Lelkiismeret — Teher vagy nyereség?

„FURDAL a lelkiismeret!” Jóformán mindnyájan érzünk időnként lelkiismeret-furdalást. Az ilyen érzések az egyszerű nyugtalanságtól kezdve egészen a kínszenvedésig terjedhetnek. A háborgó lelkiismeret akár depressziót, akár a kudarc mély érzését is előidézheti.

Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor vajon nem teher a lelkiismeret? Néhányan talán úgy érzik, az. A gondolkodók korábbi generációi sokszor utaltak úgy a lelkiismeretre, mint ami az egyén önmagában rejlő, veleszületett adottsága. Sokan úgy érezték, hogy olyan erkölcsi vezetés ez, melyet magától Istentől kaptunk közvetlenül. A lelkiismeretet ezért így nevezik: „Isten jelenléte az emberben”, „eredeti lényünk”, vagy akár úgy is, hogy „Isten hangja”.

Az utóbbi években azonban kezd közkedveltté válni az az állítás, hogy a lelkiismeret főként szerzett képesség — a szülői vagy a társadalmi szabályozás eredménye. Egyes pszichológusok például úgy érvelnek, hogy a gyermek főleg azért tanul meg tartózkodni a nemkívánatos viselkedéstől, mert fél a büntetéstől; s úgy vélik, hogy amit mi lelkiismeretnek nevezünk, az egyszerűen annyi, hogy magunkévá tesszük szüleink személyes értékeit és hitét. Mások arra mutatnak rá, hogy a társadalom általában véve szerepet játszik az értékek és a normák továbbadásában. A lelkiismeret-furdalást néhányan nem tekintik egyébnek, mint az aközötti konfliktusnak, amit tenni szeretnénk, és amit az elnyomó társadalom megkövetel tőlünk.

Elméletek ide vagy oda, az emberek újra meg újra szembeszállnak szüleikkel, családjukkal és a társadalom egészével is, mert a lelkiismeretük ezt diktálja. Néhányan még az életüket is hajlandók feláldozni a lelkiismeret kedvéért! A világ kultúráinak mélyen gyökerező különbségei ellenére az olyan tetteket, mint amilyen a gyilkosság, a lopás, a házasságtörés, a hazudozás és a vérfertőzés, szinte általánosan helytelennek tekintik. Vajon ez nem amellett tanúskodik, hogy az egyén lelkiismerete olyasmi, ami önmagában rejlő, veleszületett?

A Biblia nézőpontja a lelkiismeretről

Jehova Isten az igazi tekintély ebben a témában. Elvégre „ő [Isten] alkotott minket és nem magunk” (Zsoltárok 100:3). Ő teljesen tisztában van a felépítésünkkel. Isten Szava, a Biblia azzal a felvilágosítással szolgál, hogy az ember Isten ’képmására’ teremtetett (1Mózes 1:26, Újfordítású revideált Biblia). Isten a helyes és a helytelen megítélésére szolgáló érzékkel teremtette meg az embert; a lelkiismeret kezdettől fogva elválaszthatatlan része volt az emberi természetnek. (Vö. 1Mózes 2:16, 17.)

Pál apostol megerősíti ezt a Rómabeliekhez írt levelében, melyben ezt írta: „Mert mikor a pogányok, a kiknek törvényök nincsen [Istentől], természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényök nem lévén, önmagoknak törvényök: mint a kik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívökbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretök és gondolataik, a melyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik” (Róma 2:14, 15). Figyeld meg, hogy sokan, akik bár nem a zsidóknak adott isteni Törvény alatt nőttek fel, követik Isten törvényének néhány alapelvét, nem a társadalom kényszerítése miatt, hanem ’természetüknél fogva’!

A lelkiismeret ezek szerint távolról sem teher, hanem isteni ajándék, mely nyereség. Való igaz, hogy szenvedést is tud okozni nekünk. De ha kellőképpen figyelembe vesszük, a mély megelégedettség és a belső béke érzésével is megjutalmazhat bennünket. Vezethet, védelmezhet és ösztönözhet minket. A The Interpreter’s Bible ilyen magyarázatot közöl: „A szellemi és érzelmi egészség csak akkor óvható meg, ha az egyén megpróbálja áthidalni az aközött tátongó szakadékot, amit tesz, és amit érzése szerint tennie kellene.” Hogyan hidalhatja át valaki ezt a szakadékot? Lehetséges „képlékennyé” tenni és kiiskolázni a lelkiismeretünket? Ezeket a kérdéseket fogja megvizsgálni a következő cikk.