Kihívás a Királyság magjának elvetésére Dél-Chilében
MILYEN élvezetes dolog is végig sétálni egy kies vidéki úton Dél-Chilében! A tehéncsorda békésen legelészik a fákkal szegélyezett mezőkön, háttérként pedig fenséges hósapkás vulkánok szolgálnak. Hallod a madarak csicsergését és a levelek susogását a szélben. Bár a környezet idillikusnak tűnik, kihívás vár azokra, akik itt a Királyság-igazság magját vetik el.
Szeretnél-e találkozni néhány úttörőnkkel, vagy teljes idejű Királyság-hirdetőnkkel? Mit szólnál hozzá, ha egy vagy két napot töltenél velük és elkísérnéd őket, amikor a jóhírt prédikálják? Először hallgassuk meg Jaimét és Oszkárt, akik leírják egy ilyen nap örömeit és kihívásait Chilében.
Egy nap a prédikálómunkában
„Hozzákészülünk a felkeléshez és tudatára ébredünk a hidegnek, amely átjárja kicsiny otthonunkat. Gyapjú zoknival a lábán és sapkával a fején, Oszkár felkel az ágyból. Felszítja a tüzet a fatüzelésű kályhában, meggyújtja a gázmelegítőt, hogy elűzze a hideget a szobából, majd visszabújik ágyának puha melegébe. Odakint még sötét van, és halljuk az eső hangját, amely egész éjszaka ott dobolt házunk tetején. Kinézünk az ablakon és azután egymásra pillantunk. Ó mily könnyű lenne ezt a napot szabaddá tenni! De akkor eszünkbe jutnak a tervek, amelyeket erre a napra ütemeztünk be és a fontos feladat, amely ránk vár, hogy egy elszigetelt területet bemunkáljunk, amelyre az előző évben már nem került sor. Most már megvan az indítékunk arra, hogy útnak induljunk.
Nyolc óra előtt már úton vagyunk fürge léptekkel haladva abban a reményben, hogy valaki majd csak felvesz a kocsijába vagy egy busz jön arra, amivel gyorsabban elérjük az elszigetelt otthonokhoz és falucskákhoz vezető félreeső utakat a területünkön. Jön is már egy traktor platós pótkocsival; munkások utaznak rajta. A vezető megáll és felvesz minket a pótkocsira. S mi örülünk, hogy — hála az éjszakai esőnek — ma megszabadulunk attól, hogy a szokásos porfelhőben utazzunk. Ahogy a kocsi döcögve halad előre, megosztjuk a jóhírt a mezőgazdasági munkásokkal. Amikor elérkezik az ideje annak, hogy lekászálódjunk, néhány folyóiratot adunk nekik. Mennyire hálásak vagyunk, hogy ez az utazás megkímélt bennünket egy 12 kilométeres gyaloglástól.
Hosszú nap áll előttünk, mivel keresztül-kasul bejárjuk majd a vidéket, hogy megkeressük a jóhírhez méltó embereket. Amikor megbízatásunknak éppen csak a kezdetén voltunk, nem értettük miért van az, hogy az emberek meghallgatnak bennünket és egyetértenek velünk, ugyanakkor láthatóan vonakodnak attól, hogy elfogadjanak tőlünk bibliai irodalmat. Utóbb megtudtuk, hogy ez gyakran azért van, mert nem tudnak olvasni. Ezért most ugyancsak hasznosnak találjuk, hogy felhívjuk figyelmüket: irodalmunk csodálatos ajándék gyermekeik és rokonaik számára, akik viszont megoszthatják velük az irodalmunk tartalmát. Legtöbben azok közül, akikkel beszélgetünk nemigen bővelkednek e világ javaival. De mivel örülnek megosztani velünk amijük van, ha bibliai irodalmat kapnak, gyakran adnak nekünk tojást, burgonyát, répát, hagymát, babot, lencsét és csicseriborsót.”
Jaime megtanulta, hogyan ejtsen el finom célzást arra vonatkozóan, ha a háztulajdonos bizonyos cikkekkel akarja viszonozni a bibliai irodalmat. Hogy miért volt erre szükség? Nos, egy alkalommal az úttörők 15 kilogramm zöldségfélével tértek haza, egyiküknek pedig egy élő csirkét kellett a könyvekkel teli táskájában cipelnie a nap hátralevő részében! Azóta Jaime gyakran javasolja a merquén-t, ami egy ízletes fűszerkeverék chili paprikából és egyéb fűszerekből összeálítva. A beszámoló így folytatódik:
„Ahogy átvágunk a mezőkön, néhány rucas-ra [otthonra] akadunk, amely a mapuche [jelentése: „ennek a földnek a lakói”] bennszülötteké. Nehéz az idősebb mapuche emberekkel beszélni, mert csak a saját nyelvüket értik. Ha vannak fiatalabbak a közelben, ők gyakran tolmácsként szolgálnak. Ahogy mélyebben behatolunk a távolabb fekvő területekre, olyan emberekkel találkozunk, akik sohase láttak Bibliát, vagy sohase jártak nagyobb városokban, mint például Temuco, ennek a körzetnek a fővárosa. Ez kihívást jelent számunkra, mert segítenünk kell nekik felismerni, mennyire romlik a világhelyzet. A felvilágosítómunkát lépésről lépésre kell végeznünk, rámutatva arra, hogyan tükrözik a helyi problémák azt, ami máshol történik a világban.
Az idő múlását fáradt lábaink is jelzik, pihenőt diktálnak. Az időjárás változó, ragyogó napfény és a szélfútta eső között váltakozik, amely miatt az esernyő használata teljesen hiábavaló. Nemrég felszántott mezők földje vastag sárréteggel borította csizmánkat. S ha meghalljuk Pase no más (kerüljenek beljebb) szavakat, hálásan lépünk be egy konyhába, és boldogan élvezzük a kályha melegét, a csésze ’kávét’, amelyet leforrázott gabonafélékből nyernek, egy kis sajtot, melyet lefölözött savanyú tejből készítenek és friss házisütésű kenyeret. Ó az az édesillatú friss kenyér!
Újult erővel folytatjuk munkánkat a kora esti órákig, mezőkön, szántókon át, melyek csak ritkán vannak kerítésekkel elválasztva egymástól; azért mégis találhatsz olyan búzamezőket, amelyeket egy pica-pica nevű bokor szegélyez; ez a bokor egy örökzöld rekettye sárga virágokkal. Mivel a nap rövidesen eltűnik a látóhatárról, nekünk pedig el kell érnünk egy másik főútvonalat, hogy elérjük az utolsó városba tartó autóbuszt, 20 kilométeres gyaloglásunk rövidesen véget ér.
Épen és egészségesen érünk haza, fáradtan de boldogan, mert sok élvezetes beszélgetést folytattunk juhszerű emberekkel. Egy harapás ennivaló után áttekintjük a nap eseményeit s azután fáradt testünket ágyhoz vonszolva aludni térünk.”
Látogatás Chiloéba
Chiloé szigetvilága számos kicsiny szigetből áll. A legnagyobb sziget 180 kilométer hosszú s zöldellő hegyeit kis tavak választják el egymástól. S milyen elbájoló tengerparti képek és hamisítatlan halászfaluk találhatók bármerre mész!
Achao városában — kissé távolabb a legnagyobb szigettől — találkozunk Rubénnal és Ceciliával. Mikor ideérkeztek 1988 márciusában, a helység papja óva intette az embereket attól, ’hogy hallgassanak arra a házaspárra, akik keresztül-kasul bejárják a szigetet és a Bibliáról beszélnek’. Elítélő megjegyzései arra késztettek egyeseket, hogy elforduljanak tőlünk, mások kiváncsiságát azonban fölcsigázták. Idővel Rubén és Cecilia 28 bibliatanulmányozást vezettek. Számos tanulmányozást tanárokkal folytatnak, akik közül négyen „A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos” és Az én könyvem bibliai történetekről című Őr Torony kiadványokat használják, hogy hittanórákat tartsanak az osztályukban.
Jehova gondoskodik ezekről a keményen dolgozó úttörőkről, akik 34 kilométert is megtesznek naponta, hogy elvégezzék a Királyság-prédikáló és a tanítványképző munkát (Máté 24:14; 28:19, 20). Egy nap Rubén és Cecilia olyan ösvényen jártak, amely a part mentén vezetett, s észrevették, hogy apálykor rengeted choritos-hoz [egy kagyló fajta] juthatnak hozzá minden fáradság nélkül. Rubén hozzálátott a begyűjtésükhöz. Igen ám, de hogy viszik őket haza? Cecilia megoldotta a kérdést. Harisnyái szolgáltak zacskóként. Így jutottak hozzá az ízletes, tenger adta ételhez!
Achaotól egy kissé északra két teljes idejű Királyság-hirdető — nevük különleges úttörő — egy kis létszámú gyülekezettel állt kapcsolatban Linaoban. A prédikálómunka ott 1968-ban vette kezdetét, az első Jehova Tanúját 1970-ben merítették alá Linaoban. Négy éven át ez a testvér egyedül végezte a prédikálómunkát és el kellett viselnie a gúnyolódást családtagjaitól és ismerőseitől. Végre 1974-ben felesége kedvezően reagált a bibliai igazságra és alámerítették őt. Ezt követte négy vér szerinti testvérének, négy leánytestvérének, négy nagybátyjának, hat unokaöccsének, valamint sógorának és annak feleségének a vízben való alámerítése. A létrehozott gyülekezet ott egyetlen nagy családból állt. Idővel az öt fivér közül három vénként kezdett szolgálni, egy pedig kisegítőszolgaként.
Luis és Juan teljes idejű prédikálók, akik minden képességükkel azon vannak, hogy elvessék a Királyság-magot Quemchiben, egy kisvárosban 30 kilométerre Linaotól. Naponta kerítéseken másznak át, buja növényzetű mezőkön vágnak keresztül, hegyekre másznak fel és ereszkednek onnan alá, szél és eső az állandó kísérőjük. A közeli szigetek eléréséhez kicsiny csónakokat használnak, amelyek két vagy három alkalommal indulnak hetente Chiloé szigetére. Pár napig maradnak mindegyik szigeten. A szigetek közötti utazás a szárazföldhöz szokott ember gyomrát felkavarhatja egy picit, de a szigetlakók vendégszeretete és kedvessége bőséges kárpótlást nyújt. Luishoz és Juanhoz csatlakozott egy másik Királyság-prédikáló, és együttes munkával, összefogással próbálják elérni a területükön élő 11 500 főnyi lakosság minden tagját. Jóllehet a növekedés lassú volt, Luist és Juant túláradó öröm töltötte el, hogy az 1989-es Emlékünnepen 36 személy vett részt.
Vissza a szárazföldre
Folytatva utunkat észak felé, átkelünk a Chacao csatornán és elérjük a szárazföldet. Ebben a körzetben, Ramón és Irene úttörők óriási területet munkálnak be, amelyek közé teljesen elszigetelt csoportok tartoznak Maullínban, Carelmapuban és Parguában. A Chiloé szigetén tartózkodó tanúk egy órát gyalogolnak, majd transbordador-ra szállnak (révhajó), amely átviszi őket a szoroson, hogy ott részt vegyenek Parguában a keresztény összejöveteleken. Ramón egy óra húsz percet utazik busszal Maullinból, hogy levezesse az összejöveteleket, amelyeken általában kétszer annyian vannak jelen, mint amennyi a hírnökök száma. Ugyan miért tart olyan sokáig, hogy egy 38 kilométeres távolságot megtegyenek? Mert a buszok útközben itt is, ott is megállnak, hogy utasokat vegyenek föl, zsákokkal megrakodva, amelyek zöldségféléket és gyümölcsféleségeket, burgonyát és hagymát tartalmaznak, sőt élő malacot és csirkét is szállítanak. Bármi, ami nem fér fel az autóbusz tetejére, az az utastérbe kerül. Ennek végeredménye a hosszú utazás különféle szagokkal, látnivalóval és hangokkal.
Mivel az úttörők közül kevesen rendelkeznek autóval, ha lekésik a városok között közlekedő buszt, az hosszadalmas gyaloglást jelent, hacsak nem áll meg valaki a járművével és nem viszi el az illetőt egy darabon. Amikor Ramón és egy bibliatanulmányozó egyszer egy ilyen szerencsés helyzetbe került, a sofőr megkérdezte: „Hogyan reagálnak az emberek az önök munkájára?” Észrevéve kérdő pillantásunkat így folytatta: „Én ennek a pueblónak a papja vagyok, maguk pedig Jehova Tanúi. Jól ismerem munkájukat és tetszik nekem az önök folyóirata.” Ezután elkezdődött egy kérdezz-felelek beszélgetés, mielőtt a pap megállt, hogy kitegye őket úti céljuk helyén, Parguában és még idejében elérjék az összejövetel kezdetét. A papnak bizonyára még több megválaszolandó kérdése is volt, ahogy folytatta folyóirataink olvasását.
Nem mindig könnyű Ramónnak és Irenének, hogy elérjék az emberek otthonait, ahol bibliatanulmányozásokat folytatnak. Némelyek otthona a Maullín-folyó túlsó oldalán fekszik vagy elszigetelt halászfalvakban, s hogy odajussanak kis csónakokat kell igénybe venniük. Noha a nagy esőzések elkedvetlenítőek lehetnek, világos, hogy az általuk és a többi 18 Királyság-hírnök által — akik elszórtan éltek ezen a vidéken —, tanúsított kitartás gyümölcsözőnek bizonyult, amikor 77 ember gyűlt össze az Emlékünnep megtartására.
Los Muermosban, a teljes idejű Királyság-hirdetők, Juan és Gladys 23 bibliatanulmányozást folytattak. A hosszú gyaloglás sáros utakon bőséges jutalmat nyer, amikor a Királyság magja meggyökerezik tanulékony emberek szívében. Egy elszigetelt körzetben a parti hegységben Estaquilla közelében, Juan és Gladys olyan területen munkálkodott, amely korábban még nem volt bemunkálva. Megkérdezték egy bibliatanulmányozótól, hogy kölcsön adná-e nekik a lovát egy napra. „Természetesen” — válaszolta. „Elkísérhetem magukat?” Juan azonnal rájött, hogy ez bizonyára Jehova elrendezése volt. Könnyen eltévedhettek volna a sűrű erdőben; az érdeklődő azonban jól ismerte a területet és elvezette őket olyan otthonokhoz, amelyek nem voltak láthatók a hegyi ösvényekről. Kilenc kilométer megtétele után — gyalog és lóháton — minden porcikájuk fájt; ekkor megkérdezte a különleges úttörő a bibliatanulmányozótól, hogyan érzi magát. A férfi válasza így hangzott: „Csak egyetlen dolgot kérek: hogy vigyenek magukkal a következő alkalommal is.” Ez a mély értékelést tanúsító férfi további szellemi előhaladást ért el s 1988 januárjában alámerítkezett. Felesége is nemsokára alámerítkezett egy kerületkongresszuson.
A kerületfelvigyázó látogatása során, a 11 hírnöknek Estaquillában nagy örömére szolgált, hogy a nyilvános előadáson 110 volt a jelenlevők száma. Egy 1000 lélekszámú kisvárosban, ami közelebb van Los Muermoshoz, 66-an jöttek össze az Emlékünnep megünneplésére. Mindez azt mutatja, hogy sok a tennivaló ezen a nagykiterjedésű területen (Máté 9:37, 38).
Távolabb északon Alant és Fernandót találjuk, akik szintén úttörők. Egy nap, amikor a poros úton gyalogoltak, egy sofőr felvette őket teherautójának hátsó részébe. Miután leszálltak a teherautóról nevetniük kellett, mert vastag porréteg borította be őket a fejük búbjától a lábujjukig. Egy adag humorérzék, valamint az, hogy 20 házi bibliatanulmányozást folytatnak, segít túltenni magát az embernek ezeken a kellemetlenségeken. S képzeljétek csak el az örömüket, amikor az Emlékünnepen jelenlevők száma 65 volt, az azt követő hónapban pedig először kapcsolódott be két helybeli ember a prédikálómunkába!
Átkelés a Bío-Bíon
A juhszerű egyének eléréséhez, akik az Andok-hegységhez közelebb élnek, át kell kelni egy szurdokon, amely alatt 50 méter mélységben folyik a Bío-Bío folyó zúgó vize. Törékeny faépítmény lóg le egy kábelről, amely a szurdok felett van kifeszítve. Bizonyos aggodalommal, felmászol rá és megragadsz egy emelőkart, amely a fapadlózatot elengedi, az pedig végiggurul a kábelen. Az ember belekapaszkodik a fapadló köré emelt rácsozatba, amint ez a szállítóeszköz gyorsan mozog előre a szurdok közepe fölé, ahol himbálózva megáll. Visszatartott lélegzettel egy másik emelőkart mozdítasz el hátra és előre, miután szállítóeszközöd centiméterről centiméterre lassan halad előre a szurdok közepétől a mások oldalra. Határozottan nem a nyúlszívű emberek számára való! Egy testvérnő mégis hetente megteszi ezt az utat, hogy elérjen egy juhszerű személyt egy távolfekvő hegyi faluban!
Az úttörők és más Királyság-hírnökök által mutatott példa buzdítólag hat az olyan érdeklődőkre, akiknek a szíve telve van értékeléssel, akik hasonló erőfeszítést tesznek, hogy részt vegyenek a keresztény összejöveteleken (Zsidók 10:24, 25). Egy család 40 kilométert tesz meg lóháton a Bío-Bío folyóig, majd további 12 kilométert gyalog a Királyság-teremig.
Milyen emlékeket idéznek az úttörők emlékezetükbe, ha visszanéznek a korábbi esztendőkre? Hósapkás vulkánokat, tetszetős mezőket, és rohanó folyókat? A mindent elborító port, esőt, a sarat és hosszú gyaloglásokat? Igen, de különösen a barátságos emberekre emlékeznek, akik kedvezően reagáltak a jó hírre. Ezeknek a juhszerű embereknek a felkutatása bizonyosan minden vesződséget megér. Mekkora örömet jelent a Királyság magjának elvetése Dél-Chilében!