1921 – Mi történt száz éve?

„MILYEN munka vár ránk az előttünk álló évben?” – tette fel a kérdést az Őrtorony 1921. január 1-jei száma a Bibliakutatóknak. Majd meg is adta a választ, és az Ézsaiás 61:1, 2-t idézve emlékeztette az olvasóit arra, hogy milyen megbízatást kaptak Istentől: „fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak ...hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét és Istenünk bosszúállásának napját”.

BÁTRAN PRÉDIKÁLNAK

A Bibliakutatóknak nagy bátorságra volt szükségük ehhez a feladathoz, hiszen nemcsak örömüzenetet kellett hirdetniük, hanem Isten „bosszúállásának napját” is.

Az egyik bátor hírnök J. H. Hoskin testvér volt, aki Kanadában élt. 1921 tavaszán prédikálás közben találkozott egy metodista lelkipásztorral. Hoskin testvér így kezdte a mondandóját: „Biztosan kellemesen el tudunk beszélgetni a Bibliáról, és még ha ki is derül, hogy nem értünk egyet, békében válhatunk el.” Ám egyáltalán nem ez történt. Hoskin testvér ezt mesélte: „Még csak néhány perce beszélgettünk, amikor a lelkipásztor úgy rám vágta az ajtót, hogy azt hittem, összetörik benne az üveg.”

A lelkipásztor még utánakiabált: „Miért nem a pogányokhoz megy?” Hoskin testvér nem szólt semmit, de magában ezt gondolta: „Azt hiszem, épp most beszéltem eggyel.”

A másnapi istentiszteleten a lelkipásztor figyelmeztette a gyülekezetét Hoskin testvér tevékenységére. Azt mondta róla, hogy ő a legnagyobb szélhámos, akit valaha a hátán hordott a föld, és hogy golyót érdemelne. Ám Hoskin testvér cseppet sem rémült meg, hanem bátran folytatta a prédikálást, és egész sikeres volt. Ezt mesélte: „Roppant eredményes szolgálatban lehetett részem. Voltak, akik így fogadtak: »Magát az Isten küldte!« Azt is mondták, hogy szívesen segítenek, ha szükségem van valamire.”

TANULMÁNYOZÁSI PROGRAMOK

A Bibliakutatók különféle bibliatanulmányozási programokat jelentettek meg az Aranykorszaka lapjain, hogy segítsenek az érdeklődőknek fejlődni. Például az „Ifjúsági bibliatanulmányozás” című cikksorozat olyan kérdéseket tartalmazott, amelyeket a szülők megbeszélhettek a gyerekeikkel. Az volt a cél, hogy a válaszokat a gyerekek a Bibliában keressék meg. Voltak egyszerű kérdések, például, hogy „hány könyvből áll a Biblia?”. Más kérdések felkészítették a fiatalokat arra, hogy bátran tanúskodjanak. Az egyik ilyen kérdés például így szólt: „Minden kereszténynek számítania kell valamilyen üldözésre?”

„A korszakok tervének elmélyült tanulmányozása” című cikksorozat pedig az előrehaladó érdeklődőknek tett fel olyan kérdéseket, amelyekre a Bibliai tanulmányok 1. kötetében lehetett választ találni. Sok ezren merítettek hasznot ezekből a bibliatanulmányozási programokból. Ennek ellenére az Aranykorszak 1921. december 21-ei száma bejelentette, hogy mindkét rovat megszűnik. Mi volt az oka ennek a hirtelen változásnak?

EGY ÚJ KÖNYV

Az *Isten hárfája* című könyv

Könyvjelző kártya olvasási feladattal

Kártyák ellenőrző kérdésekkel

Azok a testvérek, akik vállalták a vezetést, felismerték, hogy mennyire fontos, hogy az új bibliatanulmányozók lépésről lépésre, logikus sorrendben ismerhessék meg a Biblia alaptanításait. Ezért 1921 novemberében kiadták az Isten hárfája című könyvet. Akik elfogadták ezt az új könyvet, egyben részt vehettek a Hárfa bibliatanulmányozási programban is, és így megismerhették Isten szándékát és az örök élet lehetőségét. De pontosan hogyan működött ez az új bibliatanulmányozási program?

Amikor valaki kapott egy példányt ebből a könyvből, küldtek neki egy kis kártyát is egy olvasási feladattal, hogy mekkora részt olvasson el. A következő héten kapott egy újabb kártyát ellenőrző kérdésekkel, így láthatta, hogy mennyit értett meg az addig elolvasott részből. A kártya alján pedig egy újabb olvasási feladat szerepelt.

A tanulmányozó 12 héten át minden héten kapott egy ilyen kártyát a helyi osztálytól, vagyis gyülekezettől. Ezeket a kártyákat gyakran az idősebb testvérek és testvérnők küldték el, vagy olyanok, akiket korlátozott az egészségi állapotuk. Például Anna K. Gardner, aki Millvale-ben, Pennsylvania államban élt, ezt mesélte: „Miután megjelent az Isten hárfája, a mozgássérült nővérem, Thayle is tevékenyebb tudott lenni, mert ő is részt vehetett a kártyák kiküldésében.” Amikor valaki elérkezett a tanulmányozási program végére, a Bibliakutatók meglátogatták, hogy tovább tanítsák.

MÉG TÖBB MUNKA VÁRT RÁJUK

Év végén J. F. Rutherford testvér levelet küldött minden gyülekezetnek, melyben ezt írta: „A királyságról való tanúskodás ebben az évben nagyobb méreteket öltött, és sikeresebb volt, mint eddig bármikor az aratási időszakban.” Majd a jövőre tekintve hozzátette: „De még sok tennivaló vár ránk. Bátorítsunk másokat, hogy csatlakozzanak hozzánk ebben a kiváló munkában!” A Bibliakutatók pedig meg is fogadták ezt az ösztönzést. 1922-ben rendkívüli lendülettel és bátorsággal folytatták a jó hír hirdetését.

Bátor barátok

A Bibliakutatókat őszinte szeretet jellemezte, hiszen mindig számíthattak egymásra. Olyan barátoknak bizonyultak, akik „testvérül [születnek] a nyomorúság idejére” (Péld 17:17).

1921. május 31. véres dátumként vonult be az Egyesült Államok történelmébe, mert ekkor volt a tulsai mészárlás. Ez a tragédia azzal kezdődött, hogy Oklahoma államban, Tulsában egy fekete bőrű férfit börtönbe zártak azzal a váddal, hogy bántalmazott egy fehér nőt. Erre egy több mint 1000 fős, fehér bőrű férfiakból álló csőcselék gyűlt össze, amely összecsapott egy kisebb csapat fekete férfival. A harc hamar elmérgesedett, és kiterjedt a feketék lakta Greenwood negyedre. Végül több mint 1400 házat és üzletet fosztottak ki és gyújtottak fel. Hivatalosan 36-an haltak meg a mészárlásban, de valójában több száz lehetett a halálos áldozatok száma.

Richard J. Hill testvér, egy fekete bőrű Bibliakutató, aki Greenwoodban lakott, így idézte fel a történteket: „A lázongás estéjén a heti bibliatanulmányozásunkat tartottuk a testvérekkel az otthonunkban. Amikor véget ért az összejövetelünk, lövéseket hallottunk a városközpontból. Még éjszaka is folytatódott a lövöldözés.” Másnapra, június 1-jére még rosszabb lett a helyzet. Hill testvér így folytatta: „Néhányan a környéken lakók közül azt mondták, hogy ha menteni akarjuk a bőrünket, menjünk a városi színházhoz.” Ezért Hill testvér a feleségével és az öt gyerekével a tulsai színházhoz menekült. Itt már körülbelül 3000 fekete férfit és nőt őrzött a nemzeti gárda, amelyet azért vezényeltek a városba, hogy visszaállítsa a rendet.

Eközben Arthur Claus, egy fehér testvér bátor elhatározásra jutott. Így mesélt erről: „Amikor hallottam, hogy a csőcselék megszállja egész Greenwoodot, és hogy fosztogatnak meg házakat gyújtogatnak, mindenképp meg akartam nézni Hilléket, mert nagyon aggódtam a drága barátaimért.”

Arthur Claus testvér egy 14 gyerekből álló osztályt tanított az Isten hárfája című könyvből

Amikor Arthur megérkezett a Hill család házához, a szomszéd, aki ugyan fehér bőrű volt, de jóban volt Hillékkel, puskával a kezében rákiáltott: „Maga meg mit keres itt?” Azt hitte, hogy Arthur is fosztogatni jött.

„Tudtam, hogy ha rossz választ adok, le fog lőni, úgyhogy próbáltam elmagyarázni, hogy én Hillék barátja vagyok, és hogy már sokszor jártam náluk” – mesélte Arthur. Ezután összefogtak, és sikerült megvédeniük a Hill család házát a fosztogatóktól.

Később Arthur megtudta, hogy Hill testvérék a színházban vannak. De az is kiderült, hogy egyetlen fekete sem hagyhatja el az épületet Barrett tábornok írásos engedélye nélkül. Arthur így emlékezett vissza: „Nem volt könnyű elérni, hogy beszélhessek a tábornokkal. Amikor végre sikerült, ő ezt kérdezte tőlem: »Megígéri, hogy vigyázni fog erre a családra, és gondjukat viseli?« Ezt természetesen örömmel vállaltam.”

Arthur a színházhoz sietett. Odaadta az engedélyt egy tisztnek, mire az meglepetten így szólt: „Nahát! Ez tényleg a tábornok aláírása! Tudja, hogy maga az első, aki elvisz innen valakit?” Arthur hamar rátalált a Hill családra, és hazavitte őket autóval.

Arthur gondoskodott róla, hogy Hillék biztonságban legyenek az otthonukban. A bátor kiállása másokra is jó hatással volt. Így mesélt erről: „A szomszéd, aki segített megvédeni Hillék házát, érdeklődni kezdett az igazság iránt. Ezenkívül sokan mások is nyitottabbak lettek az üzenetünkre, mert látták, hogy nálunk nincsen faji megkülönböztetés, Isten népében mindenki egyenlő.”

a Az Aranykorszak 1937-től Vigasz címen jelent meg, 1946-tól pedig Ébredjetek! a címe.