Százévesen és energikusan
RALPH MITCHELL ELMONDÁSA ALAPJÁN
Édesapám, egy középmagas ember, metodista prédikátor volt. Minden második vagy harmadik évben egyik templomból a másikba helyezték egymás után, többnyire kis városokba, köztük Asheville-be is Észak-Carolinában (USA), ahol 1895 februárjában megszülettem. Ezért úgy nőttem fel, hogy jól ismertem a kereszténységet.
EMLÉKSZEM, amint kisfiú koromban az ébredési összejöveteleken odavittek a bűnbánók padjához, hogy teljek be szent szellemmel — hogy „hitet nyerjek”, ahogyan ezt ők nevezték. Azt mondták, valljam meg bűneimet, tartsam meg a Tízparancsolatot, és legyek jó. Így majd az égbe megyek, ha meghalok. „Hát — mondtam magamnak — szerintem én majd a pokolba megyek, mert nem tudok elég jó lenni, hogy a mennybe menjek.” Azt gondoltam, csak a felnőttek — főleg a prédikátorok — élnek a Biblia alapelvei szerint.
De még tizenéves korom előtt kezdtem képmutatást észlelni a vallásban. Édesapám a családja fenntartásához szükséges anyagiakat például feláldozta, csak hogy a püspök tőkéjét nagy pénzösszeggel támogassa a generál konferencián. Azt remélte, ez majd egy nagyobb templomba való kinevezéshez segíti. Emlékszem egy helyi prédikátorra, aki gyapotfarmer is volt. Mohón szeretett volna elöljárói tisztséget, ezért eladott száz bála gyapotot, és rengeteg pénzzel ment a konferenciára. Amikor már úgy tűnt, begyűjtöttek minden pénzt, amit csak tudtak a hallgatóságtól — amely többnyire prédikátorokból állt —, ez a gyapotfarmer prédikátor felugrott és így kiáltott: „Csak ennyit adtok a püspökötöknek? Minden egyes prédikátor után, aki öt dollárt tesz le, én tíz dollárral tetézem!” Több mint ezer dollárt gyűjtöttek össze, s a püspök ezt a férfit nevezte ki felvigyázó vénnek az édesapám fölé. Nem hittem el, hogy az ilyen kinevezés Istentől származik. Ettől kezdve kétkedővé váltam mindennel szemben, aminek köze volt a valláshoz.
Amikor az Egyesült Államok belesodródott az első világháborúba, besoroztak. Még mindig a fülemben cseng, ahogyan a tábori lelkészek arról prédikáltak nekünk katonáknak, hogy harcoljunk lojálisan a hazánkért, s ez csak fokozta ellenszenvemet a vallással szemben. Célom az volt, hogy túléljem a háborút, befejezzem tanulmányaimat, s hogy utána megházasodjak. A vallásnak nem volt helye terveimben a jövőre.
Magatartásom megváltozása
Beleszerettem 1922-ben egy Louise nevű fiatal hölgybe. Mint kiderült, hívő katolikus volt, és amikor úgy határoztunk, összeházasodunk, katolikus esküvőt szeretett volna. Nos, én semmiféle vallásos ceremóniát sem szerettem volna, ezért beleegyezett, hogy New York egyik önkormányzati hivatalában esküdjünk meg.
Eleinte nem voltak nézeteltéréseink a vallás miatt. Egyszerűen közöltem vele, hogy nem bízom a vallásban, és egészen addig jól ki fogunk jönni, míg nem beszélünk róla. Majd 1924 és 1937 között megszülettek a gyermekeink — egyik a másik után, míg öt fiunk és öt lányunk nem lett! Louise azt szerette volna, ha gyermekeink katolikus iskolába jártak volna. Én nem akartam, hogy bármilyen vallásos képzésben is részesüljenek, ezért vitatkoztunk emiatt.
Az 1939-es év kezdetén történt valami, ami teljesen megváltoztatta a vallásról alkotott nézetemet. Henry Webber és Harry Piatt, két Jehova Tanúja látogatott el hozzám Roselle-ben, New Jerseyben. Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy pont arról a témáról szerettek volna beszélgetni, amelyről egyáltalán nem akartam tárgyalni — a vallásról. Hitemet még mindig megkeserítette, amit a tábori lelkészek mondtak: „Harcolj a hazádért” — miközben a papok otthon azt mondták: „Ne ölj.” Micsoda képmutatás! Azt gondoltam, na majd helyreteszem ezt a két Tanút. „Hadd mondjak csak valamit — kezdtem. — Ha az önök vallása igaz, akkor minden más vallás hamis. S ha csak egy más vallás igaz, akkor minden egyéb vallás, köztük az önöké is, hamis. Csak egy igaz vallás lehet.” Legnagyobb meglepetésemre egyetértettek velem!
Ezután azt kérték tőlem, vegyem elő a Bibliámat, s nyissam ki az 1Korinthus 1:10-nél. Itt ezt olvastam: „Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.” Ez az írásszöveg felkeltette a kíváncsiságomat. Ugyanakkor attól féltem, hogy ez a két ember megpróbál bevonni valamiféle szektába. Ennek ellenére tanultam valamit — nem szabad megosztottságnak lenni a keresztények között. Sok kérdés foglalkoztatott még. Mi történik például a lélekkel, amikor meghalunk? Mennyire szerettem volna megbeszélni velük ezt a kérdést! De úgy gondoltam, ez túl sok vallásos vitához vezetne otthon.
Ekkor az egyik férfi ezt mondta: „Szeretnénk a jövő héten visszajönni, hogy újra beszélhessünk önnel.” Megpróbáltam tapintatosan elutasítani őket, de a feleségem megszólalt. „Ralph — mondta —, azt szeretnék tudni, mikor jöhetnek vissza.” Ez meglepett, mivel buzgó katolikus volt! Mégis arra gondoltam: „Hátha találhatunk néhány pontot, amelyben megegyezünk végül a vallás témájában.” Így hát beleegyeztem, hogy Henry Webber és Harry Piatt újra eljöjjön a következő pénteken.
Így kezdtem el tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Nem sokkal ezután meghívtak, hogy vegyek részt egy kongresszuson a Madison Square Gardenben, New Yorkban. Élénken emlékszem Joseph F. Rutherford „Kormányzat és béke” című előadására, melyet 1939. június 25-én tartott meg. A 18 000 jelenlevő egyike voltam. Valójában 75 000-en hallották az előadást, ha közéjük számítjuk azokat is, akik nemzetközi rádiótelefon-vonalakon keresztül voltak összeköttetésben.
Nem ment azonban minden simán. Charles Coughlin katolikus pap követői azzal fenyegetődztek, hogy félbeszakítják a kongresszust, s amint várható volt, Rutherford testvér előadásának a közepe táján több száz dühödt ember elkezdett pfujozni és olyan jelszavakat kiabálni, mint például: „Heil Hitler!” és „Viva Franco!” Olyan nagy volt a felfordulás, hogy még a telefonvonalakon keresztül is lehetett hallani a lármát! Körülbelül 15 percbe tellett, mire a teremőrök lecsendesítették a csőcseléket. Mind ez idő alatt Rutherford testvér félelmet nem ismerve tovább beszélt, miközben a közönség ismételt tapsa támogatta.
Ekkor igazán kíváncsivá váltam. Miért szít egy katolikus pap ekkora gyűlöletet Jehova Tanúival szemben? Úgy véltem, kell abban lennie valaminek, amit Rutherford prédikál — valaminek, amiről a papság nem szeretné, hogy a hozzám hasonló emberek hallják. Így hát folytattam a Biblia tanulmányozását és haladtam előre. Végül 1939 októberében vízben való keresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának való önátadásomat. A gyermekeim közül néhányan a következő évben keresztelkedtek meg, feleségem, Louise pedig 1941-ben.
Szembenézve a próbákkal
Nem sokkal azután, hogy elfogadtam az igazságot, édesanyám elhunyt, s nekem vissza kellett térnem Észak-Carolinába a temetésére. Úgy éreztem, nem tudnék jó lelkiismerettel részt venni a gyászmisén, amelyet a metodista templomon belül tartanak meg. Ezért mielőtt útnak indultam volna, telefonáltam édesapámnak, és megkértem, hagyják a koporsót a ravatalozóban. Beleegyezett, de mire odaértem, már a templom felé haladtak, s azt gondolták, biztos majd csatlakozom ott hozzájuk.
Nos, nem csatlakoztam, s ez elég nagy kavarodást okozott a családomban. Bár húgommal, Ednával mindig is szoros volt a kapcsolatom, anyu temetése után nem beszélt velem. Írtam neki leveleket, de nem válaszolt rájuk. Minden nyáron, amikor New Yorkba jött, hogy részt vegyen a tanári továbbképzésen a város főiskoláján, megpróbáltam találkozni vele. De ő visszautasította, azt mondta, elfoglalt. Végül feladtam, mivel úgy tűnt, csak zaklatom. Sok év telt el, mire újra hallottam felőle.
Mivel gyermekeim nem voltak hajlandók tisztelegni a zászló előtt, 1941-ben közülük hatot kicsaptak az iskolából, mint sok más gyermeket is az Egyesült Államokban és Kanadában. Hogy megfeleljenek a törvényes oktatási követelményeknek, a Tanúk saját iskolákat szerveztek, amelyeket Királyság-iskoláknak hívtak. Lakewoodban, New Jerseyben egy korábbi hotelben volt az az iskola, amelybe gyermekeim jártak. A földszinten volt egy Királyság-terem az iskolai tanteremmel, egy konyhával és egy ebédlővel. A lányok hálószobái az első emeleten, a fiúkéi pedig a másodikon voltak. Nagyszerű iskola volt. A benntlakó gyermekek közül a legtöbben csak hétvégén mentek haza. Akik messzebb laktak, azok minden második hétvégén mentek haza.
Már az első években, ahogy az igazságba kerültem, égtem a vágytól, hogy úttörő lehessek, ahogyan Jehova Tanúi teljes idejű evangéliumhirdetőit hívják. Az 1941-es kongresszuson St. Louisban, Missouriban, az egyik testvér a programban elmondta, hogyan tudott úttörőszolgálatot végezni, miközben 12 gyermeket nevelt fel. Azt gondoltam, „ha ő 12-vel úttörőszolgálatot tudott végezni, akkor én is tudok 10-zel”. Ám körülményeim még 19 évig nem engedték, hogy elkezdjem az úttörőszolgálatot. Végül 1960 októberében el tudtam kezdeni általános úttörőként szolgálni Jehovát.
Meglepő látogatás
Edna húgom 1975-ben felhívott telefonon. Ekkor már 80 éves voltam, és vagy 20 éve nem láttam, és nem is hallottam a hangját. A repülőtérről hívott fel, s azt kérte, hozzam el őt és a férjét. Örültem, hogy újra láthattam Ednát, de a legnagyobb meglepetés még hátravolt. Hazafelé az úton a férje ezt mondta: „Van egy megtérted.” Nem tudtam, mire gondol. Amikor hazaértünk, még egyszer ezt mondta: „Van itt egy megtérted.” Feleségem azon nyomban megértette. A húgomhoz fordulva megkérdezte tőle: „Edna, te Tanú vagy?” „Hát persze” — felelte Edna.
Hogyan fogadta el Edna az igazságot? Nos, még 1972-ben, megpróbálva helyrehozni elhidegült kapcsolatunkat, küldtem neki egy ajándék előfizetést Az Őrtoronyra. Körülbelül egy évvel később Edna beteg lett, s nem tudta elhagyni az otthonát. A folyóiratok még mindig az asztalán voltak kibontatlanul. Kíváncsiságból kinyitott egyet, és elkezdte olvasni. Amikor elolvasta a folyóiratot, ezt gondolta magában: „Ez az igazság!” Mire Jehova Tanúi felkeresték, addigra már kiolvasta az egész köteg Őrtorony folyóiratot. Elfogadta a bibliatanulmányozást, és a kellő időben Jehova Tanúja lett.
Megbirkózva a veszteséggel
Feleségem, Louise végül cukorbeteg lett, s állapota romlott, míg 1979-ben 82 évesen el nem hunyt. Louise halálával belőlem is meghalt valami. Elvesztettem a lábam alól a talajt. Nem tudtam, mit tegyek. Nem voltak terveim a jövőre, és irdatlan nagy szükségem volt a buzdításra. Az egyik utazófelvigyázó, Richard Smith arra buzdított, hogy folytassam életutamat mint úttörő. Úgy tapasztaltam, a legnagyobb vigaszt abból nyerem, ha másokat vigasztalok, akik elvesztették szeretteiket a halálban.
A Watch Tower Society 1979-ben szervezett egy izraeli utat, és én is jelentkeztem rá. Ez az út nagyon ösztönzőleg hatott rám, s amikor hazaértem, rögtön visszatértem az úttörőszolgálatba. Azóta minden évben saját felelősségemnek tekintem, hogy ki nem utalt vagy ritkán bemunkált területen munkálkodjak az ország más részein. Előrehaladott korom ellenére még mindig lehetővé tudom tenni, hogy ilyen kiváltságban vegyek részt.
Kiszámoltam, az évek során örömömre mintegy 50 személynek segíthettem az igazság útjára lépni. Legtöbb gyermekem az igazságban van. Két lányom általános úttörőként szolgál. Egy másik lányom, Louise Blanton New Yorkban, Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában szolgál férjével, George-dzsal együtt, egyik fiam pedig évek óta vénként szolgál.
Persze az első emberi szüleinktől örökölt tökéletlenség miatt mindannyian betegségnek és halálnak vagyunk kitéve (Róma 5:12). Életem bizony nem volt bajoktól és fájdalmaktól mentes. Jelenleg a bal lábamban ízületi gyulladás gyötör. Időnként ez sok kényelmetlenséggel jár, de emiatt nem álltam le a tevékenységgel. S azért imádkozom, hogy ez ne is történjen meg. Szeretném folytatni. Leghőbb vágyam, hogy mindvégig folytathassam az úttörőszolgálatot, szeretnék mindent megtenni, amit csak tudok, hogy ismertté tegyem Jehova nevét és szándékait.
[Kép a 23. oldalon]
Lányommal, Ritával