Céltudatos életút
MELVA A. WIELAND ELMONDÁSA ALAPJÁN
Pár hónappal azután, hogy megkeresztelkedtem, Phyllis húgom 1940 márciusában odajött hozzám és ezt kérdezte: — Miért nem vagy úttörő? — Úttörő? — kérdeztem. — Úgy érted, hogy majdnem mindennap teljes időben prédikáljak?
„HOGYAN lehetnék úttörő — morfondíroztam — korlátozott bibliai ismeretemmel és a még inkább korlátozott, bankban levő megtakarított pénzemmel?” Phyllis kérdése azonban gondolkodásra késztetett. És még sokat is imádkoztam ezért.
Végül ezt a következtetést vontam le: „Miért nem tudok Istenben bízni, amikor ő azt ígéri, hogy gondoskodik rólunk, ha a Királyságát keressük először?” (Máté 6:33.) Így 1940 júniusában beadtam felmondásomat a varrodába. Majd írtam a Watch Tower Society Ausztráliában levő fiókhivatalának, azt kérve, hogy úttörői megbízatást kapjak.
Életre szóló megbízatásom
Néhány hét múlva megkaptam a választ, és arról tájékoztattak, hogy miután Strathfieldben — mely Ausztrália legnagyobb városának, Sydneynek a külvárosa —, Jehova Tanúi ausztráliai központjának a területén megtartott kongresszuson részt veszek, megkapom a megbízatást. A kongresszus utáni reggelen megjelentem az irodában, hogy megkapjam a megbízatásomat.
Az irodában levő személy elmagyarázta: „A mosodában most éppen nagyon sok munka van. Itt tudnál maradni néhány hétig segíteni?” Ez 1940 augusztusában történt, és még mindig a mosodában dolgozom! Akkoriban még csak 35-en voltak az ausztráliai központ családjában; most már 276-an.
De talán csodálkoztok azon, hogy miért tekintem a mosodában való munkát „céltudatos életútnak”, különösen, mivel most már több mint 50 éve végzem. Mielőtt elmagyaráznám, engedjétek meg, hogy korábbi törekvéseimről beszéljek.
A sport lett az életutam
1914. január 1-én születtem Melbourne-ben, öt gyermek közül az elsőszülöttként. Szeretetteljes szüleink voltak, akik magas szintű alapelvek szerint éltek, és szükség esetén megfenyítettek bennünket. Mivel szüleink nem voltak templomba járók, úgynevezett felszínes vallásos neveltetést is kaptunk. Mindazonáltal ragaszkodtak ahhoz, hogy mi, gyermekek az anglikán egyház vasárnapi iskolájába járjunk.
Amikor 1928-ban befejeztem az iskolát és varrónőként kezdtem el dolgozni, elhatároztam, hogy szabadidőm legnagyobb részét sportolással töltöm, úgy gondolván, hogy ez segíthet leküzdenem a félénkséget. Csatlakoztam egy teniszklubhoz, és egész évben egyfolytában csak játszottam. Télen kosárlabdáztam és baseballoztam is, nyáron pedig a női krikettcsapatban játszottam. Rajongtam a krikettért, és megpróbáltam keményen dolgozni azon, hogy tökéletesítsem az ügyességemet mint gyors labdavető, azért, hogy képesített legyek a játékra az államok közötti meccseken.
A sporttól teljesen eltérő cél
Fiatalkoromban összezavarodtam azon a tanításon, hogy a szeretet Istenének van egy helye, amit pokolnak hívnak, ahol azokat, akik rosszat tesznek, örökké kínozzák. Ez egyszerűen nem fért a fejembe. Így elképzelhetitek az örömömet, amikor váratlanul megismertem a Bibliából a „pokol” szó igazi jelentését. Ez így történt:
A húgom, Phyllis is — aki öt évvel fiatalabb nálam — élvezte a sportolást, és ugyanabban a női krikettcsapatban játszottunk. 1936-ban egy csapattársunk bemutatta Phyllist egy fiatalembernek, akit Jimnek hívtak, és aki mélyen vallásos emberként volt ismeretes. Jim nemsokára elkezdett Phyllisnek beszélni a Biblia tanításairól. Ez felkeltette Phyllis kíváncsiságát. „Annyira logikus és ésszerű” — mondogatta nekem.
Abban az időben egy szobában laktam otthon Phyllisszel, és ő megpróbálta felkelteni az érdeklődésemet aziránt, amit Jim mondott neki Isten Királyságáról. „Ez meg fogja tenni azt, ami az emberi kormányzatoknak nem sikerül” — mondta nekem izgatottan. Bármennyire is vitatkoztam vele, azt mondván, hogy ez is csak egy vallás, ami összezavar minket; és senki sem tudja igazából, mit hoz a jövő. Phyllis azonban kitartó volt és irodalmat hagyott elöl a szobában, azt remélve, hogy elolvasom.
Kíváncsi voltam, hogy Phyllis miért annyira lelkes ez iránt az új hit iránt, így egy napon felvettem egy füzetet. Nagyon érdekes címe volt: Tulvilág. Amikor átlapoztam, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, amint megláttam a „pokol” szót. Meglepetésemre megtudtam, hogy a Bibliában a „pokol” szó valójában az emberiség közös sírjára utal, és hogy mind a jó, mind pedig a rossz emberek oda kerülnek. Azt is megtudtam, hogy a pokol nem a szenvedés helye; és hogy a halottak öntudatlanok és semmit sem képesek érezni. (Prédikátor 9:7, 12; Zsoltárok 146:3, 4.)
Ez logikusnak tűnt, különösen amikor a füzet megmagyarázta, hogy egy szeretetteljes és Mindenható Isten megígérte, hogy egy csoda által, melyet feltámadásnak neveznek, vissza fogja hozni a halottakat. (János 5:28, 29.) Most már én is többet akartam megtudni azokról a dolgokról, amit Jim mondott Phyllisnek. Megtaláltam a kisméretű King James Version Bibliát, amit édesapámtól kaptam amikor még kislány voltam, és kikerestem azokat az írásszövegeket, melyeket a füzet felsorolt. Ezek megerősítették azt, amit a pokolról és a halottak állapotáról mondott a füzet.
Egy másik, bámulatba ejtő meglepetés az volt, hogy megismertem, hogy Istennek van egy személyes neve: Jehova. (Zsoltárok 83:19.) Azt is megértettem, hogy Istennek mindenre vonatkozóan van szándéka vagy indoka, mit miért tesz, vagy miért engedi meg, hogy megtörténjen. Ez arra késztetett, hogy megkérdezzem magamtól: „Mi valójában az én életcélom?” Attól fogva azon kezdtem tűnődni, hogy vajon az válik leginkább a javamra, ha ilyen komolyan veszem a sportot, kizárva szinte mindent az életemből?
Döntésemnek megfelelően cselekszem
Jimnek és Phyllisnek fogalma sem volt, hogy megváltozott az életfelfogásom, erre csak akkor jöttek rá, amikor családunk meghívást kapott egy baráti összejövetelre. Abban az időben, ilyen alkalmakkor minden jelenlevő felállt és felemelte poharát, miközben valaki pohárköszöntőt mondott, és ittak Anglia királyára. Én azonban elhatároztam, hogy Jimmel és Phyllisszel ülve maradok. Nem hittek a szemüknek, amikor látták, hogy ülve maradok! Természetesen semmi tiszteletlenséget sem akartunk ezzel kimutatni, de mint keresztények úgy éreztük, hogy semlegesnek kellene lennünk, nem pedig részrehajló módon részt vennünk az ilyen nemzeti ceremóniákon. (János 17:16.)
A szüleim és a család jelentős része azonban megbotránkozott. Azt mondták rólunk, hogy nem vagyunk lojálisak, és őrültek vagyunk, vagy éppen mind a kettő! Majd amikor Phyllisszel jelen voltunk a női krikettcsapat évenkénti díjátadásán, egy hasonló dolog történt a nemzeti ceremónia alatt. A végeredmény az lett, hogy mind a ketten kiléptünk a csapatból. Ez nem is volt olyan nehéz, mint ahogy gondoltam, mivel felismertem, hogy Jézus Krisztusnak, Isten égi Királyának tartozom engedelmességgel és lojalitással.
Phyllis ekkor elmagyarázta, hogy szükséges rendszeresen látogatnom Jehova Tanúi összejöveteleit, hogy még több bibliai ismeret által fel tudjam építeni hitemet. Abban az időben csak egy gyülekezet volt Melbourne-ben, így elkezdtem járni minden vasárnap délután az összejövetelekre. Hamarosan meggyőződtem arról, hogy ez Isten igazi földi szervezete.
Nem sokkal ezután meghívtak, hogy vegyek részt a gyülekezet házról házra végzett prédikálótevékenységében. Először vonakodtam, ám egy vasárnap reggel úgy határoztam elmegyek, de csak azért, hogy lássam, hogyan is működik ez. Örültem, amikor egy tapasztalt testvérhez osztottak be társul, aki magabiztosan beszélt az első ajtónál és a házigazda kedvezően reagált. Azt gondoltam magamban, hogy „Ez nem is olyan túlságosan nehéz, de azért még sok gyakorlásra van szükségem, mielőtt ilyen jól tudom ezt csinálni.” Így képzelhetitek mennyire megdöbbentem, amikor az első ajtó után azt mondta a Tanú: „Most már egyedül is boldogulsz.”
„Egyedül? — kérdeztem elképedve. — Nem mondhatod komolyan! Mit mondok, ha valaki feltesz nekem egy kérdést és én nem tudom rá a választ?” De a társam állhatatos maradt. Így hát, szó szerint reszketve, egymagam mentem tovább, mialatt ő egyedül folytatta az embereknek a tanúskodást az utca másik oldalán. Valahogy túléltem azt az első reggelt.
Attól kezdve minden vasárnap reggel részt vettem a prédikálómunkában. Amikor valaki olyat kérdezett tőlem az ajtóknál, amire nem tudtam válaszolni, ezt mondtam: „Utánanézek és vissza fogok jönni önhöz.” Boldogságot éreztem, hogy Jehova tovább erősített és bátorított engem abban, hogy folytassam az új, céltudatos életutamat. Átadtam életemet neki, és 1939 októberében a melbourne-i fürdőben megkeresztelkedtem. Nem sokkal ezután Phyllis, aki akkorra hozzáment Jimhez, megkérdezte, miért nem kezdem el az úttörőszolgálatot.
Szolgálat a fiókhivatalban
Röviddel azután, hogy 1941 januárjában elkezdtem dolgozni a Bételben, ahogyan a fiókhivatalt hívtuk, betiltották Jehova Tanúi munkáját Ausztráliában. Később a hadsereg megszállta a Strathfieldben levő Bétel-otthonunkat, és engem a Társulat farmjára, Ingleburnba küldtek, körülbelül 48 kilométerre a városon kívül. A bíróság 1943 júniusában felmentette a Watch Tower Societyt és feloldotta a betiltást. Annak az évnek a végére huszonötünket visszahívtak a strathfieldi Bételbe. Ott folytattam a munkát a mosodában, valamint részt vállalva más otthoni feladatokban.
A következő évtized látszólag gyorsan eltelt. Majd 1956-ban hozzámentem egy Bételben dolgozó munkatársamhoz, Ted Wielandhoz. Ted végtelenül nyugodt, türelmes ember volt, és nagy örömünkre szolgált, amikor megkaptuk a jóváhagyást arra vonatkozólag, hogy továbbra is a Bételben lakhatunk mint férj és feleség. Mindketten értékeltük, hogy céltudatos életet élhetünk, örvendezve annak a kiváltságnak, hogy az ausztráliai fiókhivatalban szolgálhatunk. Természetesen a Bétel-munkánkon kívül annak a munkának is örültünk, hogy együtt segíthetünk másoknak Krisztus tanítványaivá válni. Az egyik példa erre a Weekes család, akikről az Ébredjetek! folyóirat 1993. október 22-ei számában olvashatsz.
A Bételben eltöltött első 30 évem alatt a Királyság-prédikálás folytonos növekedése személyzetünknek csupán 10-12 taggal való bővülését kívánta meg. De a helyzet az 1970-es években hirtelen megváltozott, amikor itt kezdtük el nyomtatni az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat. 1972 januárjában kezdtek hozzá az új nyomda építéséhez. Hamarosan egy 40 tonnás nyomdagép érkezett Japánból, és 1973-ra közel 700 000 folyóiratot nyomtattunk havonta. Ekkor kezdett el igazán növekedni Bétel-családunk.
Az 1970-es évek magánjellegű bánatot is hoztak nekem. Először is 1975-ben drága férjem Ted, 80 éves korában meghalt. Majd kevesebb mint egy évvel később, idős apám is halálalvásba merült. Jehova megvigasztalt és sok vigaszt merítettem Szavából a Bibliából is, valamint a szellemi testvéreimtől és testvérnőimtől. Az is nagymértékben segített, hogy életem e nagyon szomorú időszaka alatt továbbra is céltudatos tevékenységgel foglaltam le magam a Bételben.
Mindezen dolgok ellenére az élet megy tovább, és újra megelégedettséget és áldást éreztem mint özvegyasszony. 1978-ban részt vettem a londoni (Anglia) kongresszuson, utána pedig meglátogattam a Watch Tower Society világközpontját a New York-i Brooklynban. Mind a mai napig lelkesítőleg hat rám, hogy testvéreim és testvérnőim százait láttam, amint boldogan dolgoznak a brooklyni Bételben.
Amint az 1970-es évek vége elérkezett, megtudtuk, hogy az ausztráliai Bétel-komplexum további bővítését tervezik. De úgy volt, hogy a kibővítésre nem Strathfieldben kerül sor, ahol már amúgy is felhasználtuk a területet. Ehelyett egy sokkal nagyobb komplexumot kellett építeni az ingleburni területünkön, ahol az 1940-es évek elején a betiltás alatt dolgoztam.
Folytatva a céltudatos életutat
Milyen nagy izgatottság töltött el minket 1982 januárjában, amikor az új létesítményeinkbe költöztünk! Igaz, először egy kicsit szomorúak voltunk a már megszokott környezet elhagyása miatt, de hamarosan fellelkesített bennünket az új, 73 hálószobás, csodálatos otthonunk. Most a téglafalak és külvárosi utcák helyett zöld mezőket és fákat, legelésző szarvasmarhákat, valamint tündöklő napfelkeltéket és naplementéket látunk — nagyon kellemes környezetet.
1983. március 19-én, gyönyörű őszi napsütésben történt meg az új komplexum örömteljes átadása. Jehova Tanúi Vezető Testületéből Lloyd Barry tartotta a megindító átadási beszédet. Én személy szerint értékeltem, hogy ő volt jelen az átadási programon a feleségével, mivel a strathfieldi Bételben együtt dolgoztam velük, amikor még mindannyian sokkal fiatalabbak voltunk.
A Királyság-prédikáló tevékenység folytonos növekedése szükségessé tette a további terjeszkedést itt az ingleburni területünkön. 1987-ben kibővítették az irodai részt. Majd 1989. november 25-én egy új, ötszintes lakóépületet és egy új, háromszintes, a gyáregységhez hozzáépített részt adtak át. Mennyire megnőtt a számunk Ausztráliában — amikor elkezdtem a szolgálatomat, kevesebb mint 4000-en voltunk, ma pedig már 59 000-en!
Nem olyan régen az ausztráliai fiókhivatalban alapították meg a Társulat három Területi Tervezőirodája közül az egyiket, Japánon és Németországon kívül. Ehhez a Bétel épületegyüttesének még további bővítésére volt szükség. Egy másik háromszintes irodaépület építése éppen most fejeződött be, és egy ötszintes lakóépületen is a befejezés előtti munkálatokat végzik, melyben még 80 szoba lesz, hogy szállást biztosítson az állandóan növekvő család számára.
A mosodában most már nagy létszámú csapatunk van a munka elvégzésére, de gyakran felidézem azt az 1940-es augusztusi napot, amikor meghívást kaptam arra, hogy segítsek két hétig ezen az osztályon. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ez a két hét több mint 50 évre terjedt ki, és azért is, mert Jehova ilyen céltudatos életútra irányította lépteimet.
[Kép a 21. oldalon]
25 éves koromban
[Kép a 23. oldalon]
Házasságkötésünk napja 1956-ban
[Képek a 24. oldalon]
A húgommal együtt nagyon belemerültünk a sportba 1938-ban, de most már sokkal eredményesebb az életem