Az emberi uralom a megméretés mérlegén

2. rész: Királyok, miként a csillagok, tündökölnek és letűnnek

Monarchia: olyan államforma, amelynek élén egy öröklődő hatalmú uralkodó, mint király vagy császár áll; Királyság: olyan monarchikus államforma, amelynek élén király vagy királynő áll; Birodalom: olyan nagy kiterjedésű állam, amely rendszerint több nemzetet, államot vagy népet egyesít egyetlen független hatalom alatt, amelynek élén rendszerint egy császár áll.

„TÖRTÉNT pedig Amrafelnek, Sineár királyának napjaiban. Ezekkel a szavakkal kezdődik az 1Mózes 14. fejezete, és itt használja a Biblia első ízben a „király” szót. Az, hogy ez az Amrafel Babilon híres királyának, Hammurabinak volt-e egy másik neve, ahogy egyesek állítják, nem tudjuk. Azt azonban tudjuk, hogy bárki volt is Amrafel, nem tőle származott az emberi királyság eszméje. Néhány száz évvel korábban Nimród is király volt, még ha nem is nevezték annak. Tulajdonképpen ő volt a történelem első emberi királya (1Mózes 10:8–12).

Az tény, hogy nincsenek Nimród vagy Amrafel királyra utaló régészeti tárgyak. „Enmebarageszi, Kis királya, a legrégibb mezopotámiai uralkodó, akiről hiteles falfeliratot találtak” — mondja a The New Encyclopædia Britannica. Az ősi, mezopotámiai városállamból, Kisből eredt az a sumér szó, melyet uralkodókra alkalmaztak, és amelynek jelentése: „nagy férfi”. Jóllehet Enmebarageszi uralkodási idejének meghatározása eltér a bibliai kronológiától, közelít a Biblia által behatárolt időhöz, de ami sokkal lényegesebb, az emberi uralkodás eredetét a föld ugyanazon részére helyezi, mint a Biblia.

Egység, amikor a többséget egy személy képviseli

A kínai Shang- vagy Yin-dinasztia kezdetét általában az i. e. XVIII. és XVI. század közötti időre teszik, bár ez a kormeghatározás bizonytalan. Tény viszont, hogy az emberi kormányzat legrégibb formája a monarchia. Egyben a legelterjedtebb uralmi forma is.

A „monarchia” szó a görög „egyedüli” jelentésű moʹnos, és az „uralmat” jelentő ar·cheʹ szóból ered. Ennek megfelelően a monarchiában a legfőbb hatalom egyetlen személyt illet meg, aki saját jogán szolgál állandó államfőként. Az abszolút monarchiában a király szava törvénynek számít. Képletesen szólva, egymaga alkotja a többséget.

A monarchiák mindig kiváló eszközként szolgáltak a nemzetek összetartására. John H. Mundy, a középkori európai történelem tanára szerint a középkorban a politikai szemlélet azt tartotta, hogy „a monarchia intézménye — mivel hatalmasabb volt az egyes csoportoknál — alkalmas volt az eltérő és ellentmondó regionális érdekű nagy területek feletti uralkodásra”. Ezek az „ellentmondó regionális érdekű nagy területek” gyakran katonai hódítás következményeként jöttek létre, mivel a királyok minden esetben hadvezérek is voltak. W. L. Warren történész szerint a háborúban aratott győzelmet „általában a sikeres királyi uralkodás legfontosabb kritériumának tekintették”.

A monarchikus kormányforma vezetett tulajdonképpen az olyan világbirodalmak kialakulásához, mint amilyen a Görög Birodalom volt Nagy Sándor alatt, vagy a Római Birodalom a császárok alatt, és az újabb korban a Brit Birodalom. Ez utóbbi a XX. század elején, hatalmának csúcspontján, egyetlen kormányzó uralma alatt egyesítette magában a világ népességének és szárazföldi területének egynegyed részét.

Királyi fenség egyházi ruhákban

Sok ősi király igényt tartott arra, hogy istenségként tekintsék őket. Ahogy George Sabine történész megjegyezte: „Nagy Sándorral kezdődően a hellén királyokat is besorolták a görög városok istenei közé. Keleten általánossá vált az isteni rangra emelt királyok intézménye, ezt végül még a római császároknak is át kellett venniük.” Elmondja, hogy a királyok isteni természetébe vetett hit „ilyen vagy olyan formában egészen napjainkig fennmaradt” Európában.

Közép- és Dél-Amerikában az azték és az inka államokat is szent monarchiáknak tekintették. Ázsiában a néhai Hirohito japán császár csak 1946-ban mondott le arról az isteni címéről, hogy ő Amaterasu Omikami napistennő 124-dik emberi leszármazottja.

Jóllehet nem minden emberi király tartott igényt az isteni címre, a legtöbbjük azonban legalábbis azt vallotta, hogy Isten támogatását élvezi. Mint kiszemelt király, aki Istent képviseli a földön, viselte az ezzel járó papi karizmákat is. John H. Mundy fejtegetése szerint az „az ősi eszme, hogy a királyok egyszemélyben papok is, nyugaton is elterjedt, és így a fejedelem lett egyházának végrehajtó feje, és ő irányította annak apostoli tevékenységét”. Ez egy olyan vallásos fogalom volt, „amely az egyház és az állam Konstantin által létrehozott partnerkapcsolatából (i. sz. IV. század), valamint az egyház által ugyanakkor átvett neoplatoni gondolkodásmódból eredt”. Az egyházi áldás, amit a király a megkoronázása alkalmával kapott, olyan törvényességet adott királyi uralmának, amit máskülönben nem élvezett volna.

Anglia királya, II. Henrik 1173-ban kezdte használni az „Isten kegyelméből uralkodó Király” címet. Ez vezetett a királyok isteni joga néven ismert későbbi eszméhez, amely kimondta, hogy a királyi hatalom örökletes, Isten feltételezhetően már a király születésének tényével kinyilvánítja a választását. XIV. Lajos, Franciaország királya 1661-ben olyan szélsőségesen értelmezte ezt a felfogást, hogy a teljes kormányzati hatalmat magának követelte. A vele való szembeszegülést az általa képviselt Isten elleni bűnnek minősítette. Tőle származik ez a kérkedő mondás: „L’état c’est moi!” [„Az állam én vagyok”].

Hasonló gondolkodás kezdett elterjedni Skóciában is, többé-kevésbé ugyanabban az időben. Az egyeduralkodó VI. Jakab, Skócia királya a következőket írta, mielőtt 1603-ban I. Jakab néven elfoglalta volna Anglia trónját: „A királyok isteneknek neveztetnek . . . mivel ISTEN Trónján ülnek a földön és [N]eki kötelesek számot adni.” Nem tudjuk, milyen mértékben befolyásolta Jakabot ez a felfogás, amikor engedélyt adott arra, hogy a Bibliát angolra lefordítsák. Az eredményt mindenesetre ismerjük, A King James Versiont, amelyet a protestánsok még mindig széles körben használnak.

A korlátlan monarchiák kora

A korai középkortól kezdve az általános államforma a monarchia volt. A királyok egy kényelmes és olcsó uralkodási módszert vezettek be: gazdag földesurakra ruházták át a hatalmat. Ezek viszont létrehozták a feudalizmus néven ismert politikai és katonai rendszert. A földesurak katonai és egyéb szolgáltatások fejében földet adtak hűbéreseiknek. De minél nagyobb lett a hűbérurak ereje és hatalma, annál inkább lehetett számítani arra, hogy a királyság földesúri hatalmi tömbökre hullik szét.

Ráadásul a feudális rendszer megfosztotta az állampolgárokat emberi méltóságuktól és szabadságuktól. A jobbágyok harcias földbirtokosok uralma alatt álltak, akiknek a jövedelméért főként ők voltak felelősek. Oktatástól és kulturális lehetőségektől megfosztva „ha perre mentek, a jobbágynak szinte semmi joga nem volt földesurával szemben, amit érvényesíthetett volna” — mondja a Collier’s Encyclopedia. „Nem köthetett házasságot, nem hagyhatta bérbe vett birtokát örököseire, és nem hagyhatta el az uradalmi birtokot a hűbérúr beleegyezése nélkül.”

De nem ez volt a korlátlan monarchia egyedüli módszere. Egyes királyok olyan személyekre ruházták a közigazgatási hivatalokat, akiket, ha jónak látták, minden további nélkül el tudtak mozdítani helyükről. Más királyok olyan népszerűségnek örvendő intézményeknek adták a helyi kormányzatot, amelyek kialakult szokások és társadalmi nyomás hatása alatt működtek. De ezek a módszerek ilyen vagy olyan okból kifolyólag nem váltak be. Ennek ellenére, például az angol Sir Robert Filmer és a francia Jacques-Bénigne Bossuet, XVII. századi írók továbbra is az abszolutizmus, mint az egyetlen megfelelő kormányzati forma mellett emeltek szót. Pedig az abszolutizmus napjai akkor már meg voltak számlálva.

„Az istenek” bábfigurákká degradálódtak

Bár az a közfelfogás uralkodott, hogy az uralkodók egyedül Istennek tartoznak felelősséggel, az emberek már hosszabb idő óta azt követelték, hogy a királyokra is legyenek érvényesek az emberi törvények és szokások, és ők is vegyék figyelembe a törvényen alapuló hatalmat. Amikor beköszöntött a XVIII. század, „az uralkodók már másként beszéltek, mint a XVII. századi egyeduralkodók” — mondja a The Columbia History of the World című könyv, majd hozzáfűzi, hogy „ékesszóló beszéd ide vagy oda, még mindig egyeduralkodók voltak”. Ezzel magyarázható az, hogy „amikor Nagy Frigyes ’az állam első szolgájának’ nevezte magát, és lemondott a királyok isteni jogáról, a legkevésbé sem gondolt hatalmának feladására”.

De az 1688-ban kitört angol, majd az 1789-es francia forradalom után, az abszolutizmus kora nagyrészt már leáldozóban volt. Az abszolút monarchiák helyére fokozatosan az alkotmányos monarchiák léptek, melyekben az uralkodók csak az országgyűlés hozzájárulásával vagy kormányrendelettel, illetve mindkettőt egyszerre igénybe véve intézhették az államügyeket. A XII. századdal ellentétben, amikor — W. L. Warren történész szavait idézve — „a királyi uralom addig terjedt ameddig a király képességei engedték, és amit az alattvalói hajlandók voltak elfogadni”, ma a legtöbb királynak és királynőnek szinte minimálisra zsugorodott a politikai hatalma.

Természetesen akad néhány uralkodó, akinek még mindig jelentős hatalma van. De a legtöbb király már régóta elvesztette „istensége” nimbuszát, és kénytelen megelégedni a bábfigurai szerepkörrel, ahol egyedüli szerepük az, hogy arra buzdítsák az embereket, hogy a lojalitás szellemében a hatalom központi szereplői köré tömörüljenek. Az alkotmányos monarchiák az egyszemélyes uralom egységesítő erejét próbálják fenntartani oly módon, hogy közben a monarchikus uralom negatív vonásait kiiktatják. E célból a tényleges hatalmat a törvényhozásra ruházzák.

Az alkotmányos monarchiák eszméje még mindig népszerű. Nem is olyan régen, 1983-ban Krishna Prasad Bhattarai, a nepáli Kongresszus Párt vezetője síkra szállt a monarchia mellett hangoztatva, hogy ’ez megvéd a káosztól’, továbbá ’a király személye azért is fontos, hogy egységben tartsa az országot’. És noha 1987-ben az utolsó előkészületeket tették a francia forradalom 200. évfordulójának megünneplésére, a franciák 17 százaléka nem titkolta, hogy szívesen venné, ha visszatérne a monarchia. Az egyik monarchikus csoport tagja ezt mondta: „A király személye az egyedüli eszköz a nemzet egyesítésére, amelyet a politikai viszályok oly régóta megosztanak.”

Ugyanebben az évben a Time folyóirat megjegyezte: „A királyság intézménye lojalitást vált ki az alattvalókból, talán mert az uralkodók ebben a materialista korban, az utolsó nagy bálványképek, az egyedüliek abban, hogy nagyobbak az életnagyságú embernél, akik hitet tudnak még ébreszteni az emberekben, miközben a titokzatosság fátyla veszi körül őket. És ha Isten meghalt, akkor legalább a Királynő éljen sokáig!” Majd a dolgokat reálisabban nézve hozzáfűzte, hogy „a [brit] királynő egyeduralkodói hatalma leginkább csak hatalom nélküliségét elfedő csillogó ceremóniákban mutatkozik meg”.

Hiányosnak találtattak

A korlátlan monarchiák nem bizonyultak megfelelőnek. Már természetükből következően is ingatagok. Előbb-utóbb mindegyik uralkodó meghal, és az utódját legtöbb esetben származás alapján, és nem magas erkölcsi vagy kiváló képessége miatt választják meg. De ki tudja szavatolni, hogy egy fiú ugyanolyan jó lesz, mint az apja? Vagy ha az apa gonosz volt, ki tudja megmondani, hogy a fia jobb lesz-e?

Ahogy Cristiano Grottanelli is kimutatja, „a királyi utód kiválasztásának szabályát” gyakran „elég pontatlanul fogalmazták meg, ezért a királyi dinasztia kiválasztható tagjai között versengés indulhat meg a királyi trónért. Így a király halála utáni időszak rendszerint a társadalmi (és általános) káosz időszaka, mind valóságos, mind átvitt értelemben.”

Egyszemélyes uralom esetén a korlátlan monarchia eredményessége egyetlen embernek, az uralkodónak a rátermettségétől függ. Képességei és határozott elvei megmutatkozhatnak kormányzásában, mint ahogy gyengeségei, fogyatékosságai és tudatlansága is meg fog mutatkozni. Még a kékvérűek is tökéletlenek. Rossz királyok rossz kormányokat létesítettek, jó királyok esetleg jobbakat, de csak egy tökéletes király tud olyan uralmi formát bevezetni, amely után sóvárog az emberiség, és amelyre már nagyon rászolgált.

Az alkotmányos vagy korlátozott hatalmú monarchiák sem váltják be a hozzájuk fűzött reményt. Az Egyesült Királyságban ebben az évszázadban csak bábkirályok és bábkirálynők ültek Anglia trónján, és csupán szemlélői a világ szemében valaha legnagyobbnak és leghatalmasabbnak ismert birodalom széthullásának.

Egy másfajta csillag

A királyok, miként a csillagok tündökölnek, majd letűnnek — egy kivételével. Jézus Krisztus saját magáról azt mondja, hogy ő „Dávid gyökere és sarja, és a ragyogó hajnalcsillag” (Jelenések 22:16). Jézus mint Dávid király test szerinti közvetlen leszármazottja alkalmas arra, hogy betöltse Isten isteni kormányzatában a királyi tisztséget. Mint „ragyogó hajnalcsillag”, Jézus egyben az a „hajnalcsillag”, aki Péter szavai szerint felkél és elhozza a hajnalhasadást (2Péter 1:19; 4Mózes 24:17; Zsoltárok 89:34–37 [89:35–38, Károli]).

E tényekre való tekintettel, mennyire lenne bölcs dolog, ha az emberi monarchiák hulló csillagaira tekintetnénk útmutatásért? A bölcsesség inkább azt diktálja, hogy reménységünket Isten kinevezett királyába Jézus Krisztusba vessük, aki „királyok Királya és urak Ura, akié egyedül [minden emberi királyt kizárva] a halhatatlanság” (1Timótheus 6:15, 16). Jézus már tündököl az egekben mint láthatatlan Király, és hamarosan elhozza az új világ hajnalát. Ő olyan csillag — király —, aki miután tündökölni kezdett, soha nem tűnik le!

[Kép a 17. oldalon]

Halálukkal még a legjobb emberi uralkodók is bizonytalan kezekre hagyják munkájukat