Mi történt a feddhetetlenséggel?
ALIG több mint száz évvel ezelőtt a gyémántüzérkedéssel foglalkozó Barney Barnato Dél-Afrikából visszatért Angliába. Amikor megérkezett, kifogásolta, hogy az egyik lap egy történetet közölt róla. Néhány, kézzel írt sort adott át a szerkesztőnek, egy hatalmas összegről kiállított csekkel együtt, azért hogy „éppen csak helyesbítse a dolgokat” egy második cikkben.
A szerkesztő, J. K. Jerome a szemétkosárba dobta a pár soros levelet, és visszaadta a csekket. Barnato elképedésében rögtön megduplázta az ajánlatát. Ez is hasonló visszautasításban részesült. „Mennyit akar?” — kérdezte Barnato. Miközben Jerome felidézi a kellemetlen esetet, ezt mondja: „Tisztáztam vele, hogy ez nem megy — Londonban nem.” Szerkesztői becsülete egyáltalán nem volt eladó.
A „feddhetetlenséget” úgy határozzák meg, mint ami ’erkölcsi egyenesség, becsületesség’. Egy feddhetetlen személy bizalomra méltó. Manapság azonban a becstelenség — vagyis a feddhetetlenség hiánya — minden társadalmi osztályt megront.
Nagy-Britanniában a tömegkommunikációs eszközök a „hitványság” szót népszerűsítik, hogy leírják az erkölcsi feddhetetlenség elvesztését. Ahogy a The Independent című lap megfogalmazta, a hitványság „a szerelmi ügyektől és a helyi kormány által elkövetett választási csalásoktól kezdve a nagy tételű külföldi rendelésekért adott csúszópénzig” mindent felölel. Az élet egyik területe sem mentes a hitványságtól.
Ingadozó normák a feddhetetlenséget illetően
A feddhetetlenség természetesen nem jelent tökéletességet, de a személyben meglévő egyik alapvető tulajdonságot tükrözi. Ebben a gyors meggazdagodást ígérő világban a feddhetetlenséget talán hátráltató tényezőnek tekintik, nem pedig erénynek. Növekszik például azoknak a diákoknak a száma, akik bonyolultan kifinomult eszközöket használnak, hogy csalhassanak a vizsgákon, ezeket az új fogásokat pedig majdhogynem lehetetlen észrevenni. Az egyik brit egyetem professzorának állítása szerint a brit diákoknak több mint a fele csal, és Nagy-Britannia biztos, hogy nincs egyedül ebben.
Arról se feledkezzünk meg, hogy a vétlen emberek nagy árat fizetnek akkor, amikor a megbízhatatlan egyének hazudnak és csalnak. Vegyük például a Bhopal nevű indiai városban történt esetet, ahol 1984-ben egy mérges gáz több mint 2500 férfit, nőt és gyermeket ölt meg, és százezreket sebesített meg. A The Sunday Times erről számolt be: „Az áldozatok megsegítésére létrehozott segélyrendszerek elmerülnek a romlottságban . . . Jogtalan követelések, hamisított dokumentumok és hamis bizonyítékok ezrei nehezítik meg az arra irányuló feladatot, hogy alapos vizsgálatnak vessék alá a törvényes ügyeket.” Ez oda vezetett, hogy tíz évvel később a 470 000 000 dolláros kártérítési alapból alig 3 500 000 dollárt osztottak szét azok között, akik rászorultak.
Mi a helyzet a vallással? Hol áll vajon a feddhetetlenség kérdésében? Sajnálatos, de sokszor a vallásban sincsenek magasabb szintű normák, mint a világban. Vegyük például a római katolikus püspök, Eamon Casey esetét, aki bevallotta, hogy egy, most már tizenéves törvénytelen gyermek apja. Casey helyzete „távolról sem volt egyedülálló” — ahogy azt a Guardian című brit lap kihangsúlyozta. Hasonló gondolatmenetet követve a The Times erről számolt be: „Casey püspök becstelenségét illetően az az igazság, hogy vétsége nem számít kivételnek, a cölibátus kijátszása ugyanis se nem új, se nem ritka.” A Skóciában megjelenő The Glasgow Herald is megerősíti ezt az állítást, mert kijelenti, hogy az Egyesült Államokban a római katolikus egyház papságának csupán két százaléka tartózkodik mind a hetero-, mind a homoszexuális kapcsolattól. Ez a számadat — akár pontos, akár nem — jelzi, milyen hírnevük van a katolikus papoknak az erkölcsösség dolgában.
Ilyen példákkal találva szembe magunkat vajon lehetséges egy személynek megőriznie erkölcsi feddhetetlenségét? Vajon megéri ezt tennünk? Mit követel ez meg, és milyen jutalmakkal jár, ha így teszünk?