Nem csak kenyérrel él az ember – Hogyan éltem túl a náci büntetőtáborokat?
Joseph Hisiger elmondása alapján
– Mit olvasol? – kérdeztem az egyik rabtársamat.
– A Bibliát – válaszolta, majd hozzátette –, neked adom a heti kenyéradagodért.
MOSELLE-BEN születtem 1914. március 1-én. Moselle akkoriban Németországhoz tartozott, ám miután véget ért az I. világháború 1918-ban, visszacsatolták Franciaországhoz. 1940-ben Németország bekebelezte, majd amikor a II. világháború véget ért 1945-ben, ismét Franciaország része lett. Minden egyes alkalommal változott az állampolgárságom, így megtanultam franciául és németül is.
A szüleim odaadó katolikusok voltak. Esténként lefekvés előtt a családunk minden tagja letérdelt és imádkozott. Vasárnaponként és a nemzeti ünnepeken eljártunk a templomba. Komolyan vettem a vallásomat, és tagja voltam egy katolikus tanulócsoportnak.
Serényen végzem a munkánkat
1935-ben a szüleimet felkereste két személy, akik Jehova Tanúi voltak. A beszélgetés arról szólt, hogy a vallás miként folyt bele az I. világháborúba. Ezután még jobban kezdett érdekelni a Biblia, és 1936-ban megkérdeztem a papot, hogy kaphatnék-e egy példányt a Szentírásból. Azt válaszolta, hogy teológiát kellene tanulnom ahhoz, hogy megértsem az Írásokat. No, erre én még inkább vágytam egy Bibliára és arra, hogy olvashassam.
1937 januárjában az egyik munkatársam, Albin Relewicz, aki Tanú volt, beszélgetni kezdett velem a Biblia tanításairól. „Gondolom, neked van Bibliád” – mondtam. Valóban volt neki, és nem sokkal ezután megmutatta Isten nevét, a Jehova nevet a német nyelvű Elberfeldi Biblia egy példányában, melyet nekem adott. Lelkesen olvasni kezdtem, és eljártam a Tanúk összejöveteleire a közeli Thionville városába.
1937 augusztusában elkísértem Albint a Tanúk egyik nemzetközi kongresszusára, Párizsba. Ott prédikáltam először házról házra. Hamarosan megkeresztelkedtem, majd 1939 elején úttörő, azaz teljes idejű keresztény szolga lettem. Metz városába kaptam a megbízatásomat. Aztán júliusban meghívtak, hogy dolgozzak Jehova Tanúi párizsi fiókhivatalában.
Viszontagságok a háború idején
A fiókhivatali szolgálatom rövid életű volt, ugyanis 1939 augusztusában behívót kaptam a francia hadseregbe. Nem lett volna tiszta a lelkiismeretem, ha részt veszek a háborúban, így hát börtönbüntetésre ítéltek. A következő év májusában, mialatt börtönben voltam, Németország hirtelen megtámadta Franciaországot, és júniusra elfoglalta, én pedig újból német állampolgár lettem. Így 1940 júliusában, amikor szabadon engedtek a börtönből, hazatértem a szüleimhez.
A náci rezsim alatt titokban jöttünk össze, hogy tanulmányozzuk a Bibliát. Az Őrtorony folyóiratot egy bátor keresztény nő, Maryse Anasiak által kaptuk meg, akivel rendszeresen találkoztam egy pékségben, mely egy Tanú tulajdonában volt. Egészen 1941-ig el tudtam kerülni azokat a nehézségeket, melyekkel a németországi Tanúk néztek szembe.
Egy nap felkeresett a Gestapo. Miután a tiszt a tudomásomra hozta, hogy a Tanúk munkája be van tiltva, megkérdezte, hogy továbbra is Tanú akarok-e maradni. Amikor igennel válaszoltam, azt mondta, hogy kövessem. Édesanyám elájult az izgalomtól. Erre a Gestapo-tiszt utasított, hogy maradjak, és viseljem gondját az édesanyámnak.
A gyárban, ahol dolgoztam, nem üdvözöltem az igazgatót „heil Hitler!” kiáltással. Ezenkívül megtagadtam, hogy belépjek a náci pártba. Így másnap letartóztatott a Gestapo. A vallatásokon nem voltam hajlandó elárulni a Tanú-társaim nevét. A vallatóm durván fejbevágott egy pisztoly markolatával, és elveszítettem az eszméletemet. 1942. szeptember 11-én a metzi Sondergericht (különbíróság) három évi börtönbüntetésre ítélt, „Jehova Tanúi Társasága és a Bibliakutatók érdekében folytatott propaganda miatt”.
Két héttel később elhagytam a metzi börtönt, és többszöri megállással átszállítottak egy kényszermunkatáborba Zweibrückenbe. Ott a vasúti karbantartókkal dolgoztam. Nehéz síneket cseréltünk, lecsavaroztuk őket, és visszaszórtuk a köveket a vasúti pályára. Mindössze egy bögre kávét meg körülbelül 75 gramm kenyeret kaptunk reggelire, délben és este pedig egy-egy tál levest. Később átszállítottak egy közeli város börtönébe, ahol egy cipészműhelyben kezdtem dolgozni. Jó néhány hónap múlva visszaküldtek Zweibrückenbe, és ezúttal a szántóföldeken kellett dolgoznom.
Nem csak kenyérrel élve
A börtönben egy holland fiatalember volt a cellatársam. Valamelyest megtanultam a nyelvét, és így tudtam beszélni vele a hitnézeteimről. Szépen haladt előre szellemileg, és végül megkért, hogy kereszteljem meg őt a folyóban. Ahogy kijött a vízből, megölelt és ezt mondta: „Joseph, most már a testvéred vagyok!” Amikor visszaküldtek a vasúthoz dolgozni, már nem egy cellában voltunk.
Ebben az időben egy német férfi volt a cellatársam. Egy este nekiállt olvasni egy kis könyvet: a Szentírást! Ekkor ajánlotta fel nekem a Bibliáját egy heti kenyéradagért. „Áll az alku!” – feleltem. Igazi áldozat volt lemondani egy heti kenyéradagról, mégsem bántam meg soha. Kezdtem megérteni, hogy mit jelentenek Jézus szavai: „Ne csak kenyérrel éljen az ember, hanem minden kijelentéssel, amely Jehova szájából származik” (Máté 4:4).
Most, hogy már volt Bibliám, az okozott nehézséget, hogy megőrizzem. A többi rabbal ellentétben a Tanúknak nem lehetett Bibliájuk. Ezért titokban olvastam éjjel, a takaró alatt. Nappal az ingem alá rejtettem és magammal vittem. Mivel attól tartottam, hogy átkutatják a cellámat, nem hagytam ott.
Egy nap névsorolvasáskor belém nyílalt a felismerés, hogy elfelejtettem magammal vinni a Bibliámat. Aznap este visszasiettem a cellámba, de a Biblia már nem volt ott. Imádkoztam Istenhez, azután odamentem az őrhöz, és elmagyaráztam neki, hogy valaki elvette egy könyvemet, és szeretném visszakapni. Nem nagyon figyelt oda, hogy milyen könyvről van szó, így visszakaptam a Bibliámat. Szívből köszönetet mondtam Jehovának.
Egy másik alkalommal elküldtek a zuhanyzóba. Miközben levettem a piszkos ruháimat, óvatosan leejtettem a Bibliámat a padlóra. Amikor az őr nem figyelt, odarúgtam a könyvet a zuhanyzó felé. Majd a zuhanyzó mellé rejtettem arra az időre, míg mosakodtam. Zuhanyozás után megismételtem ugyanezt a mozdulatsort, és becsúsztattam a Bibliát egy kupac tiszta ruha közé.
Jó és rossz idők a fogságban
Egy reggel 1943-ban, mialatt a rabok az udvaron gyülekeztek, megpillantottam Albint. Őt is letartóztatták. Sokatmondóan rám nézett, és a kezét a szívére tette, ezzel utalva arra, hogy testvérek vagyunk. Utána jelezte, hogy írni fog nekem. Másnap, amikor elhaladt mellettem, leejtett egy darab papírt. Az őr azonban észrevette, és mindketten két hét magánzárkát kaptunk. Csak száraz kenyeret meg vizet adtak, és priccsen aludtunk, takarók nélkül.
Később átszállítottak a siegburgi börtönbe, ahol egy fémmegmunkáló műhelyben dolgoztam. A munka kimerítő volt, és alig kaptunk enni. Éjszaka finomságokról álmodtam – süteményekről és gyümölcsökről –, majd korgó gyomorral és kiszáradt torokkal ébredtem. Csontsovány voltam. Mégis mindennap olvastam a kis Bibliámat, és találtam okot arra, hogy miért éljek.
Végre szabadság!
1945 áprilisában egy nap az őrök váratlanul elmenekültek a börtönből, tárva-nyitva hagyva a kapukat. Szabad voltam! De először még egy ideig kórházban kellett maradnom, hogy felépüljek. Május végén érkeztem meg a szüleim házához. Már nem hitték, hogy életben vagyok. Mikor édesanyám megpillantott, sírt az örömtől. Sajnos a szüleim nem sokkal később meghaltak.
Ismét kapcsolatba léptem a Thionville Gyülekezettel. Milyen öröm volt újból látni a szellemi családomat! Boldogsággal töltött el, amikor megtudtam, milyen hűségesen kitartottak a sok megpróbáltatás ellenére. Drága barátom, Albin a németországi Regensburgban halt meg. Később megtudtam, hogy az unokatestvérem, Jean Hisiger Tanú lett, és kivégezték mint lelkiismereti okokra hivatkozó szolgálatmegtagadót. Jean Queyroi pedig, akivel a párizsi fiókhivatalban dolgoztam, öt évig volt fogságban egy németországi munkatáborban.
Hamarosan újra prédikáltam Metzben. Akkoriban gyakran találkoztam a Minzani családdal. A lányuk, Tina 1946. november 2-án keresztelkedett meg. Lelkesen végezte a szolgálatot, és elbűvölőnek tartottam. 1947. december 13-án összeházasodtunk. 1967 szeptemberében Tina teljes idejű szolgaként kezdett prédikálni, és egészen a haláláig végezte ezt a szolgálatot. 98 évesen halt meg 2003 júniusában. Nagyon hiányzik nekem.
Ma, jóval több mint 90 évesen úgy érzem, Isten Szava mindig erőt adott, hogy szembe tudjak nézni a próbákkal és le tudjam őket küzdeni. Olykor üres volt a gyomrom, de az elmémet és a szívemet mindig megtöltöttem Isten Szavával. Jehova pedig megerősített. Az ő ’beszéde tart életben’ (Zsoltárok 119:50).
[Kép a 21. oldalon]
Drága barátom, Albin Relewicz
[Kép a 21. oldalon]
Maryse Anasiak
[Kép a 22. oldalon]
A Biblia, mely egy heti kenyéradagomba került
[Kép a 23. oldalon]
Menyasszonyommal, Tinával 1946-ban
[Kép a 23. oldalon]
Jean Queyroi és a felesége, Titica