Az emberi uralom a megméretés mérlegén

6. rész: Feketeingesek és horogkeresztesek

Fasizmus: Diktatórikus uralom, amelyet a gazdasági élet teljes állami irányítása, valamint a társadalmi életben érvényesülő parancsolgatás és a vad nacionalizmus ideológiája jellemez;

Nácizmus: A fasizmus azon válfaja, amelyet a Hitler irányítása alatt álló Nemzetiszocialista Német Munkáspárt gyakorolt.

A „fasizmus” szó hallatára képzeletünkben általában a feketeinges olasz katonai osztagok és a horogkeresztes, barna egyenruhát viselő német rohamosztag emberei jelennek meg. Természetesen más országoknak is volt alkalmuk megismerni valamilyen módon a fasizmust.

1930-as évek folyamán a fasizmus tért hódított Magyarországon, Romániában és Japánban is. A spanyol polgárháborúban Francisco Franco fasiszta segédlettel került Spanyolország élére, bár a legtöbb történész Franco diktatúráját (1939–1975) nem tekinti igazából fasiszta diktatúrának. Ezzel szemben az argentin Juan D. Perón diktatúrája (1943–1955) az volt.

Az állam imádata

A „fasizmus” az olasz fascio szóból ered és az ősi rómaiak hatalmi szimbólumára utal. A latin fasces szó vesszőnyalábra vonatkozik, amelyből egy fejsze éle emelkedett ki. Ez találó jelképe volt az állam legfőbb hatalma alatt egyesülő embereknek.

A fasizmus gyökerei visszanyúlnak Niccolò Machiavelli idejébe, vagyis nemcsak az 1919–es évre, amikor Benito Mussolini először használta ezt a szót, hanem annál 450 évvel korábbi időbe, amikor is Machiavelli született. Machiavelli azt állította, hogy korának politikai korrupcióját csak egy parancsuralmi vezér tudná feloszlatni, aki kérlelhetetlenül, de megfontoltan uralkodik.

A fasiszta kormány eredményes uralkodásához ezért egy erős, opportunista és eszményi vezérre van szükség. Ennek megfelelően Mussolini és Hitler is egyszerűen „a Vezér”-nek — Il Duce-nak és der Führer-nek neveztette magát.

A fasizmus az államot minden egyházi és polgári hatalom fölé magasztalja. Jean Bodin, XVI. századi francia jogász, Thomas Hobbes, XVII. századi angol filozófus, valamint Johann Gottlieb Fichte, Georg Wilhelm Friedrich Hegel és Heinrich von Treitschke XVIII—XIX. századi német filozófusok mind-mind az államot dicsőítették. Hegel azt tanította, hogy az állam a legfőbb hatalom megtestesítője, és minden egyén szent kötelessége, hogy az államot lojálisan támogassa.

Jellegéből következőleg minden kormánynak hatalmat kell gyakorolnia. De a fasiszta államok a legvégsőkig elmennek ebben, és mindenkitől vak engedelmességet követelnek. Az embereket az állam alázatos kiszolgálóinak tekintik. Ezért Treitschke kijelentette: „Az teljesen mindegy, ki mit gondol, a lényeg az, hogy engedelmeskedjék.” A fasizmus jellemző módon a francia forradalmi jelszavak: „Szabadság, egyenlőség, testvériség” helyébe ilyen olasz jelszavakat iktatott: „Higgy, engedelmeskedj és küzdj!”

A fasizmus a háborút dicsőíti

Küzdeni? Igen! „Egyedül a háború képes a legfelfokozottabban felszínre hozni az emberi energiákat, és ez képes a nemesség bélyegét rányomni azokra az emberekre, akik merik vállalni a kihívást” — mondta egyszer Mussolini. Majd hozzáfűzte: „A háború a férfi számára azt jelenti, amit a nő számára az anyaság.” Az örök béke szerinte „a férfias erények egyértelmű tagadása és elfojtása”. Mussolini e szavakkal egyszerűen Treitschke nézeteit visszhangozta, aki azt állította, hogy a háború nélkülözhetetlen, és ha a világból száműznénk — azon kívül, hogy ez kimondhatatlanul erkölcstelen lenne — „az emberi lélek fennkölt erőinek és lényegi voltának sok vonását elsorvasztaná”.

A háború és diktatúra ilyen megindoklása hallatán nem csodálkozhatunk azon, hogy sok történész az újkori fasizmus kezdetét a franciaországi I. Napóleonig visszavezeti. Az 1800-as évek elején a diktátor kétségtelenül nem volt fasiszta. De számos intézkedését, pl. a titkosrendőrség felállítását, a propagandagépezet és a sajtót ellenőrző cenzúra bevezetését és ügyes alkalmazását később átvették a fasiszták. És az sem vitás, hogy Napóleon esetében a Franciaország dicsőségének helyreállítására irányuló eltökéltségben felismerhető a fasiszta vezetők azon közismert rögeszmés törekvése, hogy a nemzetet naggyá tegyék.

Olaszországban a fasiszták 1922-ben már olyan hatalomra tettek szert, hogy Mussolinit meg tudták választatni miniszterelnöknek, aki ezt a pozíciót aztán ugródeszkának használta a diktátori cím elérésére. Ami a munkabért, a munkaórákat és a termelési célokat illeti, a magántulajdonban lévő ipar szigorú állami ellenőrzés alá került. A magánvállalkozást csak olyan mértékben engedélyezték, amely a kormány érdekeit szolgálta. A fasiszta párton kívül minden politikai pártot törvényen kívül helyeztek; a szakszervezeteket betiltották. A kormány ügyesen kezében tartotta a tömegtájékoztatás eszközeit és a cenzúra révén elhallgattatott minden ellenzéki hangot. Különleges figyelmet szenteltek az ifjúság nevelésének, viszont a személyes szabadságot alaposan megnyirbálták.

A fasizmus német változata

„Annak ellenére, hogy a hatalomhoz vezető út mindkét esetben egészen véletlen egybeesést mutat — mondja A. Cassels a Fascism című könyvében —, az olasz fasizmus és a német nácizmus jelentősen eltért egymástól mind vérmérséklet, mind a jövő várása tekintetében.”

Az előbb említett német filozófusokon kívül, akik a fasiszta elmélet előfutárai voltak, mások is közreműködtek, pl. a XIX. századi német filozófus, Friedrich Nietzsche is, a fasizmus — jellegében teljesen új — német válfajának kialakításában. Nem mintha Nietzsche fasiszta lett volna, de azt állította, hogy szükség van egy uralkodó elitre, egy übermensch fajra. Elmélete megfogalmazásakor nem gondolt egy bizonyos fajra vagy nemzetre, legkevésbé a németekre, akiket nem különösebben kedvelt, de eszméi közül némelyik nagyon közel állt a nemzetiszocialista ideológusok eszméihez, és ezeket ideálisan németnek tekintették. Ezeket az eszméket azután magukévá tették, azokat pedig, amelyek nem egyeztek meg a náci eszmékkel, elvetették.

Hitlerre igen nagy hatást gyakorolt Richard Wagner német zeneszerző. A rendkívül nacionalista és hazafias Wagner szemében Németország nagy küldetésre elhívott nemzet a világon. „Hitler és a náci ideológusok szemében Wagner igazi hős volt” — mondja az Encyclopedia of the Third Reich. Fejtegetése így hangzik: „A zeneszerző Németország nagyságának kicsinyített mását nyújtotta zenéjében. Hitler nézete szerint Wagner a német nacionalizmust alapozta meg zenéjével.”

William L. Shirer szerző hozzáfűzi: „Nem [Wagner] politikai írásai, inkább szárnyaló operái, amelyek oly eleven erővel idézték fel a németek régmúlt világát, annak hősies mítoszaival, harcias pogány isteneivel és hőseivel, démonaival és sárkányaival, véres viszályaival és primitív törzsi törvényeivel, a sors, a szerelem és az élet nagyszerűségének és a halál nemességének érzésével, nos, ezek mind ihletet adtak az újkori Németország mítoszaihoz, és ezek szülték meg a német Weltanschauung-ot [világszemléletet], amelyet Hitler és a nácik némi kiigazítással sajátjuknak fogadtak el.”

Nietzsche és Wagner gondolkodására formálólag hatott gróf Joseph Arthur de Gobineau francia diplomata és etnológus, aki 1853 és 1855 között tanulmányt írt Essai sur l’inégalité des races humaines (Tanulmány az emberi fajok egyenlőtlenségéről) címmel. Úgy érvelt, hogy a faji összetétel meghatározza a civilizációk sorsát. Az árja társadalmak faji jellegének felhígulása végül is az árja társadalmak bukásához vezet, szólt a figyelmeztetése.

Az ezekből az eszmékből kifejlődő fajelmélet és antiszemitizmus lett aztán a német fasizmus legfőbb jellemzője. Olaszországban mindkettő csak kisebb mértékben érvényesült. Az olaszországi antiszemitizmus tényében sok olasz azt látta, hogy Hitler vette át a vezető szerepet Mussolinitól, és ő lett a fasizmus irányítója. Valóban, ahogy telt az idő, Hitler befolyása egyre nagyobb lett az olasz fasizmus irányításában.

A nemzeti nagyság elérésére való törekvésében az olasz és a német fasizmus más-más irányba nézett. A. Cassels szerző szerint „miközben Mussolini az ősi rómaiak tetteinek utánzására bíztatta honfitársait, a náci forradalmi szellem a németeket nemcsak annak cselekvésére szította fel, amit a hajdani teuton óriások tettek, hanem arra is, hogy azoknak a törzsi hősöknek a XX. századbeli megtestesült alakjaivá legyenek”. Más szavakkal, az olasz fasizmus az elmúlt dicsőség helyreállítására törekedett, vagyis arra, hogy Olaszországot, ezt az iparilag fejletlen országot felzárkóztassa a XX. századi szintre. Németország viszont úgy akarta visszanyerni egykori dicsőségét, hogy visszavonult a misztikus múltba.

Ami lehetővé tette

A legtöbb országban a nemzeti katasztrófa, a gazdasági összeomlás vagy a katonai vereség után kerültek hatalomra a fasiszták. Ez történt Olaszországban és Németországban is. Bár az első világháborúban más-más oldalon harcoltak, most mindketten mint erősen legyöngült nemzet kerültek ki a küzdelemből. A nemzeti elégedetlenség, a gazdaság felaprózódása, az osztályharc kiélesedése sújtotta mindkét országot. Németországban elszabadult az infláció és a munkanéküliek száma meredeken emelkedett. A demokratikus irányelv egyrészt gyenge volt, másrészt Poroszország katonai és parancsuralmi hagyománya erősen akadályozta a demokrácia kibontakozását. És mindenfelé a rettegett szovjet bolsevizmus réme kísértett.

Charles Darwinnak az evolúcióról és a természetes kiválasztódásról szóló elmélete szintén jelentősen hozzájárult a fasizmus létrejöttéhez. A The Columbia History of the World című könyv arról szól, hogy „a társadalmi darwinizmus a fasiszták ideológiájában éledt újjá, amelyet mind Hitler, mind Mussolini vallott”.

Az Encyclopedia of the Third Reich egyetért ezzel az értékeléssel, s azt fejtegeti, hogy a társadalmi darwinizmus húzódott meg „Hitler fajirtó politikai ideológiája mögött”. A darwini evolúciós elmélettel összhangban a „német ideológusok úgy érveltek, hogy a modern államnak nem a gyengék védelmezésére kell fordítania az energiáját, hanem inkább el kell vetnie az alsóbbrendű lakosságot az erős, életképes elemek javára”. Azzal érveltek, hogy a háború nagyon is szükségszerű a legalkalmasabbak életben maradásáért folytatott küzdelemben, és a „győzelem az erőseket illeti meg, a gyengék pedig hadd vesszenek”.

Tanult-e az emberiség a leckéből?

A feketeinges olasz katonai osztagok és a horogkeresztes, barna egyenruhás németek uralma már a múlté. De még 1990-ben is lehetett tapasztalni a fasizmus maradványait. Két évvel ezelőtt a Newsweek magazin arra figyelmeztetett, hogy gyakorlatilag minden nyugat-európai országban „az ultrajobbosok azt bizonyítják újra, hogy az alig álcázott fajelméletnek, valamint a nacionalista és parancsuralmi eszméknek még mindig meglehetősen erős tábora van”. Nem kétséges, hogy az egyik legdinamikusabb ilyen mozgalom Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontja Franciaországban. Lényegében „ugyanazt hirdeti, amit a nemzetiszocializmus hirdetett”.

Ésszerű-e bizalmunkat a neofasiszta mozgalmakba vetni? Vajon a fasizmus gyökerei: a darwini evolúciós elmélet, a fajelmélet, a militarizmus és a nacionalizmus egészséges alapot képeznek-e, hogy arra egy jó kormányzat épüljön? Vagy inkább nem azzal lehet egyetérteni, hogy a fasizmus is, mint minden más emberi uralom, megméretett és hiányosnak találtatott?

[Kiemelt rész a 14. oldalon]

Fasizmus — Szilárd-e az alapja?

Darwini evolúció: „Egyre több tudós, zömmel főleg evolucionisták . . . úgy érvelnek, hogy a darwini evolúciós elmélet egyáltalán nem igazi tudományos elmélet” (New Scientist, 1981. június 25., Michael Ruse).

Fajelmélet: „Az emberi etnikai csoportok és népek között tátongó szakadék, ahol ilyen van, lélektani és szociológiai; semmiképpen sem genetikai!” (Bentley Glass professzor: Genes and the Man).

„Az emberi lények, mindegy, hogy milyen rasszból valók . . . ugyanattól az első emberpártól származnak” (Amram Scheinfeld, tudományos cikkíró: Heredity and Humans).

Militarizmus: „Szinte elképedünk attól, hogy . . . mennyi leleményességet, munkát és értéket ölünk ebbe az őrültségbe. Ha a nemzetek nem tanulnának többé hadakozást, az emberiség szinte mindenre képes lenne, amit most nem tud megvalósítani” (Herman Wouk, amerikai író és Pulitzer-díjas szerző).

Nacionalizmus: „A nacionalizmus az emberiséget kölcsönösen türelmetlen csoportokra osztja. Ezért az emberek először is amerikaiknak, oroszoknak, kínaiaknak, egyiptomiaknak vagy peruiaknak tartják magukat, és csak utána embereknek — ha egyáltalán ez még szóba jön” (Ivo Duchacek: Conflict and Cooperation Among Nations).

„A helytelen beállítottság miatt és következtében rengeteg problémával vagyunk ma kénytelenek szembenézni — ezek némelyikét szinte tudat alatt tesszük magunkévá. Ilyen pl. a beszűkült nacionalizmus fogalma — amikor ’a hazám áll előtérben, akár igaza van, akár nincs’ ” (U Thant, volt ENSZ-főtitkár).

[Képek a 13. oldalon]

Hitler uralmát nem tudták megmenteni az olyan ősi vallási jelképek, mint pl. a horogkereszt vagy az „Velünk az Isten” jelszó

A vesszőnyaláb, a fasizmusnak ez a Mussolini-féle jelképe, megtalálható egyes amerikai tízcentes pénzeken is