Három óra, amely megváltoztatta az életemet

TÍZ ÉVES voltam, amikor karácsonyra légpuskát kaptam. Először üvegekre és konzervdobozokra céloztam, de hamarosan izgalmasabb célpontokat kerestem: madarakat, kígyókat vagy bármit, ami mozgott. Puskatusomra minden egyes madár lelövése után egy rovátkát véstem. Hamarosan 18 rovátka hirdette büszkén az elért vadászteljesítményemet.

És ekkor történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egyik nap éppen kint jártam az udvarunkban és madarakra vadásztam. Megláttam egy verebet amerikai nyárfánk tetején, gondosan célba vettem, majd lassan meghúztam a ravaszt. Telitalálat! Ez lett a tizenkilencedik zsákmányom!

A madár a földre zuhant. Odasiettem, ahova leesett, ránéztem és láttam, hogy véres a tolla. Megmozdult és úgy tűnt, mintha azt mondta volna nekem: ’Ki adott neked jogot arra, hogy elvedd az életemet?’ Amikor elpusztult, feje lassan a földre hanyatlott. Szívből megsajnáltam. Sírni kezdtem. Odaszaladtam édesanyámhoz, elmondtam a történteket és azt is, amit meggyőződésem szerint mondott a haldokló madár nekem. Ettől kezdve soha többé nem lőttem egyetlen madárra sem, és újabb rovátka sem került ezután a puskatusomra. Mindmáig szemem előtt lebeg e madárka látványa véres tollpihéivel. E gyermekkori élmény maradandó hatása tudatosította bennem, mennyire értékes az élet, legyen az akár egy verébé vagy akár egy személyé.

Zsenge gyermekkoromban más értékeket is belém véstek — a becsületességet, az idős emberek iránti tiszteletadást, az erkölcsi értéket, az igazsághoz való ragaszkodást. Memphisben (Tennessee) születtem, de Chicago (Illinois) Robbins nevű külvárosában nevelkedtem fel. Úgy neveltek, hogy templomba kellett járnom, de a templomban kapott értékek az évek során végül is elhomályosodtak. Azt láttam, hogy ezek az értékek nem tükröződnek vissza a gyülekezetben, illetve a papok vagy a segédlelkészek életében, vagyis mindenütt csak képmutatást láttam. A társadalom is általában úgy könyvelte el ezeket az értékeket, mint amik nem gyakorlatiasak, és semmibe vette őket. De az a tanulságos lecke, amire ennek a kis verébnek a halála megtanított, nem halványodott el, megtanultam értékelni az életet.

Mire elértem a középiskolás kort, abbahagytam a templomba járást — szüleim nagy bánatára. Lelkiismeretem eltompult, de arra azért jól emlékszem, hogy amikor kezdtem én is káromkodni — ami mindennapos volt másoknál is —, a lelkiismeretem megszólalt. Mivel rossz barátokkal kerültem kapcsolatba, belesodródtam a kábítószer-élvezetbe és az erkölcstelen életbe. A Biblia mindezt előre megmondta és rajtam is beteljesült a jövendölés: „Ne tévelyegjetek. Rossz társaságok megrontanak hasznos szokásokat” (1Korinthus 15:33).

Persze, ennek ellenére a jóról és rosszról kialakult érzékem még így is gyakorolt rám némi fékezőhatást. Például a középiskolában a harmadik osztályban volt két haverom, akikkel barátkoztam, velük kosaraztam, és mindent közösen csináltunk — egészen addig, amíg egy éjjel össze nem futottunk egy fiatal nővel. A két barátom elhatározta, hogy megerőszakolja ezt a nőt, aki próbálta lebeszélni őket erről, és amikor mégis megkísérelték a nemi erőszakot, a nő hisztérikus sikoltozásba tört ki és azt kérte, inkább öljék meg, mintsem hogy megbecstelenítsék. De bárhogy is tiltakozott, végül megerőszakolták. Aztán azt akarták, hogy én is vegyek részt ebben az erőszakos nemi közösülésben. Undort érezve magamban, visszautasítottam ajánlatukat. Nem tudtam egy védtelen nő megerőszakolásában részt venni. Akkor nagyon megharagudtak rám, és végül csúnyán szidalmazni kezdtek. Barátságunk azon az éjszakán megszakadt.

Évekkel később rájöttem arra, hogy az, amit akkor tapasztaltam, tipikus példája volt annak, amit a Biblia mint logikus következményt megírt: „Mivel már nem futtok velük együtt ezen az úton a züllöttség posványának ugyanazon mélypontja felé, zavarban vannak, és továbbra is gyalázkodóan beszélnek rólatok” (1Péter 4:4).

Negyedikes koromban, 1965-ben láttam, hogy tovább dúl a vietnami háború, és szembekerültem azzal a nehéz döntéssel, mihez kezdjek az érettségi után. Nem akartam, hogy besorozzanak katonának, és hogy ölni kényszerüljek — még mindig erősen élt bennem az az érzés, hogy nem szabad elvenni senkinek sem az életét, még egy verébét sem. Könnyű kiút kínálkozott: a testnevelési főiskolán egy egyetemi kosárlabdacsapatban játszhattam volna. De ehelyett bevonultam a légierőhöz, ahhoz a fegyvernemhez, ahol azt gondoltam, hogy elkerülhetem a dzsungelharcot és a gyilkolást.

A MAC (Military Airlift Command) egységébe osztottak be mint repülőgép-műszerészt, négyéves katonai szolgálatra. Az alapkiképzés után a CCK légibázisra kerültem Tajvanra, mindez 1968 júniusában volt. Repülőszázadomban a legtöbb bajtársamat Vietnamba, Thaiföldre, Japánba és a Fülöp-szigetekre vezényelték át. Mindent magukkal vihettek, amit csak akartak: többek között kemény drogokat, például heroint és kokaint is. Én a középiskolában szoktam rá a kábítószerekre, most viszont kezdtem árusítani is azokat. Nyolc hónappal később az egész repülőszázadunkat újra átirányították Okinawára, Japánba, amely akkor az Egyesült Államok irányítása alatt állt. Kábítószer-üzletünk nagyszerűen virult.

Századparancsnokom meghívott, hogy menjek el vele Vietnamba személyes tapasztalatszerzés céljából. A pénz és a várható izgalom miatt rögtön elfogadtam ajánlatát. Vietnamot szép országnak találtam, buja zöld növényzetével és fehér homokpartjaival. A vietnamiak képmutatás nélküli, kedves és vendégszerető emberek voltak. Ha ajtajukon kopogtattunk, betessékeltek és megvendégeltek. Gyakran felvetődött bennem egy kérdés: ’Mi értelme van ennek a háborúnak? Miért kell ezeket az embereket állatok módjára lemészárolni?’ De Saigonban már nagyon sok bűncselekményt, piszkos üzelmeket, korrupciót és értelmetlen erőszakcselekményeket láttam! Rendkívül olcsó volt az emberi élet. Komoly kétségek vetődtek fel bennem: képes-e és akar-e az emberiség valaha is békességben és boldogságban élni.

1970. július végén kitüntetéssel szereltek le a légierőtől, ezután szülővárosomba, Robbinsba (Illinois) mentem haza. Állást kaptam és megpróbáltam munkához látni, de az események másképp alakultak. Az emberek és a helyek megváltoztak. Valójában én is megváltoztam. Az otthonom többé nem az otthont jelentette számomra. Gondolataim folyton a Távol-Keletre tértek vissza, és az elmémbe vésődött emlékek nem hagytak nyugodni. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy vissza kell térnem a Távol-Keletre. Nyolc hónappal leszerelésem után vettem egy Okinawára (Japán) szóló repülőjegyet.

Már az első éjszakán felkerestem régi törzshelyemet, a Tina’s Bar and Lounge elnevezésű jól menő klubot. Nagy meglepetésemre a bárban ott ült egyik régi társam, akivel kábítószer-ügyleteket bonyolítottam le. Örömmel üdvözöltük egymást, és rögtön kidolgoztunk egy tervet, hogyan csempésszünk be Thaiföldről kábítószereket. Azért, hogy Thaiföldre eljuthassunk, katonáknak adtuk ki magunkat. Volt hamis személyazonossági igazolványunk, eltávozási parancsunk, egyenruhánk. Így hát a repülőtérről elindultunk Bangkok felé.

Ott kapcsolatba léptünk egy előre megbeszélt vezetővel, aki fatörzsből kivájt kenujával elvitt bennünket egy sötét vízi úton és az őserdő ingoványain át egy magányos szigetre. Ott a thaiföldi kábítószer kereskedelem egyik vezéregyénisége fogadott bennünket. Olyan nagyvonalú és vendégszerető házigazda volt, hogy el sem tudtuk volna róla képzelni, hogy tevékenységünkről értesíti majd a hatóságokat. De megtette. Ennek fejében elnézték neki korábbi illegális üzelmeit.

A hatóságok már vártak bennünket a bangkoki buszállomáson — bőröndömben 29 kg kábítószer volt! Épp beléptem a buszállomás ajtaján, mikor a hideg acél hűvösségét éreztem tarkómon. A thaiföldi rendőrség ezredese egy 38-as kaliberű revolvert szegezett fejemnek, és nagyon nyugodtan csak ennyit mondott: „Csak semmi ellenállás.” Letartóztattak és a rendőrkapitányságra hurcoltak bennünket.

Úgy volt, hogy találkozunk egy okinawai cinkostársunkkal, akinél 3 cipősdobozban heroin lesz. Erőinket egyesítve úgy gondoltuk, hogy mi fogjuk irányítani az okinawai kábítószerkereskedelmet. Bűntársunk megérkezett a heroinnal, és amikor a dobozokat feltették a csomagszállító szalagra, a rendőrök megjelentek betanított kutyájukkal, amely kiszimatolta a heroint. Ő elvesztette a heroint, én pedig a marihuánával teli bőröndömet, így hát üzletünk, még mielőtt beindulhatott volna, kútba esett. Végül is a Klong Premm börtönbe kerültünk. Az itt uralkodó állapotok nagyon kezdetlegesek voltak. Keveset kaptunk enni. Napi kosztunk apró sós halból és kevés rizsből állt, naponta kétszer. Két hónap alatt 45 kg-ot fogytam.

Bentlétünk alatt egy előkelő külsejű úriember látogatott meg bennünket, aki azt állította magáról, hogy az Egyesült Államok konzulátusáról jött. Elmondta, hogy segíteni szeretne rajtunk, de ehhez több információra lenne szüksége. Mi nem bíztunk benne. Egy ideig fel s alá járkált, végül felfedte kilétét: ő volt az egész délkelet-ázsiai terület kábítószerrel kapcsolatos nyomozásának vezetője, és azt szerette volna megtudni, csempésztünk-e ki kábítószereket az országból. Másnap visszatért, hogy négyszemközt beszéljen velem.

„Legyen őszinte hozzám” — mondta a nyomozó. „Ellenkező esetben biztosíthatom arról, hogy itt fog megrohadni a börtönben.” Ezért hát őszinte voltam hozzá. Elmondtam az igazat. Ezután megkérdezte: „Szeretne-e különleges ügynöki minőségben dolgozni nekem?” Teljesen váratlanul ért mindez, de végül kötélnek álltam, s hajlandó voltam együttműködni vele ezekben a rázós műveletekben.

Végül is kiszabadultam a börtönből, és visszatértem Okinawára, hogy elkezdjem új életemet mint kábítószer-elhárítási különleges ügynök. Feladatom az volt, létesítsek kábítószer-üzleteket azzal a céllal, hogy később a kábítószer-kereskedelemben részt vevő szállítókat le lehessen tartóztatni. Körülbelül másfél évig dolgoztam ilyen minőségben, és akkor abbahagytam.

Idővel társammal egy vendégfogadót kezdtünk üzemeltetni Papa Joe’s néven. A bárban lányokat alkalmaztunk, akik bárkisaszszonyokként is működtek, és akiknek az volt a feladatuk, hogy az amerikai katonákkal minél több szeszes italt fogyasztassanak. Egyik éjjel a bárban ülő egyik férfi megkérdezte tőlem: „Ugye Ön Jimmy-san?”

„Igen, az vagyok.”

„És ugye jól megy itt a sora?”

„Igen, de miért kérdezi?”

„Az a tanácsom, hogy ne menjen ki újra az utcára kereskedni. Ha mégis megtenné, és sikerül elfognunk magát, akkor eltesszük láb alól.”

Akkor jöttem rá, hogy ez egy narkós ügynök, és hogy állandóan szemmel tartanak engem. Túl sokat tudtam, és azért figyelmeztettek, hogy tartsam távol magam az utcáktól. Ez most már semmit sem számított, hiszen már teljesen felhagytam az utcai kábítószer-üzérkedéssel. Szakítottam azzal a megalázó életmóddal, ahogy addig éltem.

Ebben az időben azzal kezdtem foglalkozni, hogy mi az élet értelme. Ezért a keleti vallások felé fordultam. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ezek is éppen olyan titokzatosak és zűzavarosak, mint a kereszténység háromság tanítása. Nem lettem tőlük okosabb.

Később, az egyik nap, amikor otthon ültem, kopogtattak az ajtómon. Egy idősebb japán asszony állt ajtóm előtt, széles mosollyal az arcán. De ami igazán megragadta tekintetemet, az a szeme volt. Csakúgy csillogott. Szeme csupa nyugalmat árasztott, becsületes és tiszta életről árulkodott. Igen erős vágyat éreztem magamban, hogy meghallgassam. Nem tudtam ugyan megfejteni, de nem is tudtam figyelmen kívül hagyni. Ezért hát beinvitáltam.

Miután mindketten leültünk a konyhaasztal mellé, csak azután kezdtem valóban odafigyelni szavaira. Fiatalkoromban sokat voltam templomban, de sohasem hallottam ilyen dolgokat a Bibliából, mint amiket ez az asszony mondott. Megmutatta, miért van oly sok gonoszság, hogy e világ istene Sátán, és hogy minden, ami most van, az utolsó napok jele. Isten hamarosan felkel és véget vet minden gonoszságnak, és bevezet egy tiszta, igazságos új világot. Gyakran megfordult az elmémben, miért vagyunk itt a földön, mi az élet értelme és mi a rendeltetése szépséges földünknek. A válaszok mind benne voltak a Bibliában; és mindig ott is voltak (Zsoltárok 92:7, [92:8, Károli]; Prédikátor 1:4; Ésaiás 45:18; Dániel 2:44; 2Korinthus 4:4; 2Timótheus 3:1–5, 13; 2Péter 3:13).

Ahogy beszélt, a kirakósdi játék megfelelő darabjai mind a megfelelő helyükre kerültek, összeálltak. Miként azok a magvak, amelyek évekig szunnyadnak és csak a nedvességre várnak, hogy hirtelen kihajtsanak, az Istenről való gondolataim is, amelyek ott szunnyadtak lényem legmélyén, hirtelen megelevenedtek, ahogyan az igazság vize a Bibliából megöntözte (Efézus 5:26; Jelenések 7:17).

Örökké élni, nem egy távoli égben, hanem itt a paradicsomi földön. Az egész föld Éden kertje lesz. A feltámadás, amely számtalan meghalt embermillióknak nyújt alkalmat ebben az édeni földi Paradicsomban való örök életre. Nem lesz fájdalom, könnyhullatás, szenvedés, bűnözés, betegség és halál — mindaz a sok írásszöveg, amely ezekről a Jehova, Krisztus általi Királyságában megvalósuló áldásokról szól, elmémben ragyogó képpé állt össze mindarról, amit Isten az engedelmes emberek számára tartogat (Zsoltárok 37:10, 11, 29; Példabeszédek 2:21, 22; János 5:28, 29; 17:3; Jelenések 21:1, 4, 5).

Túl szép talán, hogy igaz legyen? Nos, ez az asszony a Bibliából bizonyította minden állítását. És ahogy tovább beszélt, életemben először kristálytisztán megértettem a Bibliát, volt értelme, megelevenedett számomra. Két dolgot rögtön tisztán láttam: először azt, hogy ez Isten Szavának tiszta igazsága, amit nem szennyez be a kereszténység vallásainak semmilyen hamis hitvallása és dogmája; másodsorban, hogy életemet meg kell változtatnom Isten törvényeihez és mércéjéhez igazítva azt (Zsoltárok 119:105; Róma 12:1, 2; 1Korinthus 6:9–11; Kolossé 3:9, 10).

Három óra hosszat beszéltünk, három óra hosszat, amely egész életemet megváltoztatta. Mielőtt Haruko Isegawa — így hívták őt — távozott volna, elmondta nekem, hol vehetek részt Jehova Tanúi összejövetelein, majd kezdeményezte, hogy hetente tanulmányozzuk együtt a Bibliát. A következő héten első ízben mentem el Jehova Tanúi összejövetelére. A hallottak igen nagy hatással voltak a gondolkodásomra és a viselkedésemre. Szinte egyik napról a másikra alaposan megváltoztam. Régi barátaim számára ez túl sok volt és túl hirtelen jött, ezért megszakították velem a kapcsolatot. Elvesztettem néhány régi barátomat, de helyette nyertem újakat, ahogyan ezt Jézus megígérte (Máté 19:29). Tíz hónappal Isegawa testvérnő első látogatása után 1974. augusztus 30-án alámerítkeztem mint Jehova egyik tanúja.

A következő hónapban visszatértem az Egyesült Államokba, és kezdtem eljárni a szülővárosomban levő robbinsi gyülekezetbe. A következő évben felkerestem Jehova Tanúi brooklyni világközpontját, más néven a Béthelt, aminek jelentése „Isten háza”. Ma háromezer önkéntes munkás dolgozik itt és másik ezer az Őrtorony farmon New York állam északi részén, hogy bibliai irodalmat nyomtassanak az egész világon történő terjesztés céljából. A látogatás hatására engem is igen nagy vágy fogott el, hogy itt szolgálhassak, és 1979 szeptemberében Jehova megadta ezt a nagy kiváltságot.

Néhány hónappal megérkezésem után egy másik testvért osztottak be oda, ahol én dolgoztam. Ismerősnek tűnt az arca, csak nem tudtam rájönni, honnan. De amikor jobban összeismerkedtünk, kiderült, hogy mindketten Okinawán voltunk abban az időben, ugyanabban a tömbházban laktunk és mindketten kábítószerüzérek voltunk. Milyen örömteli boldog találkozás volt ez! Ő is és a felesége is mint Jehova Tanúi különleges teljes idejű szolgákként szolgálnak a mikronéziai szigetvilágban.

1981-ben Jehova megáldott egy szerető feleséggel, Bonnie-val. Azóta nagyon sok gazdag áldásban volt részünk, mialatt együtt szolgálunk itt a Béthelben. Úgy érzek, miként a zsoltáros Dávid király, aki a Zsoltárok 23:6. versében a következőképpen fejezi ki magát: „Bizony, jóságod és szerető kedvességed kísér életem minden napján; és én Jehova házában lakozom a napok hosszúságán át.”

Egyszer, amikor a Máté 10:29–31. verseit olvastam, újra eszembe jutott a gyerekkori élményem: „Nem adnak-e két verebet egy csekély értékű pénzdarabért? És mégis egyikük sem esik a földre a ti Atyátok tudta nélkül.” Ezek szerint Jehova tudott arról a verébről is, amelyet én megöltem? Mennyire megkönnyebbültem, amikor tovább olvastam: „Ne féljetek: ti értékesebbek vagytok sok verébnél.” (James Dyson elmondása alapján.)

[Oldalidézet a 19. oldalon]

’Miért kell ezeket az embereket állatok módjára lemészárolni?’

[Oldalidézet a 20. oldalon]

A hideg acél hűvösségét éreztem tarkómon

[Oldalidézet a 21. oldalon]

A rendőrök megjelentek betanított kutyájukkal, amely kiszimatolta a heroint

[Oldalidézet a 22. oldalon]

Igen erős vágyat éreztem magamban, hogy meghallgassam

[Kép a 23. oldalon]

Feleségemmel, Bonnie-val