Tapasztalatok

Csoportos kivonulás

Az ország déli megyéjében egy községben munkálkodott tizenkét testvér és testvérnő. Röviddel a házankénti munka megkezdése után egy fiatalember két testvérnőt megállított és közölte velük, azonnal hagyják el a helységet, mert ha nem, szól a rendőrségnek.

A fenyegető beszéd nem riasztotta meg a kis csoport munkáját és a vén testvérrel megbeszélve az esetet úgy döntöttek, hogy délig munkálják a területet. Ha valóban veszélyes lesz a terület, délután más helységbe mennek. A munkát folytatva egy idősebb hölggyel beszélgettek a testvérek, amikor egy másik fiatalember köszönés nélkül megszólítva a testvéreket, kérte a prédikálásról szóló engedélyt. Az egyik testvér táskájából elővette a Bibliáját és a fiatalember felé nyújtotta e szavakkal: „Tessék! Itt van az engedély és a királyi parancs, hogy hirdessem Isten Királyságát az embereknek egyedüli reménységként.”

A fiatalember meglepődött és azt mondta, hogy ’a református pap küldött, hogy mondjam, hagyják el a helységet’. A testvérek kedvesen válaszoltak: „természetesen el fogunk menni, mert nem vagyunk helybeliek, de előbb mindenkinek beszélünk Isten Királyságáról, akiket csak elérünk az otthonukban.”

Ezután a testvérek bemunkálták az egész helységet és utána távoztak. Azóta 18 helyen kellett újralátogatást végezni és egy bibliatanulmányozást is bevezettek. A testvérek úgy érezték, hogy Jehova Isten megáldotta félelem nélküli munkájukat.

Csak légy bátor: Józsué 1:7

Egy nap, midőn azon fáradoztunk, hogy minél több embernek tehessünk bizonyságot, az oly közeli Királyságról, mely egyetlen igazi reménysége az emberiségnek, becsöngettünk egy szép kertes házba.

Egy férfi jött ki és mi szelíden és kedvesen beszéltünk neki az imánkban kért Királyságról, miközben láttuk, hogy egyre indulatosabb lett. Majd így szólt a férfi, akiről közben megtudtuk, hogy ő a házigazda: „Erről a dologról ezen az udvaron egy szót sem szólhatnak, de bent a lakásomban folytathatják.”

A meghívást elfogadtuk, miközben a szívünk a torkunkban dobogott. Belépve a lakásba, rögtön megállapítottuk, hogy buzgó katolikus családdal van dolgunk. A házigazda így szólt a feleségéhez: „Kérlek, hozzál egy finom kávét a hölgyeknek, a kislánynak pedig süteményt.” A hálától eltelve alaposan bizonyságot tettünk, és felajánlottuk a Paradicsom könyvet, melyet ők elfogadtak és megbeszélésre visszahívtak. Néhány tanulmányozás után megkérdezték: „Eddig miért nem beszéltek nekünk arról, hogy a falon levő különböző dolgok bálványok?” Mi örömmel magyaráztuk meg, hogy arra vártunk, hogy saját maguk értsék meg Isten Igéje alapján. A házigazda megjegyezte, hogy valóban jó, hogy nem szóltunk, mert akkor talán abbahagyták volna a tanulást.

Most ők is és mi is nagyon boldogok vagyunk, hogy rendszeresen tanulhatunk és előre haladhatunk az igazság gyönyörű szavainak a megértésében.

Isten Igéje elhat az emberek szívéig, és megítéli a gondolatokat Zsidók 4:12

Az Isteni Béke kerületkongresszus alkalmával több testvértől kértünk kölcsön fagerendát. Több gerendából kellett vágni.

A kongresszus befejeztével fuvarosokat hívtunk (akik nem voltak Jehova Tanúi) az anyagok hazaszállítására. Amikor a levágott hulladékdarabokat is fel akartam rakni, a fuvaros így szólt: „Majd azokat utoljára elvisszük magának . . .” Én azonban azokat is felraktam a kocsira. A másik fuvarosnak megmagyaráztam, hogy miért raktam fel a levágott hulladékdarabokat, amin ő nagyon elcsodálkozott.

A lakásomon, miután együtt voltunk a fuvarosokkal, így szólt az egyik munkás: „Egy tábla, melynek felirata ez volt: ’Talált tárgyak’, annyira meglepett, hogy eldöntöttem: Nem kérek semmi fuvardíjat!” A másik fuvaros is megszólalt elpirult arccal: „Bocsássanak meg, de én elvettem egy kalapácsot, de nem tudja a lelkiismeretem elviselni, hogy vissza ne adjam.”

Miután kifizettem a szállítási díjat, mind a három fuvarosnak adtam egy-egy könyvet és egy-egy brosurát, melyet ők örömmel elfogadtak.

Egy középiskolai tanuló, aki 15 éves, Jehova alámerített tanúja, a következő tapasztalatról számol be:

Az osztályban minden gyereknek ki kellett tölteni egy kérdőívet, mely több hazafias kérdést tartalmazott. A kislány miután átnézte a kérdőívet, megállapította, hogy ő ezt nem töltheti ki. Egy másik papírlapra a következőket írta:

„Én Jehova Tanúja vagyok. Meggyőződtem arról, hogy Jehova az egyedüli igaz Isten. Tudom, a világban nem az ő akarata szerint történnek a dolgok. A Biblia világosan tanítja, hogy a nagyon közeli jövőben Jehova Isten meg fogja tisztítani ezt a szép földet az erőszaktól, és a sok-sok szenvedéstől, és egy igazságos békeuralmat hoz létre ezen a földön a sokat szenvedő emberiség számára. Biztos vagyok benne, hogy a kedves osztályfőnöknő is szeretne élni egy ilyen békeuralom alatt, ahol az őszinte szívű embereknek sohasem kell szembenézni a betegséggel és a halállal.”

A rövid, de kedves tanúskodást az osztályfőnöknő felolvasta a többi tanárok előtt, ami igen nagy hatást váltott ki a körükben. A következő óra után az osztályfőnöknő megkérte a kislányt, maradjon ott, mert beszélni szeretne vele.

Tanárnő: Te nagyon érdekes dolgokról írtál. Szép szavakat használtál, mely mindannyiunkat meglepett. Honnan tudsz te ilyeneket?

Kislány: A Bibliából, mely Isten ihletett Igéje.

Tanárnő: Én is olvastam a Bibliát, de én nem tudok ilyen szép dolgokat belőle.

Kislány: Szüleimmel és nagyszüleimmel őszintén tanulom Isten Igéjét és őszinte szívvel hiszem, amit mond.

Tanárnő: Ha te nem akarsz KISZ-tag (Kommunista Ifjúsági Szövetség) lenni, mi az, amit még nem fogsz csinálni?

Kislány: Nem fogok a zászló előtt tisztelegni, mivel az imádati aktus. Még több dologra is rámutattam, melyeket nem tehetek meg, az Isten Igéje által kiiskolázott lelkiismeretem alapján, miközben a Tanárnő kijelentette:

„Nagyon örülünk, hogy az osztályunkban van egy aranyos kislány, aki ilyen nagyszerű dolgokban hisz.” A kislány kedvesen felajánlotta a Túlélés című könyvet a tanárnőnek, az igazgatónak pedig az Örökké élhetsz című könyvet. Mindketten megígérték, hogy gondosan áttanulmányozzák a könyvet.