Az emberi uralom a megméretés mérlegén

5. rész: Korlátlan hatalom — Áldás vagy átok?

Önkényuralom: az a kormányzati rendszer, amelyben egy személy kezében összpontosul a korlátlan uralom. Tekintélyuralom: az az uralom, amelyben a kormányzó hatalom a kormányzottak beleegyezése nélkül gyakorolja uralmát, de nem olyan szélsőséges, mint a totális államrendszer. Diktatúra: egy személy korlátlan uralma, amelyet nem korlátoz jog vagy nem szűkít semmilyen hivatalos testület. Totalitarizmus: zsarnoki testület kezében összpontosuló korlátlan hatalom, amely nem más, mint az államhatalomnak az élet minden területére kiható diktatúrája.

A PARANCSURALMI rendszerekről, amelyek mindenben ellenőrzést gyakorolnak és kevés egyéni szabadságot engednek meg, rögtön az „elnyomó”, „zsarnoki” és „despota” kifejezések jutnak az eszünkbe. Ezek olyan erősen túlfűtött nacionalista érzelmű uralmak, amelyek a kormányzás minden ágát ellenőrzésük alatt tartják, sőt szigorúan szemmel tartják az állampolgárokat és tiltanak minden olyan tevékenységet, jóllehet ártalmatlanok, amely nem a nemzeti érdekeket szolgálja. Sajnos, az emberi történelem jócskán produkált parancsuralmi rendszereket, amelyekről lehetne mit mesélni.

Fokozat dolga

The World Book Encyclopedia ezt mondja: „Az oroszországi cári uralmat nem sok választotta el a teljes önkényuralomtól.” De nem minden parancsuralmi rendszer korlátlan; lényegében bizonyos fokozatok figyelhetők meg. Ugyanis a parancsuralmi kormányok nem mind önkényuralmak, vagyis nem egy személy, pl. egyetlen uralkodó, diktátor vagy cár kezében összpontosul a hatalom. Egyeseket esetleg egy csoport, talán egy katonai junta, illetve a főnemesek vagy a dúsgazdagok kiválasztott csoportja irányít.

Még a demokráciák is lehetnek parancsuralmi jellegűek. Igaz, itt vannak politikai pártok, tartanak választásokat, működnek törvényes bíróságok is, sőt még parlamenttel vagy törvényhozással is dicsekedhetnek. De amilyen mértékben a kormány irányítja ezeket a különböző intézményeket, vagy amilyen mértékben utasításainak a betartására kényszeríti őket, olyan mértékben válik parancsuralmivá, függetlenül a felépítésétől. Mindezt talán tudatosan nem is így gondolták. Nemzeti zavargások idején vagy háborús időben a helyzet megkívánhatja, hogy a kormányok rendkívüli felhatalmazást kapjanak. És később, amikor stabilizálódik a helyzet, ezek a rendkívüli állapotból fakadó intézkedések fennmaradnak.

A monarchiák is önkényuralmak csak változó mértékben. A korlátlan monarchiákat a legtöbb helyen az alkotmányos monarchiák váltották fel. A törvényhozó testületek és feltehetőleg az írott alkotmányok korlátozzák a monarchiák uralmát, csökkentve a lehetőséget, hogy parancsuralmi rendszerként működjenek. A mai alkotmányos monarchiákban az egyes emberek szabadságának mértéke jóval meghaladja a régi korlátlan monarchiák uralma alatt élvezett egyéni szabadságot.

Régebben, amikor korlátlan monarchiák uralkodtak, hatalmuk mégsem volt korlátlan. Orest Ranum történészprofesszor kifejti, hogy „a legtöbb király a vérmérsékletéből adódóan ténylegesen nem gyakorolt teljes uralmat alattvalói felett, és nem söpörte el a faji és a kulturális kisebbségeket, miként azt Hitler, Mussolini vagy Sztálin tette”. Nyilvánvalóan egy királynak a viselkedése, jó erkölcse és jó tulajdonsága — vagy éppen ezek hiánya — meghatározó volt. Mindenesetre Ranum ezt mondja: „Egyetlen korlátlan monarchia sem közelítette meg azt a mértéket, amely napjaink korlátlan hatalmú államrendszereit a kulturális és a gazdasági élet központosításában jellemzi.”

Cél a teljes hatalom

Az 1920-as és az 1930-as években Olaszországban, a Szovjetunióban és Németországban újfajta önkényuralom robbant be a világ színterére, olyan uralom, amelynek hű ecsetelésére egy új szót kellett bevezetni. Ezekben az országokban a tömegtájékoztatási eszközök az állam kezébe kerültek. A rendőrség az uralkodó politikai párt szolgája lett, és nem a népet szolgálta. Az ellenállás elfojtására bevezették a propagandát, a cenzúrát, a parancsolgatást és a rendőri titkos lefigyeléseket. Az állampolgárokat arra kényszerítették, hogy sajátjuknak fogadják el a kormány hivatalos politikáját és a társadalom ideológiáját. Akik erre nem voltak hajlandók, azokat árulóknak tekintették. A „totalitarizmus” kifejezés találó volt — az állam ugyanis saját céljai érdekében minden állampolgárára kiterjesztette a teljes hatalmát.

A német Informationen zur politischen Bildung című folyóirat erről részletesebben ezt írja: „A teljes ellenőrzésre törő állam az önkényuralommal ellentétben, nem elégszik meg azzal, hogy a saját embereivel tölti be a hivatalos hatalmi posztokat. Nem hajlandó biztosítani az állampolgároknak még korlátozott mértékben sem a viszonylagos szabadságot, hanem elvárja, hogy mindenkor feltétlen hűséggel és osztatlan odaadással támogassák ideológiáját. Ezeket a korlátlan követelményeket a totális állam csak úgy tudja megvalósítani, hogy állami intézkedéssel behatol olyan területekre, ahová normális körülmények között nem volna szabad behatolnia, pl. a család, a vallás és a szabad idő területére. E célból a totális állam kénytelen kiépíteni egy olyan besúgó rendszert, amely képes mindenkit mindenkor megfigyelés alatt tartani.”

Az állam és annak érdekei szempontjából nézve, a totális államrendszer természetesen igen hatékony uralmi rendszer. De lehetetlen sokáig fenntartani, mondja Charles Krauthammer. Egyszerűen túl sok mindent kell ellenőriznie. „Egy rövid időre be lehet börtönözni embereket, sőt le is lehet lőni őket — mondja —, de hosszabb távon elfogy a lőszer, elfogy az erő, megtelnek a börtönök és végül elfogynak az áldozatok is . . . Csak állandó forradalom tud megfelelni az ilyen totális állam eszményképének, viszont állandó forradalom nem lehetséges. Még a zsarnokságnak is szüksége van egy kis pihenésre.”

Létrehozója a ’tömegtársadalom’?

Többféle elmélettel próbálják megmagyarázni, miért is jellemzi XX. századunkat az önkényuralom, különösképpen annak is a legszélsőségesebb formája, a totális államrendszer. A The World Book Encyclopedia szerint „az 1900-as évek első kétharmada a nagy változás korszaka volt — talán az egész történelem leggyorsabb és legszélesebb körű válozásáé”. Kétségtelen, ennek jelentős köze volt ahhoz, hogy a világ az önkényuralom felé indult el.

A robbanásszerű népességszaporulat, a városiasodás és a technika fejlődése mind olyan modernkori jelenség, amely segítette az úgynevezett tömegtársadalom kialakulását. Ezzel a kifejezéssel azt az ipari társadalmat jelöljük, amelyet a nagy, központosított, bürokratikus és elszemélytelenedő intézményrendszer jellemez. Az ilyen társadalomban az emberi kapcsolatok elsekélyesednek és tiszavirág-életűek. Az ilyen társadalomban az emberi tömegek közepette a magányos emberek állandóan keresik a gyökereiket és a közösségi hovátartozást.

Erősen vitatható, hogy milyen mértékben segítette elő a totális államrendszer kialakulását a tömegtársadalom. A német születésű néhai Hannah Arendt politológus szerint számottevő volt a befolyása. The Origins of Totalitarianism című könyvében megjegyzi, hogy a totális államrendszer nem osztályokra, hanem embertömegekre épül, amelyek „vagy a puszta számuk, vagy a különbözőségük, vagy akár mindkettő miatt nem tudnak közös érdeken alapuló szervezetekké, azaz politikai pártokká, városi helyhatósággá, szakmai szervezetekké vagy szakszervezetekké rendeződni”.

Arendt egyéb tényezőket is megemlít, amelyek hozzájárultak a totális állam kialakulásához: ilyen például az imperializmus, az antiszemitizmus és a hagyományos nemzetállam széthullása.

Imperializmus?

Nem sokkal a századforduló előtt a gyarmatosítás üteme felgyorsult. John Atkinson Hobson brit közgazdász az 1884 és 1914 közötti időt az úgynevezett új imperializmus korszakának nevezi. Tulajdonképpen ez azt jelentette, hogy a monarchikus vagy a demokratikus kormányok a hatalmukat önkényesen birodalmuk megnövelésére használták. Úgy kerekedtek más országok fölé, hogy vagy közvetlenül bekebelezték azokat, vagy politikai és gazdasági ügyeikbe közvetett módon avatkoztak be. Hobson az imperializmust főként közgazdasági kérdésként értelmezi. A gyarmatosításnak ez az új válfaja nem annyira a politikai hatalommal, mint inkább a gazdasági terjeszkedéssel és bizonyos nemzetek termékei számára szükséges új piacok megteremtésével függött össze.

Az imperializmus célja sehol nem nyilvánult meg oly szembeötlő módon, mint az Afrikáért folyó küzdelemben. Már az 1880-as évek elején számos afrikai gyarmata volt Nagy-Britanniának, Franciaországnak és Portugáliának. Amikor azonban Belgium és Németország irigykedve szemet vetett Afrikára, beindult a nagy pozícióharc. Etiópia és Libéria kivételével, egész Afrika hamarosan az európaiak uralma alá került. A fekete afrikaiak kénytelenek voltak tétlenül nézni, miként sajátítják ki országukat a fehér „keresztény” telepesek.

Az Amerikai Egyesült Államok szintén imperialista hatalom lett. A XIX. század végén megszerezte Alaszkát, Hawaiit, a Fülöp-szigeteket, Guamot, Szamoát, és más csendes-óceáni szigeteket, valamint Puerto Ricót és egyéb Karib-tengeri szigeteket. Henry F. Graffnak, a Kolumbia Egyetem történészprofesszorának a nyilatkozata nem pusztán felületes érdeklődésre méltó, amikor ezt írja: „A keresztény misszionáriusok tevékenysége legalább annyira fontos befolyással bírt a modern imperializmus előkészítésében, mint az újságírók ténykedése.” Ha a kereszténységnek ezek a misszionáriusai igazi keresztények lettek volna, akkor politikailag semlegesek maradtak volna abban a küzdelemben, amelyet más gyarmati birodalmak folytattak Afrikáért, Jézus következő szavaival összhangban: „Ők nem része a világnak, miként én sem vagyok része a világnak” (János 17:16; Jakab 4:4).

Az imperializmus korszaka állítólag 1914-ben ért véget. De az önkényeskedés szelleme nem ért véget. Ezt a szellemet tömören így jellemezte Cecil Rhodes, a ma Dél-Afrikának nevezett terület 1890-es években élő miniszterelnöke: „A terjeszkedés jelenti a mindent”. A Brit Birodalom terjeszkedésének a fő mozgató rugójáról valamikor dicsekvően ezt mondta: „Ha tehetném, akkor még a bolygókat is a birodalomhoz csatolnám.” Ez az önző szellem, az önérdek vezeti még ma is a nemzeteket, amikor megpróbálják saját előnyük érdekében a lehető legmesszebbmenőkig kihasználni más országok gazdasági és politikai helyzetét. Japánt például időnként azzal vádolják, hogy mivel katonailag nem tudott hódítani, most kísérletet tesz a gazdasági „hódításra”.

Vajon az önkényuralom megdöntése a megoldás?

Lelkiismeretlen és kapzsi emberek korlátlan uralma átok és nem áldás. Mennyire ideillők az ókori Salamon király szavai: „Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk; elnyomóik kezében van a hatalom, és nincs vigasztalójuk” (Prédikátor 4:1).

Az önkényuralom alatt „az elnyomottak sokat könnyeznek”. 1987-ben a Peresztrojka című könyvében Mihail Gorbacsov erre figyelmeztetett: „Lehetséges hosszabb távon elhallgattatni, elfojtani, erőszakkal kényszeríteni és megvesztegetni az embereket, valamint törni-zúzni. Ez azonban csak egy ideig megy.” Ennek megfelőlen, noha a hatalom „az elnyomók kezében” van, az állampolgárok újból és újból fellázadnak, hogy lerázzák magukról az önkényuralom bilincseit. Jó példa erre a múlt év decemberében Nicolae Ceauşescunak és biztonsági erőinek, a Securitaténak a véres leverése.

Az önkényuralom leverése valóban hozhat enyhülést. De az is igaz, amit a burmai közmondás fogalmaz meg: „Csak egy új uralkodó eljöttével lehet megítélni, milyen volt a régi uralkodó.” Ki tudja szavatolni, hogy vajon a rosszat nem váltja-e fel valami még rosszabb?

Hogy csak egyetlen példát említsünk, egy latin-amerikai országban megdöntötték az önkényuralmat. A nép tele volt reménnyel azt illetően, hogy a dolgok jobbra fordulnak, de jobbra fordultak? Tíz évvel később erről a helyzetről egy hírmagazin elmondta, hogy az élet, „ha lehet, még rosszabb lett”. A meredeken ívelő inflációt ismertetve, a folyóirat az ország fizetőeszközét „teljességgel hasznavehetetlennek” nevezte, az ország „egészségügyi ellátása felett siránkozott, és azt is megjegyezte, hogy a „rosszul tápláltság egyre több ember halálát okozza”. Idővel ezt a rezsimet is kimozdították a hatalmából.

Nem nyilvánvaló-e mindezekből az, hogy az emberi uralom — bármilyen legyen is a formája — mind hiányosnak találtatott? Ennek ellenére az emberek még mindig az ideális kormányzat után kutatnak. Legközelebbi cikkünkben két jelentős példát fogunk megvitatni azzal kapcsolatban, milyen mértékű csalódáshoz vezethet ez a törekvés egész nemzeteket a sötét reménytelenségbe taszítva, és közben nincs „vigasztalójuk”.

[Kép a 29. oldalon]

A volt cári Oroszország példa a csaknem teljes önkényuralomra

[Forrásjelzés]

II. Sándor. Krüger c. 1855.