A vallás jövője múltjának tükrében

3. rész: i. e. 1942—1513-ig — Egyiptom — Az istenek csatamezeje

„Egyiptomban mindent átitatott a vallás” (Will Durant, XX. századi író és történész).

EGYIPTOMBAN elsőként Noé fiának, Khámnak a leszármazottai telepedtek le, mégpedig legnagyobb valószínűséggel Khám Mizraim nevű fiának, Nimród nagybátyjának utódai (1Mózes 10:6–8). A bábeli nyelvzavar után azok, akiknek nem sikerült megépíteni a tornyot, szétszóródtak és másutt kezdtek új életet, ahová magukkal vitték babiloni vallásukat. A csalódott építők közül egyesek az Egyiptom néven ismert területen telepedtek le.

Will Durant a The Story of Civilization című könyvében arról ír, hogy „az egyiptomi kultúra bizonyos sajátos elemei Sumérból és Babilonból származtak”. A babiloni vallás erősen rányomta bélyegét Egyiptomra, úgyhogy a vallás lett az uralkodó tényező Egyiptom életében. A The New Encyclopædia Britannica ezt mondja: „A kulturális és a társadalmi élet oly mélyen átitatódott a vallási eszmékkel, hogy az egyiptomi kultúrát csak úgy tudjuk megérteni, ha megismerjük az egyiptomi vallást, de fordítva is igaz.”

Következetlen és ellentmondásos

Az egyiptomiak vallását a többistenhit jellemezte. Több mint 500 istenük volt, egyesek szerint ennek a kétszerese. „Egész Egyiptomban minden város és falu istenségcsoportja szám szerint három istenből állt” — mondja E. A. Wallis Budge, egyiptológus. Idővel, egy fő triád fejlődött ki: egy szent család, amely Oziriszből, az apából, Íziszből, az anyából és Hóruszból, a gyermekből állt.

A politeizmus azt eredményezte, hogy néhány isten igényt tartott ’az egyedüli isten’ címre. A papokat és a teológusokat egyáltalán nem zavarta az, hogy egy istenben higgyenek, de ugyanakkor ezt az istent többféle formában létezőnek tekintsék. B. Mertz szerző fejtegetése szerint „ez is tipikus példája annak a kényelmes következetlenségnek, amely annyira jellemzi az egyiptomiak vallását”.

Az állatokat gyakran használták istenek tulajdonságainak vagy maguknak az isteneknek az ábrázolására. Fernand Hazan francia író azt állítja, hogy ezek az állatok nem csupán szimbólumok voltak, hanem imádatra méltónak tartották őket, mert „bennük látták a jó és a rossz isteni erők forrását”. Nem kell tehát meglepődnünk azon, ha arról olvasunk, hogy egy római állampolgárt állítólag meglincseltek azért, mert megölt egy macskát; vagy azon sem, hogy kutyák, macskák, krokodilok, sólymok és bikák bebalzsamozott tetemét találták meg az egyiptomi sírokban.

A szertartások, titokzatos kultuszok és mágikus szokások mélyen átitatták az egyiptomiak vallását. Például használtak szentképeket és szimbólumokat. Ilyen volt az élet jelképe, a füles kereszt. Ezeket annyira fontosnak tartották, mondja a The New Encyclopædia Britannica, hogy „az egyén személyes hite (azaz a vallásossága) eltörpül ezek mellett”. Hozzáfűzi, hogy a képek között a legfeltűnőbb „Ízisz képe az ölében tartott gyermek Hórusszal, ami minden bizonnyal a Kisdedet tartó Madonnának a mintaképe”.

Az egyiptomiak hittek a túlvilági életben. Halottjaikat bebalzsamozták és a meghalt fáraók holttestét impozáns piramisokban őrizték. Az ősi sírokban — ahogy az egyik író mondja — „olyan túlzottnak tűnő, ám jellegzetes hiábavalóságokat találtak, mint pl. kozmetikai lapocskákat, gyöngyöket és cserépedényeket, amelyekben valamikor étel vagy ital állhatott”.

A pusztulást megelőző tíz csapás

Történt valami i. e. 1728-ban , aminek borzasztó következményei lettek Egyiptomra és vallására nézve. Mintegy 200 évvel azután, hogy egy Ábrahám nevű férfiú Egyiptomba látogatott, leszármazottai Egyiptomban telepedtek le. Így akarták elkerülni az éhínség súlyos következményeit (1Mózes 12:10; 46:6, 7). Ezeket izraelitáknak hívták, és 215 évig maradtak ott. Egyiptom lett a színtere annak, ahol az istenek megmérkőztek egymással. Az egyik oldalon állt Egyiptom számos istene, a másik oldalon az izraeliták egyedüli Istene, Jehova. Amikor az izraeliták engedélyt kértek, hogy Istenük imádása céljából elhagyhassák Egyiptomot, az események hirtelen döntő fordulatot vettek.

Egyiptom uralkodója, a fáraóa (ez a cím az egyiptomi „nagy ház” szóból ered) elutasította kérésüket. Jehova kinyilvánította, hogy népe érdekében szándékában áll csodálatos módon megmutatni hatalmát (2Mózes 7:1–6; 9:13–16). Azzal, hogy Egyiptomra egymás után tíz csapást bocsátott, nyílt harcra hívta ki Egyiptom isteneit (2Mózes 12:12).

Az első csapás a Nílus folyót érte, ami Egyiptom életeleme volt. A víz vérré változott és elpusztított benne minden halat, és az egyiptomiak kénytelenek voltak kutakat ásni ivóvíz céljából (2Mózes 7:19–24). Micsoda szégyen érte Hapit, a Nílus istenét!

A béka a termékenység jelképe volt, és a The Gods of the Egyptians című könyv elmondja, hogy „a Béka-istenről és a Béka-istennőről azt tartották, hogy a világ megteremtésében fontos szerepet játszottak”. A békacsapás azonkívül, hogy zavarba ejtette Oziriszt, Ptáht és Szebeket mint a termékenység isteneit, megalázta Egyiptom teremtés isteneit is (2Mózes 8:1–6).

Egyiptom varázslást űző papjai nem tudták megismételni a harmadik csapást, miként azt az előző két csapásnál tették (2Mózes 8:16–18). Thoth, aki a varázslás ura volt, elveszítette varázserejét. És Geb, a föld istene sem tudta megakadályozni, hogy „a föld porából” pestises szúnyogok jöjjenek elő.

Ahogy a negyedik csapás elkezdődött, Jehova demarkációs vonallal elválasztotta Gósent, az izraeliták alsó-egyiptomi lakóhelyét az ország többi részétől. Gósen földjét nem sújtotta a bögölyök csapása, ellenben Egyiptom többi területén pusztított (2Mózes 8:20–24). Buto, védelmező istennő és Hórusz isten nem tudták elhárítani a bajt ebben az országrészben — Alsó-Egyiptomban — amelyért ők voltak felelősek.

Hathor tehénfejű istennő volt. Nut, az égbolt istennője is tehén képében volt ábrázolva. Milyen megalázó volt mindkettőjük számára, amikor a dögvész bekövetkezett és „elpusztított . . . mindenféle jószágot” az ötödik csapásban! (2Mózes 9:6).

Thoth arról volt közismert, hogy „ismert minden varázserőt a betegek gyógyítására”. És Amon-Rá — mondja a tiszteletére szerzett költemény 70. strófája — olyan orvos volt, „aki képes megszüntetni bajokat és elűzni betegségeket”. De ez a két sarlatán orvos nem tudta megakadályozni, hogy hólyagos fekélyek keletkezzenek „embereken, állatokon”, sőt még „a varázslást űző papokon” is a hatodik csapásban (2Mózes 9:10, 11).

Su, Reshpu és Tefnut istenek voltak az időjárás urai. De ahogyan a mai meteorológusok nem képesek, úgy ők sem tudták megakadályozni a mennydörgést és a jégesőt, ami hetedik csapásként sújtott embert, állatot és növényzetet, és „összetördelte a mező minden fáját” (2Mózes 9:25). Amit a jégeső megkímélt, azt a sáskák ették meg a nyolcadik csapás során (2Mózes 10:12–15). Mekkora vereség volt ez Min, az aratás istene számára, aki állítólag a jobb kezében a villámot tartva parancsolt az mennydörgésnek és a villámlásnak! De amikor ez a két csapás bekövetkezett, minden hatalmát elveszítette felettük.

Ezután a kilencedik csapás keretében „sűrű sötétség kezdett Egyiptom földjére borulni három napig” (2Mózes 10:21, 22). Rá napisten, Szekmet istennő, a napkorong hordozója és Thoth, a hold istene szó szerint mind elvesztették a fényüket.

És micsoda jajkiáltás tört ki, amikor az egyiptomi elsőszülöttek hirtelen levágattak, és „nem volt olyan ház, ahol halott ne lett volna”, még a fáraó „nagy háza” sem volt kivétel! (2Mózes 12:29, 30). Mivel a fáraót Rá napisten leszármazottjának tartották, elsőszülött fiának váratlan halála egyenlő volt egy isten halálával. Micsoda megalázó vereség volt ez Bész, a királyi ház védelmezője és Butó, a királyi testőr számára!

A fáraó ekkora megaláztatás és megszégyenítés után — melyet nem csupán egyszer, hanem tízszer is el kellett viselnie — bosszúvágytól indíttatva csapataival eszeveszetten üldözőbe vette a távozó izraelitákat (2Mózes 12:37, 41, 51; 14:8). A kevésbé ismert Ni-maat-Ré fáraó tiszteletére írt egyik ősi költemény így kérkedett: „Harcoljatok . . . hírnevéért . . . Nem lesz sír az őfelsége ellen lázadónak . . . és holttestét a vízbe fogják vetni.” Érdekes módon azonban, pontosan a fáraó került a vízbe s ott lelte halálát, miután végigszenvedte a pusztuláshoz vezető isteni tíz csapást. „A fáraó, Hórusz isten földi megtestesítője, a Rá napisten Átum nevű fia királyságának örököse” — ahogy a forrásművek nevezik őt —, a Vörös-tengerbe veszett Izrael Istenének kezétől, akinek felsége ellen lázadt (2Mózes 14:19–28; Zsoltárok 136:15).

Csakugyan megtörtént mindez?

A The New Encyclopædia Britannica érdekes módon, bár azt állítja, hogy a Mózes második könyvének beszámolója „legendás elemeket” tartalmaz, azt elismeri, hogy „a mai tudósok hajlanak arra a nézetre, hogy a legendák mögött valós tényeknek is létezniük kellett”. A Britannica említést tesz arról, hogy mennyire nehéz a királylisták alapján az egyiptomi dinasztiák korát meghatározni, majd ezt mondja: „Ezeknek a listáknak mint történelmi feljegyzéseknek a gyengesége abban áll, hogy csak azoknak a királyoknak a nevét tartalmazza, akiket tiszteletre méltónak tartottak; sok szerény és kevésbé népszerű uralkodót egyszerűen figyelmen kívül hagytak — vagy éppenséggel töröltek a listáról.”

Ekkora történelmi pontatlanság és a tényeknek ilyen manipulálása mellett meglepő-e, ha Egyiptom és hamis isteneinek a megalázó veresége egyszerűen nem szerepel a feljegyzésekben, „ki lett onnan törölve”? Ez még inkább nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük, hogy a történelmi események krónikásai a papok felügyelete alatt állottak, nekik pedig az volt a legfőbb érdekük, hogy pozíciójukat megtartsák és isteneik hírnevét lehetőleg megőrizzék.

Ezekre az ősi eseményekre való tekintettel a jövő nem sok jót ígér azoknak, akik az egyiptomi vallás mai ellenképét támogatják. Csak azok kerültek ki élve az istenek e csatájából, akik az igaz vallást gyakorolták — az izraeliták és a hozzájuk csatlakozott nagyszámú egyiptomi nép. Nagy dolgok várakoztak ezután az izraelitákra. Olvasd el ezen sorozat róluk szóló 4. részét, melynek címe: „Egy különválasztott nemzet, amely más mint az összes többi.”

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 15. oldalon]

Hogyan válaszolnál az alábbi kérdésre?

Egyiptomi tartózkodásuk ideje alatt egyedül csak az izraeliták gyakorolták az igaz vallást?

Nem, mert élt a szomszédos Úz földjén, a mai Arábiában „egy férfi, aki feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat”. Jóbnak hívták. Feddhetetlensége tekintetében nagyon nehéz próbákon ment keresztül, valószínűleg abban az időben, ami József i. e. 1657-ben bekövetkezett halála és Mózesnek, Jehova hű szolgájaként történt elhívása között telt el (Jób 1:8).

[Kép a 16. oldalon]

A fáraókat az istenek megtestesítőjének tekintették

[Forrásjelzés]

Museo Egizio igazgatójának szíves engedélyével

[Kép a 17. oldalon]

Némelyik piramis a fáraók pazar temetkezési helyéül szolgált