A haidák — Páratlan lakosai a „ködös szigetek”-nek
Az Ébredjetek! kanadai tudósítójától
KÖZEL 200 évvel ezelőtt az európai felfedezőket és kereskedőket nagy öröm és ugyanakkor meglepetés is érte, amikor először találkoztak a haidákkal, ezekkel a Kanada északnyugati partja mentén újonnan felfedezett szigetcsoporton élő, a maguk nemében egyedülálló lakókkal.
Az első találkozásokra a méltóságteljes és barátságos légkör volt jellemző. Sima, cédrusfából kézzel vájt kenuk rajzottak ki, férfiakkal és nőkkel tele, akik olykor a legszebb fókabőr díszruhájukba öltöztek, hogy fogadják a kereskedelmi hajókat. Egy alkalommal a kenukban ülő emberek énekelni kezdtek, egy férfi barátságos mozdulatok kíséretében felállt, és tollakat szórt a vízre. (A ledobott sastoll a barátság és a szíves fogadtatás jelképe volt.) Egy másik alkalommal egy törzsfő közelítette meg a hajót, és üdvözlésül szólót énekelt, amelynél a parton lévő 200 ember kórusként énekelte a refrént.
Haida Gwaii, vagy a haidák szülőföldje 150 szigetből álló, tőr alakú szigetcsoport, amely a kanadai Brit Columbia tengerpartjától körülbelül 100 km-re nyugatra fekszik. A ködös szigeteknek ez a csoportja most Queen Charlotte-szigetek néven, gyakran pedig csak Queen Charlotte-ok néven ismeretes. A Japán felől érkező meleg tengeráramlat, a Japán-áramlás mérséklő hatással van a szigetek éghajlatára. Az enyhe időjárás ellenére azonban előfordul, hogy a szigeteken viharos szelek és széllökések is pusztítanak.
Kik a haidák?
A haidák eredetéről és a Queen Charlotte-szigetekre való érkezésükről igen keveset tudunk, mivel történelmükről és kultúrájukról nem maradt fenn írásos emlék. Miként magukat a szigeteket is köd üli, így múltjuk is az idő ködös fátyolába vész. Egyesek szerint a haidák Ázsiából érkeztek a Bering-szoroson át, mások azt tartják, hogy kenuval érkeztek a Japán-áramlás segítségével. Meglévő ismeretünk szájhagyomány gyűjtemény csupán, amelyet valós és valótlan tények szőnek át meg át. Az egyik mese szerint a haidák egy óriáskagylóból jöttek elő, amelyet egy holló nyitott fel, a Graham-sziget — ez a Queen Charlotte-ok legnagyobb szigete — északkeleti csücskén lévő Rose-hegyfoknál.
Ez a sok-sok mítosz és legenda szinte egyáltalán nem derít fényt a haidák eredetére, de érdekes módon sok történet szól egy nagy áradatról, mely ellepte a legmagasabb hegycsúcsokat, és csak egy nagy, fatörzsekből épült tutaj, valamint az azon tárolt élelem segítségével sikerült némelyeknek életben maradniuk. Skidegate faluban élő egyik haida vén ezt nyilatkozta erről: „Népünk közül sokan ismerik a Vízözön történetét, hiszen ez az igazság. A Vízözön valóban megtörtént sok-sok évvel ezelőtt.”
A magabiztos, leleményes és nagy alkotókedvű haidák már jóval 1774, vagyis az európaiak ideérkezése előtt gazdag és bonyolult társadalmi formát alakítottak ki. A nemzet két részre, a Sasok törzsére és a Hollók törzsére oszlott. A hovatartozást az anyai ágon való születés döntötte el. Az anyaági leszármazású társadalomban a gyermekek mindig az anya törzsének tagjai voltak. Házastársat viszont kizárólag a másik törzsből kellett választaniuk, és az eljegyzést gyakran az anya bonyolította le fia vagy lánya egész pici gyermekkorában.
Totemoszlopok és jelentésük
A családi vagy törzsi címerpajzsokat, amelyek természetes vagy misztikus teremtményeket ábrázolnak, büszkén mutogatták személyazonosságuk bizonyítékaként. A Sas törzs címerpajzsain stílusosan kifaragott vagy festett sasok, kormoránok, kisebb cápák, hódok, míg a Holló törzs címerpajzsain szivárvány, havasi kecskék, gyilkos bálnák és szürkemedvék voltak láthatók. Ezek a címerpajzsok nem pusztán díszek, hanem a családfa, a gazdagság és a társadalmi rang, valamint a törzsi kiváltságok, énekek és történetek megörökítői voltak.
Jóllehet a kifaragott oszlopokat nem imádták, egyes címeralakoknak misztikus vagy szellemi jelentése volt, és mágikus erejű természetfeletti ősökről szólt, akik át tudták magukat változtatni állatokká, és fordítva is, visszaalakultak emberekké. Mintegy száz éven át, 1840-től kezdve igen felkapott lett az oszlopok faragása és felállítása. Ma ezek a magas cédrus oszlopok az időjárástól ezüstszürkére változva és kifényesedve lassan korhadásnak indulnak, és kidőlnek. Egyes oszlopok 18 méter magasak és 1,5 méter szélesek voltak.
Tavasztól őszig az élelmiszer összegyűjtésével és eltevésével telt a haidák élete. A tenger gazdag kínálatában halak, ehető kagylók, hering, halikra és tengeri növények szerepeltek. A fókákat a zsiradékért vadászták, és ezt elcserélték az ő szigeti vizeikben nem honos eulachon halak zsírjáért. Az eulachon zsírját mindmáig nagyra becsülik és ízesítőül használják többféle ételükben. Madártojások, erdei bogyók, földi gyökerek és vadhús jelentették étrendjükben a változatosságot.
A haidák köztudottan nem gazdálkodtak, bár amikor a burgonyát behozták a szárazföldről, sikerrel termesztették, és eladták a kontinens népeinek. A téli hónapokban rendezték meg ajándékozással egybekötött boldog összejöveteli alkalmaikat, amikor a családok felvették a gyönyörű, fókabőrből készült szertartási kosztümjüket. Ezek az ünnepek a kölcsönös megajándékozás alkalmai voltak, ilyenkor megosztották javaikat egymás között, és tekintélyt szereztek maguknak a közösségben. Ünnepeltek, táncoltak, énekeltek, és mesét mondtak egymásnak ezeken a napokon.
A szigeteken szétszórtan található haida falvak maradványai annak a bizonyítékai, hogy valamikor nagyszámú lakosság élt a Queen Charlotte-szigeteken. Az 1800-as évek elején közel 7000 lakosa volt a szigeteknek. De a fehér ember megjelenésével megjelentek a fehérek betegségei is, és megismerték a szeszes italokat, ami az alkoholizmus nagyarányú elterjedéséhez vezetett. Falvak néptelenedtek el, mert a haidák megpróbáltak elmenekülni a lakosságot tizedelő himlőjárvány elől. 1885-re számuk mindössze 800 főre csökkent.
A Csendes-óceán északnyugati részének vikingjei
A haidák mindig is otthonosan mozogtak a tengeren, különösen remek kenuikkal, hiszen szülőföldjüket mindenütt víz vette körül. Egyes kenuik oly nagyok voltak, hogy azok méretei meghaladták az első európai felfedezők vitorlás hajóinak méretét! A kenuk hossza 23 métertől lefelé 8 méterig váltakozott. Az előbbiben 40 személy fért el, valamint 2 tonna rakomány, az utóbbit mindennapos part menti célra használták. Nagyobb kenuikkal a haidák évszázadokon keresztül portyáztak a tengerpartokon északon Alaszkától le délig, a Puget Sound-tengerszorosig. Ők voltak e területek versenytárs nélküli kereskedői, a szárazföldi lakosok szemében áhítatot keltettek és félelmetesek voltak; el is nevezték őket a Csendes-óceán vikingjeinek.
Bár a haidáknak most már modern, jól felszerelt tengerjáró hajóik vannak, az eredeti vöröscédrus kenuk sem mentek feledésbe. Különleges alkalmakra még építenek néhány ilyen kenut, mint például a kanadai Vancouverben, Brit Columbiában megrendezett 1986-os Expo 86 elnevezésű Világkiállításra is. Az óriás vöröscédrus fája ideális anyag a kenuk kialakítására. A faerezet egyenesen fut, könnyű vele bánni, és ellenáll a korhadásnak.
Mit tartogat a jövő?
A haidák jelenleg csupán két kis faluban, Old Massetben és Skidegate-ben élnek, és sokan kíváncsian néznek jövőjük elé, érdekli őket, mi lesz kultúrájukból és a szépséges „ködös szigeteikből”. Az alkoholizálás és a betegség tragikus nyomokat hagy rajtuk. A városi élet csábítása miatt a fiatalabb nemzedék elvándorol a kontinensen lévő Prince Rupert és Vancouver városokba. Az ipari fakitermelés, bár sok szigetlakónak nyújt munkalehetőséget, ugyanakkor gyanút és aggodalmat ébreszt azokban, akik azt látják, hogy veszélyben forog szeretett szigetcsoportjuk.
A kereszténység valláscsoportjai is kedvezőtlen befolyást gyakoroltak a haidák életére. Az egyház misszionáriusai nagy buzgalmukban, hogy megtérítsék és uralmuk alá vonják őket, nem sokat törődtek régi, meghonosodott kultúrájukkal. „Meg sem próbálták megérteni a haidákat — kifejezésmódjukat, gondolkodásukat és értékeiket” — állítja egy történész szaktekintély. A misszionáriusok egymás után tiltották be a téli ajándékozási ünnepeket, a táncolást, a totemoszlopokat, és sámánjaik (kuruzslóik) működését. Megkeresztelkedéskor arra kényszerítették őket, hogy nevüket megváltoztassák. Sokatmondó, kedvelt neveiket teljesen figyelmen kívül hagyták, s ezek helyett angolszász családnevek, mint például Smith, Jones és Gladstone nevek felvételére kényszerítették őket. Az új nevek egy apajogú családi rendszert követtek, és nem a haidák megszokott anyajogú családi rendszerét. A misszionáriusok elvették tőlük régi értékeiket, de nem adtak helyükbe Írás-szerinti értékeket.
Az újabb időkben azonban a haidák örömmel látták, hogy másfajta misszionáriusok is érkeztek partjaikra — Jehova Tanúi. Üzenetük szimpatikus volt a jóérzésű haidák számára, és igazi reménnyel tölti el őket a jövőjüket illetően. Miközben ezek a keresztény misszionáriusok továbbra is házról házra járnak a szigeteken, olykor halászcsónakokat vagy erdei repülőgépeket használva próbálják meg elérni a St. James-foktól a Langara-szigetig terjedő távoli településeket. Lenyűgöző hatással van rájuk a Queen Charlotte-szigetek viszonylag érintetlenül maradt természeti szépsége, s lakóinak kedvessége és meleg szeretete.
Miként kétszáz évvel ezelőtt a felfedezők, Jehova Tanúi is igazi barátokat találtak a haidák között, miközben szorgalmasan elviszik nekik Isten létrejött Királyságának jó hírét a szigetek minden otthonába. És sok haida család kedvezően reagált, fel tudta ismerni a Bibliában, Isten Szavában az igazság tiszta csengését. Jehova Tanúival folytatott bibliatanulmányozásuk által megtanulták értékelni az ember és az Isten, az ember és az ember, és az ember és az állat közötti igazi viszonyt.
Ezenkívül megismerték a „legfelsőbb lény” nevét, amely nem egyszerűen csak a „Ragyogó Ég Ereje”, hanem Jehova Isten. Nagyon tudják értékelni az egész emberiséget átfogó testvériséget, hiszen minden ember egyenlő Jehova előtt Jézus Krisztus által. (Cselekedetek 10:34, 35.) És még valamit, az állatok, madarak és halak mind lelkek, mint ahogy az ember is lélek. Nincs halhatatlan lelkük vagy természetfeletti erejük, mint ahogyan ezt az ősi haida mesemondók állították. (3Mózes 24:17, 18; Prédikátor 3:18–21; Ezékiel 18:4, 20.)
Tíz különböző bálnafaj él e planktonokban gazdag vizekben. A Steller-féle oroszlánfókák nagy tömegben nyüzsögnek a sziklás hegyfokokon. Félmillió tengeri madár lakja a meredek szirteket, többek között a ritkaságszámba menő vándorsolymok, a fehérfejű rétisasok és a hollók. Mindenfajta hal megél a partmenti vizekben, folyókban és tavakban. A világon talán a legnagyobb fekete medvék itt barangolnak a mohákkal benőtt erdőkben, ahol még ezeréves fákat is láthatunk, mint például az óriási sitka lucfenyőt, a vöröscédrust és a kanadai fenyőt.
A természetvédők amiatt aggódnak, hogy a Charlotte-szigeteknek ez az őseredeti szépsége és gazdag környezete azonos sorsra fog jutni más országok azon területeivel, amelyek sivár, hasznavehetetlen vidékké változtak az emberek durva beavatkozása miatt. Azon haidák azonban, akik elfogadták a Legfőbb Lény, Jehova Isten ígéreteit, bizalommal tekintetnek a jövő elé, hiszen Isten ígéretei nem hiúsulnak meg. (Józsué 23:14.) Nagy Teremtőnktől származik az az ígéret is, hogy az egész föld paradicsommá alakul Isten Királyságának igazságos kormányzása alatt. A „ködös szigetek” meg-megújuló szépségét akkor már soha többé nem fogja veszély fenyegetni. (2Péter 3:13.)
[Képek a 25. oldalon]
Jobbra: A festői ködös szigetek
Jobbra távolabb: Ninstints falu totemoszlopai az Anthony-szigeten
Alul: Steller-féle oroszlánfókák St. James-foknál
[Képek a 26. oldalon]
Balra: Királyság-terem Queen Charlotte City-ben
Fent: Virágzó rekettyebokrok