Az igazság visszaadta az életemet

A volt barátaim közül a legtöbben már meghaltak AIDS-ben. Haláluk előtt gyakran láttam őket az utcákon. Én is halott lennék, ha nem lett volna az igazság. Hadd magyarázzam el.

JOHN és Dorothy Horry második és egyben utolsó gyermekeként 1954. december 11-én születtem. Doloresnek neveztek el, de megszületésemkor anyu Dollynak hívott, mivel szerinte úgy néztem ki, mint egy játékbaba, ami ennek az angol szónak a jelentése. Ez a becenév rám ragadt, ám az emberek akkor aligha tudták, hogy én leszek anyu legrosszabb rémálma.

Egy „vasútlakásban” laktunk — azért hívták így, mert hosszú és keskeny formájú volt. New Yorkban, a 61. utcában volt helyileg. A lakás nem volt valami kellemes; patkányok is osztoztak rajta. Miután egyik este megharapott egy, pillanatok alatt kiköltöztünk.

1957-ben Manhattan alsó részének keleti oldalára költöztünk. Ahhoz képest, ahonnan elköltöztünk, ez nagyszerű volt — szép hálószobákkal, az ablakomból látható hatalmas parkkal, és az East Riverre nyíló kilátással. Nézhettem az elvonuló hajókat, meg a rögbiző és baseballt játszó gyerekeket a parkban. Igen, számomra olyan volt, mint egy paradicsom. Azután biztonságos világom kezdett összeomlani.

Alkoholizmus és kábítószerek

Anyu és apu rengeteget veszekedett. Először nem értettem, hogy miért, de aztán kezdtem észrevenni, hogy az apukám folyton részeg. Nem tudott megtartani egy állást sem, és egyedül anyu dolgozott. Amikor a barátaim rájöttek, hogy apu alkoholista, a részükről jövő gúnyolódás miatt siralmassá vált az életem.

A dolgok pedig egyre rosszabbra fordultak. Végül apu erőszakossá vált, és anyu kirakta a szűrét. Így hát egyszülős család lettünk. Úgy nyolc- vagy kilencéves lehettem ekkor, és feldúlt voltam a családi helyzetünk miatt. Anyunak állandóan dolgoznia kellett azért, hogy kijöjjünk a fizetéséből, a nővéremet és engem pedig iskola után a szomszédoknál hagyott.

Hatodikos koromban nagyon lázadó lettem. Lógtam az órákról, és eljártam a közeli Tompkins Square Parkba, s próbáltam elinni fiatal életemet. Hamarosan sokkal idősebb barátokból álló bandával kezdtem összejárni. Mindössze 11 éves voltam, de koromhoz képest nagy, ezért 16 vagy 17 évesnek tartottak. Ez az új baráti kör ivott, marihuánát szívott, LSD-t használt, és heroint fecskendezett be magának. Nos, be akartam illeszkedni, így kezdtem kipróbálni ezeket az anyagokat. Tizennégy éves koromra olyan függőségbe kerültem, hogy a lételememmé váltak.

Anyu rájön

„Én hoztalak a világra, és én leszek az is, aki átsegít a másvilágra!” A környékünkön ez volt azoknak az anyáknak a szavajárása, akiket nagyon megsértett, és akiknek nagy csalódást okozott a gyermekük. Amikor anyu, aki általában nagyon nyugodt és visszafogott személy volt, rájött, hogy 14 éves lánya heroinfogyasztó, azt mondta, hogy pontosan ezt teszi velem — átsegít a másvilágra.

Berohantam a fürdőszobába, és próbáltam zárva tartani az ajtót, úgy, hogy a lábammal a fürdőkádnak támaszkodtam, de túl lassú voltam. Ekkor aztán igazán bajban voltam! Mondanom se kell, hogy életem legnagyobb verését kaptam. Egyedül az mentett meg anyu haragjától, hogy a nővérem és az a személy, aki beárult, be tudott jutni a fürdőszobába, és fel tudta tartóztatni az anyukámat, azért, hogy kimenekülhessek a lakásból. Amikor végül hazatértem — ugyanis néhány napra elszöktem —, beleegyeztem, hogy kapjak valamilyen segítséget a kábítószerezéssel kapcsolatos gondomra.

Szakszerű segítséget kapok

Néhány hónap elteltével láttam egy reklámot a tévében egy drogellenes rehabilitációs létesítményről. Ez olyan hely, ahol azok az emberek, akik tényleg azt szeretnék, hogy segítsenek nekik leküzdeni a kábítószerrel kapcsolatos gondjukat, megkaphatják a szükséges segítséget. Megbeszéltem anyuval, amit láttam, és elküldött ennek az egyik New York-i kirendeltségére. A létesítmény családias légkört biztosít, ahol az emberek indíttatást kapnak, hogy megváltoztassák egész életformájukat. Körülbelül két és fél évig laktam itt.

Bár hasznot merítettem abból a segítségből, amit itt kaptam, nagyot csalódtam, amikor megtudtam, hogy a személyzet néhány tagja — akikben bíztam, s akiket tiszteltem, és akik állítólag már leszoktak a kábítószerezésről —, megint visszaesett. Úgy éreztem, hogy rászedtek és lóvá tettek. Nekünk azt tanították, hogy a régi mondás, mely szerint „aki egyszer függő lesz, mindig is az marad”, hazugság. Ekkor azonban úgy tekintettem őket, mint akik élő bizonyítékai annak, hogy ez nem hazugság.

Mindenesetre 17 éves koromban úgy tértem haza, hogy megszabadultam a kábítószertől, és feltett szándékom volt, hogy megteszem a tőlem telhető legtöbbet azért, hogy soha ne fogyasszak többé heroint. Időközben az anyukám és a nővérem elkezdték tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival.

Még mindig a család fekete báránya

Jóllehet leszoktam a kábítószerezésről, mégis úgy éreztem, hogy én vagyok a család fekete báránya. Ez pedig azért volt, mert nem voltam hajlandó a ház új szabályai szerint élni, melyekbe az is beletartozott, hogy tilos volt dohányozni, discóba járni bulizni és így tovább. Nem sokkal ezután anyu kitett a lakásból, ugyanis nem voltam hajlandó változtatni a baráti körömön és világi magatartásomon. Ezért igazán gyűlöltem őt, de tulajdonképpen ez volt a legjobb, amit az érdekemben tehetett. Szilárdan kiállt az igazságos alapelvek mellett, és sohasem rendült meg.

Tehát elmentem otthonról, hogy magam kezdjek egy új és jobb életet. Visszamentem az iskolába, hogy tanuljak egy szakmát, ami segítségemre lehet anyagilag, hogy főiskolára járjak. Elég jól teljesítettem, és visszafogadtak a társadalomba. Kaptam egy jó állást és egy saját lakást. Aztán belépett a képbe a szerelem, amikor is találkoztam egy régi barátommal. Felújítottuk a kapcsolatunkat, helyesen akartuk tenni a dolgokat, és össze akartunk házasodni.

A végén azonban a barátom kábítószerezni kezdett, és a helyzet rosszabbra fordult mindkettőnk számára. Mivel nem voltam képes elviselni az érzelmi fájdalmat, azt tettem, amit a legjobban tudtam — kábítószerrel tompítottam az érzéseimet. Belebonyolódtam a kokain fogyasztásába, ami olyat nyújtott, amit a „gazdag ember feldobottságának” hívtak. Akkoriban elfogadott volt a kokain, mivel sokan nem tartották olyan dolognak, amitől függőségbe lehet kerülni. Az én esetemben viszont rosszabbnak bizonyult a heroinnál.

Az 1970-es évek derekán közel három éven át kokaint fogyasztottam. Végül kezdtem látni, hogy egy ördögi körben vagyok, és kezdtem azon tűnődni: „Ez minden, ami az életben van?” Arra jutottam, hogy ha igen, akkor én már unom. Visszamentem anyuhoz, és elmondtam neki, hogy elegem van, és visszamegyek a rehabilitációs központba. Újabb másfél év ott-tartózkodás után megint megszabadultam a kábítószertől.

Majdnem megtaláltam az igazságot

Megint kaptam egy jó állást, és találtam egy szép lakást, valamint volt egy barátom. Eljegyeztük egymást. Időközben anyu rendszeres kapcsolatban állt velem. Beszélt nekem a Bibliáról, és küldött nekem az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokból, de én sose néztem meg őket. Beszéltem anyunak a terveimről, hogy szeretnék férjhez menni és családot alapítani. Ezért küldött nekem egy könyvet, amely örökre megváltoztatta az életemet — a Tedd családi életedet boldoggá! című könyvet.

Amint ezt a könyvet olvastam, tudtam, hogy mit akarok, és hogy rossz úton keresem. Végre valaki megértette, hogy mit éreztem, és hogy igazából mi volt a szívemben. Nem voltam furcsa alak, amiért ilyen érzéseim voltak — normális voltam! Az a személy azonban, akivel kapcsolatban voltam, kinevetett, amikor megpróbáltam megmutatni neki a Családi élet könyvet és a Bibliát. Nem tette meg azokat a változtatásokat, amelyekre a boldog családi élethez szükség volt. Ezért nehéz döntés előtt álltam — vagy maradok, vagy elhagyom őt. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy odébbálljak.

A barátom dühös volt. Egyik nap, amikor hazaértem, azt találtam, hogy az összes ruhámat cafatokra vagdalta egy borotvával. Szinte mindenem, amim volt, odalett — a cipőim, a kabátaim, a bútoraim —, vagy fel volt hasítva, vagy el lett adva. Mindössze az a ruhám maradt meg, ami rajtam volt. Le akartam feküdni, és meg akartam halni. Néha van olyan az életben, hogy belefáradsz a küzdelembe. Ezért újra azt kezded csinálni, aminek a segítségével mindig megbirkóztál a gondjaiddal — kábítószerrel tompítod az érzéseidet. Azt gondoltam, hogy vagy ezt teszem, vagy öngyilkosságot követek el.

Jóllehet megint visszatértem a kábítószerekhez, anyu sohasem mondott le rólam. Meglátogatott, és hozta nekem Az Őrtorony és az Ébredjetek! példányait. Egyik este beszélgetés közben elmondtam neki, mit érzek — hogy belefáradtam a próbálkozásba, és nem tudom, mitévő legyek. Egyszerűen csak ezt válaszolta: „Minden mást kipróbáltál már, miért ne próbálnád ki Jehovával?”

Megment az igazság

1982-ben beleegyeztem, hogy azt tegyem, aminek a megtételére anyu évek óta buzdított. Elkezdtem komolyan tanulmányozni a Bibliát. Nemsokára izgalomba jöttem azok miatt a dolgok miatt, amiket tanultam. Kezdtem tisztán látni, hogy az életem nagyon értékes Jehova szemében, és hogy valódi célja van az életnek. De rájöttem, hogy ha szolgálni szeretném Jehovát, rengeteget kell változnom, és ehhez érzelmi és szellemi támogatásra van szükségem. Ezért megkérdeztem anyut, hogy hazaköltözhetnék-e.

Anyu óvatos volt, mivel már olyan sokszor csalódást okoztam neki. Beszélt egy keresztény vénnel a kérésemről, hogy visszaköltöznék hozzá. Amikor a vén ráérzett, hogy anyu úgy gondolta, jó esély van arra, hogy most talán tényleg megváltozom, erre ösztönözte anyut: „Miért ne adnál neki még egy esélyt?”

Örvendetes módon ez alkalommal nem okoztam csalódást anyunak. Folytattam a Biblia tanulmányozását, és kezdtem rendszeresen eljárni a keresztény összejövetelekre. Jehova segítségével teljesen megváltoztattam az életemet. A Biblia, Isten Igazság-Szava által nyújtott tanács képessé tett arra, hogy átvészeljem a nehéz időszakokat (János 17:17). Még a cigarettázásról is leszoktam, és ezzel a függőséggel számomra nehezebb volt megbirkózni, mint a heroin és a kokain okozta függőséggel. Most először tényleg örültem, hogy életben vagyok.

Néhány hónappal később, 1983. december 24-én vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának tett önátadásomat. Következő áprilisban elkezdtem a kisegítőúttörő-szolgálatot, mely egyfajta fokozott szolgálat. Korábbi barátaim először kigúnyoltak, amikor láttak a szolgálatban. Éppen úgy történt, ahogyan Péter apostol előre figyelmeztetett: „A mi miatt csudálkoznak, hogy nem futtok velök együtt a kicsapongásnak ugyanabba az áradatába, szitkozódván” (1Péter 4:4).

Majd 1984 szeptemberében általános úttörő lettem, és nemsokára heti tíz bibliatanulmányozást vezettem. Ezek közül a tanulmányozások közül néhányat olyan emberekkel folytattam, akik korábban kigúnyoltak, amikor először elkezdtem a szolgálatot. Ez életem nagyon izgalmas időszaka volt, mivel számos fiatalnak segíthettem abban, hogy magáévá tegye az igazságot. Mindig is szerettem volna gyermekeket, ezért állandó örömet jelent, hogy szellemi gyermekeimnek úgyszólván anyja lehetek. (Vö. 1Korinthus 4:15, Újfordítású revideált Biblia.)

Ahogy teltek az évek, az otthonunk közelében láttam az utcákon korábbi barátaimat, akikkel egykor együtt kábítószereztem. Mivel fertőzött személyekkel közös tűt használtak, elkapták az AIDS-et, és szörnyen néztek ki. Azóta sokan közülük meghaltak. Tudom, hogy valószínűleg én is halott lennék, ha nem lett volna a Biblia igazsága. Tényleg ez adta vissza az életemet.

A fájdalom elkerülése

Sokszor azt kívánom, bárcsak ismertem volna az igazságot gyermekkoromban, és elkerültem volna ezt a fájdalommal és szenvedéssel teli életet. Jehova most segít nekem, hogy meg tudjak küzdeni az eltékozolt ifjúságból eredő fájdalmakkal, de arra várnom kell az új rendszerig, hogy az érzelmi sebek teljesen begyógyuljanak (Jelenések 21:3, 4). Most minden erőmmel igyekszem elmondani a fiataloknak, hogy abban az áldásban lehet részük, hogy megismerhetik Jehovát, és segítséget kaphatnak az ő szervezetétől ahhoz, hogy alkalmazzák, amit tanít.

Lehet, hogy a világ elbűvölőnek és csábítónak látszik. Azonkívül azt akarja, hogy elhidd: fájdalom nélkül tiéid lehetnek a világ szórakozási formái. De ez teljességgel lehetetlen. A világ ki fog használni, és ha megtette, eldob majd magától. A Bibliának igaza van, amikor azt mondja, hogy az Ördög e világ uralkodója — valójában istene —, és hogy nem szabad szeretnünk sem a világot, sem azokat a dolgokat, melyek abban vannak (János 12:31; 14:30; 16:11; 2Korinthus 4:4; 1János 2:15–17; 5:19). Mivel a világi emberek úgy élnek, mint a romlottság rabszolgái, társaságuk nem hozhat igazi boldogságot (2Péter 2:19).

Remélem, hogy azokkal a dolgokkal, melyeket elmondtam magamról, segítek másoknak meglátni, hogy „az igazi élet” — örök élet Isten új világában — az egyedüli valamirevaló élet, amiért érdemes küzdeni. Amikor az igazságban járva az élet derűs és borús napjait éljük, a kerítés másik oldalán — Sátán világában — nem zöldebb a fű. Sátán csak igyekszik úgy feltüntetni, mintha az lenne. Imádkozom, hogy minden keresztény testvéremmel és testvérnőmmel együtt mindig az igazi életre — igen, a paradicsomi földön lévő örök életre — szegezve tartsam a tekintetemet (1Timótheus 6:19, Úf). (Dolly Horry elmondása alapján.)

[Kép a 15. oldalon]

Anyukámmal tanúskodok a Tompkins Square Parkban