyengítő befolyást terjesztünk, ami elmoshatja mások szellemi erejét? (Állítsd szembe a Róma 15:2, 3-mal!) Jézus Krisztus szerint az élethez vezető út ,keskeny és szoros és kevesen találják meg.’ (Máté 7:14) Ismernünk kell magunkat annyira, hogy tudjuk, nekünk mennyi erőfeszítésbe kerül az igazságosság ösvényén maradni. Nem szeretnénk tehát ugyebár olyanok lenni, akik e keskeny út mentén haladnak és nagy köveket gördítenek, melyen mások megbotolhatnak vagy amelyek legalább is a jelenleginél még jobban megnehezítik mások előrehaladását. Mennyire eltérne az mennyei Atyánk példájától! (És 40:11) Amint Pál apostol mondja, mi bizonyára „nem ilyennek ismertük meg a Krisztust”. (Ef 4:19-24) Ha valóban szeretjük és csodáljuk Istent és Fiát nagyszerű tulajdonságaik miatt, nem érzünk-e mélységes szégyent és bánatot, amiért annyira tőlük eltérően cselekszünk, s hűtlenekké válunk az irántunk tanúsított bizalmukkal szemben? Igen, az ilyen gondolatok jellemzik a valódi megbánást.
12. Mit vonhatunk le Manassé király megbánást követő magatartásából, miután Isten megbocsátott neki?
12 A megbánásnak egy másik példája Júda királya, Manassé esete. Bűnével kapcsolatban a Biblia elmondja nekünk: „Nagy méretekben tette azt, ami rossz Jehova szemében, hogy megsértse Őt.” (2Kir 21:6) Végül Jehova ítéletének kifejezéseként Manassé foglyul vitetett Babilonba. Ott megbánást tanúsított. A Szentírás így számol be erről: „Meglágyította Jehovának, az ő Istenének az arcát és nagymértékben megalázta magát ősatyáinak Istene miatt. És állandóan imádkozott hozzá, úgyhogy [Ő] megengedte, hogy könyörögjön hozzá és [Ő] meghallgatta az elismerésért mondott kérését és visszaállította őt Jeruzsálembe a királyságába.” (2Krón 33:12, 13) Ezután Manassé megtett mindent helytelenségei kiküszöbölésére, s kitakarította birodalmából a bálványimádó szertartásokat, miközben áldozatot mutatott be Jehovának és a Legfelségesebb szolgálatára buzdította a népet (2Krón 33:15, 16) Ez megmutatja, hogy a valódi megbánás magába foglalja mind a helytelen út elhagyását mind pedig annak szilárd elhatározását, hogy azt cselekedjük, ami helyes.
13. Mit foglalhat magába a „megbánáshoz illő gyümölcs”, és miért?
13 Így tehát az igazi megbánást tanúsító személynek „megbánáshoz illő gyümölcsöt” kell tudni felmutatni. (Máté 3:8) Ez magába foglalja az egyén részéről minden ésszerű erőfeszítés megtételét, hogy rendbehozza a dolgokat annyira, amennyire csak jelenlegi körülményei lehetővé teszik számára. Például megbánásának állítása nem sokat jelentene, ha nem törődne azzal, hogyan kárpótolhatná, amit ellopott. Továbbá, ha nem tökélné el magát arra, hogy helyes utat fog követni, komolyan kérdésessé válna, vajon valódi volt-e a megbánása.
14. Ha az egyén bűnlajstroma nagyon megrázó és rossz szóbeszéd válik belőle, mi dönti el, hogy kiközösítik-e az illetőt vagy sem?
14 De hogyan tekintsük az ügyet, ha az egyén bűne nagyon megdöbbentő és rossz szóbeszéd válik belőle? A helytelenséget elkövető személy kizárása a gyülekezetből vagy megmaradása azon belül ismételten csak attól függ, hogy tanúsít-e valódi megbánást, vagy nem mutat fel ilyet.
15. Mikor helyénvaló a véneknek kiközösítéshez folyamodni, és miért?
15 Ha bármilyen esetben előfordul, hogy az őszinte megbánás hiányzik, a vének legyenek elővigyázatosak, nehogy érzelgősségük vezesse őket. Nem nézhetik el a helytelenséget azáltal, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják vagy csekély következménnyel járónak tekintik a gyalázatot és bajt, amit a megbánást nem tanúsító személy törvénytelensége a gyülekezetre hozott. Ha így tennének, ez káros hatással lehet a gyülekezet egészére nézve. A gyülekezet néhány tagja talán bátorságot érez arra, hogy szabadon cselekedje azt, amit akar, és figyelmen kívül hagyja az ihletett tanácsot: „Legyetek szabadok és mégis tartsátok meg szabadságotokat, nem mint vakok a rosszaságra, hanem mint Isten szolgái.” (1Pét 2:16) Azonkívül a helytelenséget elkövető személy maga is talán könnyedén fogja fel a bűnét, még kevesebb önmegtartóztatást fog kifejteni a jövőben és másokat is belekeverhet a törvénytelenségbe. Bölcs Salamon király megfigyelte: „Mivel valamely rossz cselekedet elleni ítélet nem hajtatik végre gyorsan, ezért az ember fiainak a szíve teljesen arra állt rá, hogy rosszat tegyen.” (Préd 8:11) Amikor tehát a helytelenséget elkövető személy megbánásának valódisága erősen kérdésessé válik, és ha világos bizonyíték utal arra, hogy ennek romlottság lenne az eredménye, a vének ne vonakodjanak az intést megfogadni: „Távolítsátok el a gonosz embert magatok közül.” — 1Kor 5:13.
VÉNEK ÉS KISEGÍTŐ SZOLGÁK ÁLTAL ELKÖVETETT HELYTELENSÉGEK
16. Ha valamely vén súlyos helytelenségben vétkes, mit tegyen és miért?
16 Mivel a véneknek olyan súlyos felelősségük van a keresztény gyülekezetben, magatartásuknak mindenképpen példamutatónak kell lennie. Ha tehát egy vén követ el súlyos helytelenséget, erkölcsileg kötelességének kell érezze, hogy tájékoztassa erről a vének testületét, még akkor is, ha már talán megbánta a bűnét. Miért? Azért, mert miután megszűnt vádtól mentesnek lenni, már alkalmatlan arra, hogy folytassa szolgálatát mint felvigyázó. (1Tim 3:2) Súlyos szellemi szeplőkkel szolgáló vének szégyent hoznának Istennek a szentségre vonatkozó irányadó mértékére. — 1Pét 1:15, 16; hasonlítsd ezt össze a 3Mózes 21:17-23-ban található törvénnyel, mely megtiltotta Áron háza azon férfiainak a papi kötelezettségek teljesítését, akik testileg fogyatékosak voltak.
17. Mit kell tenni, ha egy vén úgy érzi, hogy többé nem vádtól mentes?
17 Természetesen miként a gyülekezet többi tagja esetében, a vének is időnként tökéletlenségüknél fogva elmulasztják Jehova képmását tökéletesen visszatükrözni. Ismételt kudarcai miatt valamely vén esetleg úgy érezheti, hogy már nem képes többé megfelelni a Szentírásnak a vénekre előírt követelményeinek, s lehet, hogy ezt a többi vén tudomására hozza. Miután megvizsgálták az ügyet és a gyülekezet egészének lelkiismeretes aggályait is figyelembe vették, a többi vén esetleg úgy dönthet, hogy a szóban forgó hiányosságok nem teszik kétségessé az ember képesítéseit, hogy mint felvigyázó szolgáljon. (Lásd a Galata 2:11-14-et, ahol hallunk Péter megfeddéséről; ez a helytelenség nem tette őt alkalmatlanná arra, hogy továbbra is szolgáljon mint vén.) Ennek ellenére azonban, ha ez a vén még mindig lelkiismeretesen úgy gondolja, hogy ő már többé nem vádtól mentes, a többi vén tartsa tiszteletben az illető érzéseit és mentse fel őt felelősségei alól.
18. Milyen felelősségük van a véneknek egy olyan véntársukkal szemben, aki súlyos bűnben válik vétkessé?
18 Ezzel szemben, ha megalapozott vád van valamely vén ellen, vagy ha megvallja súlyos bűnét, a többi vén érezze teljes felelősségének a véni tisztség alóli felmentését, feddje meg őt a szükség szerint, s olyan korlátozásokat szabjon ki rá, ami tanácsos az ő esetében. Vagy ha az illető vén részéről megnyilvánuló megbánást nem tanúsító magatartás szükségessé teszi, úgy közösítsék ki az illetőt.
19. Mit tegyen az a kisegítő szolga, aki súlyos bűn elkövetésébe keveredik, és miért?
19 Miként a vének esetében, azoknak a kisegítő szolgáknak, akik súlyos helytelenségekben válnak vétkessé, szintén erkölcsi felelősségük a véneket tájékoztatni erről. Csakis azok a férfiak alkalmasak e tisztség viselésére, akik „vádtól mentesek”. (1Tim 3:10) Ennek alapján tehát a kisegítő szolgákat érintő helytelenségüket ugyanúgy kell kezelni, mintha vénekről lenne szó.
20. Mi jó származik a valódi megbánás példájából?
20 Ha Isten megköveteli a keresztény gyülekezet minden tagjától, hogy lelkiismeretesen keresse az ő tetszését, és őrizze meg tisztaságát a szolgálatában, a vének és kisegítő szolgák bizonyára nem lehetnek érzéketlenebbek ebben a magaviseletüket illetően. Ők általában tapasztaltabbak a keresztényi életmódban és Isten nagyobb felelősségre vonja őket, mivel ők a példaképek. (Hasonlítsd össze a Lukács 12:48-cal és 1Péter 5:2, 3-mal!) Mégha súlyos hibát követnek is el, őszinte megbánásuk, amit azzal nyilvánítanak ki, hogy elfordulnak helytelenségüktől, s felhívják erre a vének testületének figyelmét, szintén példamutató magatartás. Ez segíthet másoknak, akik súlyos bűnbe esnek, hogy ők is ilyen megbánásra utaló eljáráshoz folyamodjanak. Ha buzgón arra törekszenek, hogy megtisztítsák magukat Isten előtt; a saját helytelenségeik miatti komolyság és méltatlankodás; a helytelenség kijavítására tett erőfeszítés minden érdekelt megmentésére szolgál. Azonkívül békét tart fenn a gyülekezeten belül — békét Istennel és egymással. — 2Kor 7:11.
21. Milyen egészséges hatással lehet ránk a megbánás?
21 Ó, mennyire életfontosságú a valódi megbánás! Valójában tökéletlenségünk miatt naponta valamilyen módon elmulasztjuk tökéletesen visszatükrözni Jehova Isten képmását. Ez olyasmi, amin helyesen tesszük, ha sajnálkozunk. Ez azonban ne vigyen el minket addig, hogy gyötörjük magunkat minden kisebb hibáért vagy elcsúszásért. Mindenesetre annak felismerése, hogy gyakran vétkezünk szóban és tettben, tegyen minket alázatosakká és segítsen irgalmasaknak lennünk, amikor mások követnek el bűnt ellenünk. Azután amikor imádkozunk Istenhez vétkeink megbocsátásáért, nyugodtak lehetünk, hogy kedvesen fogadja imáinkat. (Máté 6:12, 14, 15) Így tiszta lelkiismeretnek örvendhetünk, midőn továbbra is akarata cselekvésén fáradozunk. Igen, valóban boldogok leszünk, tudva azt, hogy Jehova megbocsátotta bűneinket és tiszta szolgáiként tekint ránk, akik előtt az örök élet kilátása van. — Zsolt 32:1, 2; 103:10-13.
[Kép a 28. oldalon]
Bár Manassé király súlyosan vétkezett, valódi megbánását azzal bizonyította, hogy buzgón megtisztította az országot a bálványozott „szent oszlopok”-tól