Énekes madarak — Virtuózok, akik meghaladják értelmi képességeinket

„A KORA reggeli órákban a városi zajokhoz szokott fülemnek furcsa volt az a hang, melyre ébredtem. Furcsa volt, de kedves. Madarak énekeltek. De nem csak egy-két madár, hanem sok. Rengeteg madár. Egyesek közelebbről, mások távolabbról, de valamennyien csicseregtek. Ahogyan ott feküdtem és hallgattam dalukat, egyre nagyobb kíváncsiság fogott el. Felkeltem és az ablakhoz mentem, kinyitottam, és az ablak párkányára könyökölve letérdeltem. Most, hogy közelebb kerültem, hallottam amint hangjuk felerősödik egészen addig a fokig, mintha odakint mindenki zenével foglalatoskodna. A sok énekes madár dala, változatos egyéni hangjaikkal mind beleolvadt egy nagyszerű kórusba. Annyira elbűvölt ez az egész, hogy észre sem vettem a friss levegőt.”

Ezt az élményt egy New York-i férfi élte át, aki barátait látogatta meg Észak-Yorkshire-ben, Angliában. Otthonuk körül tágas mezők és erdők voltak — és madarak. Amikor azon a reggelen üdvözölte vendéglátó barátját és feleségét, elragadtatott hangulatban volt. Megmagyarázták neki, hogy most éppen a ’hajnali kórust’ hallotta. Ez minden tavasztól a nyár derekáig lejátszódik. Van ’esti kórus’ is. Az ugyan halkabb, de azért változatlanul lenyűgöző. A világ sok részén egyre ritkábbak ezek a látványosságok, másutt teljesen megszűntek.

Ismerünk 9000 madárfajt, s ezekből 5000 az Oscines alrendbe tartozó énekes madár. Bár egyes tojók is énekelnek, de a reggeli és esti zenei csemegéket a hímeknek tulajdonítják. Megtudjuk, hogy énekükkel kívánják területüket megvédeni és párjaikat megtartani, de az is lehetséges, hogy élvezik a zenélést. Nem kétséges, hogy amikor a hajnali kórus a csúcspontjához ér és változatlan erővel zeng 30 percen át, az énekesek szemmel láthatóan igazi ünnepi hangulatra emelkednek.

Énekek, gazdag változatban

A madárdalok az egyszerűtől a bonyolultan kidolgozottig váltakoznak. A fehér bóbitás veréb úgy látszik beéri az egészen egyszerű énekkel is, amit számtalanszor megismétel. Az énekes verébnek már nagyobb a repertoárja, az ökörszemnek több száz melódiája van, és a sokszavú poszáták pedig órákon át képesek dallamos hangon áradozni. A madárdalok abszolút számát, több mint 2000 dallal a barnarigónak tulajdonítják. A fülemülék, a rigók, a rigófajhoz tartozó egyéb madarak, a pintyek, a vörösbegyek, a réti pipisek, a feketerigók, a poszáták, a kardinális pintyek, a fenséges lantmadarak, a hantmadarak, a mezei pacsirták és a föld különböző részeiről származó egyéb madarak is igényt tarthatnak a kitüntető virtuóz előadók címre.

A hajnali és az esti kórusok fő dalain kívül vannak egyebek is. Különösen érdekesek a „suttogó” dalok, amelyek a fő dalok dallamfoszlányainak a lehalkított változatai, ezeket variációkkal és kiegészítésekkel adják elő, és csak néhány méterre hallatszanak el. A madarak gyakran éneklik ezeket a fészkükön ülve, amikor tojásaikat költik, vagy amikor elrejtőznek a sűrű bozót rejtekébe. Ezeket a kis lágyhangú dalokat mind a hímek, mind a tojók éneklik és csendes megelégedettséget tükröznek vissza.

Sok madárfajban a párok duettet énekelnek. Amikor együtt énekelnek, vagy ugyanazt a dalt éneklik vagy különbözőt, vagy ugyanannak a dalnak a különböző részeit, felváltva. Oly tökéletes időzítéssel művelik ezt, hogy úgy hangzik, mintha csak egy madár dalolna. Amíg az egyik abbahagyja és a másik rázendít, ez a mért időtartam mindössze a másodperc ezredrésze. Az egyetlen mód annak eldöntésére, hogy biztosan két madár énekel, nem csak egy, az az, ha kettőjük közé állunk. Dél-Amerikában a legkiválóbb duettezők a muzsikus ökörszemek, sokan őket tartják a legszebben éneklő erdei madaraknak.

Szemérmetlen plagizálás

A hangutánzás több fajnak is a kedvenc szokása. Az ornitológusok rejtélyes jelenségként utalnak rá és nem tudják megérteni, vajon milyen célt szolgál; bár az egyik kutató szerint a madarak csak játszanak. Észak-Amerikában a sokszavú poszáta kimagasló ebben a tekintetben. Tudományos neve: Mimus polyglottos, szószerint „sokhangú utánzó”. Röpke egy órai éneklés alatt az egyik állítólag 55 madárfajt utánzott.

A hangutánzás azonban nem egyedül a sokszavú poszáta monopóliuma. Ausztráliában a fenséges lantmadárnak van „az összes madárdal között az egyik legerőteljesebb és legmuzikálisabb éneke”, sőt a „saját énekét a környezetében élő csaknem minden madárfaj énekével kiegészíti”. Robert Burton a Bird Behavior című könyvében a 130—131. oldalon beszámol a lugasépítő madarak, a nádiposzáták és a kanárik hangutánzó képességéről. Az ausztráliai lugasépítő madarakról feljegyezték, hogy „utánozták a macskák, kutyák hangját, a favágók fejszecsapásait, az autók tülkölését, a drótkerítés rezgését valamint sokféle madárhangot. Az egyik lugasépítő madár állítólag olyan jól utánozta a sas hangját, hogy a tyúk a csibéivel szétrebbent és egy védett helyre menekült.” Egészen biztosan, ezek a lugasépítő madarak nem a favágók fejszecsapásainak hangjával kívánták körüludvarolni párjukat és nem is a drótkerítés zizegő hangjával kívánták elűzni területükről a madarakat! Talán csak jól szórakoztak, az őket hallgató emberekhez hasonlóan.

Az európai nádiposzáta olyan sokat csen el másoktól, hogy „plagizálásának a teljes skáláját csak egy Belgiumban készült tanulmány fedezte fel. A szonogramok elemzéséből kiderült, hogy valószínűleg a teljes repertoár hangutánzásból ered. A szonogramokban nemcsak a közel száz európai faj énekét ismerték fel, hanem több mint száz afrikai fajét is, akiknek az énekét a telelése idején hallhatta.”

A kanári madarak „nem rendelkeznek megkülönböztető képességgel és bármit utánoznak, emiatt közkedveltek mint kalitkamadarak. Van egy híres példa az 1900-as évek elejéből, amikor egy eurázsiai pusztai süvöltőt megtanították az ’Isten, óvd a királyt!’ elfütyülésére. A szomszédos helyiségben lévő kanári is megtanulta az év folyamán ezt a dallamot és amikor a pusztai süvöltő a harmadik sorban elakadt, a kanári bekapcsolódott az éneklésbe és befejezte a dallamot.”

A különböző fajok nagy előszeretettel választják meg maguknak a színpadot, ahonnan előadják darabjaikat. Egyesek a földről énekelnek, mások a gaz tetejéről, ismét mások egy fa tetején lévő kiálló ágról. A sokszavú poszáták szívesen választják a magas fák kiálló ágait és időnként fel-felreppennek 3—6 méter magasba, majd újra visszaereszkednek az ágakra, miközben végig dalolnak. A nyílt mezőn fészkelő madarak gyakran a területük felett szárnyalva, repülés közben is dalolnak. Ezt teszi a mezei pacsirta is, ami kitűnik Shelley angol költő gyönyörű verséből, melynek címe: „Óda a pacsirtához”. A versben erről a „vidám szellem”-ről beszél, a magasba szárnyalásról, amint a pacsirta a „spontán művészet pazar hangulatában” önti ki a szívét.

A hajnali és az esti kórusok tavasszal és nyár elején hallhatók. Még a Biblia is jelzi, hogy ez különleges időszak a madarak énekléséhez. Az Énekek Éneke arról az időről szól, amikor a tél elmúlik és minden virágzásba borul, a fákon megjelennek az első érett gyümölcsök, a költöző madarak pedig visszatérnek téli szálláshelyeikről és „itt az éneklés ideje, gerlebúgás hangzik a földünkön” (2:12, 13, Ökumenikus fordítás). Sok madár természetesen a tavasz és a nyár elmúlása után is tovább énekel, a párzási és költési időszak befejezése után is.

Az egyik író szerint sok minden rejtélyes a madárdal körül, de a „legnagyobb titokzatosság az, hogy miért kellett elsősorban ennek a kifinomult áradozásnak kifejlődnie, ilyen szükségtelenül kifinomulnia a madár bármelyik elképzelhető életműködéséhez”. Talán az írónak figyelembe kellene vennie, hogy ezek a „kifinomult áradozások” elsősorban nem kifejlődtek, hanem Jehova Isten, aki törődik a verebekkel és a fészkükön ülő anyamadarakkal, ő ruházta fel ilyen zenei képességekkel, amikor megteremtette őket (5Mózes 22:6, 7; Máté 10:29). Talán az egyik ’életműködés’ éppen az, hogy az éneklés gyönyörködtesse a madarakat. A sokszavú poszáták más madarakkal együtt gyakran még éjszakába nyúlóan is dalolnak. Ki mondhatná azt, hogy ezt nemcsak a saját, hanem a mi élvezetünkre teszik.

Miért jelentenek folytonos titkot számunkra?

A „legnagyobb titok” talán nem is egészen az, hogy miért dalolnak ilyen kifinomult énekeket, hanem az, hogy azt hogyan teszik. Erre különböző elméletek léteznek, de még most, az oly intenzív tudományos kutatás után is eltérnek a vélemények. A madár hangképző szerve az úgynevezett alsó gégefő, a syrinx — ez egy csontos dobozszerű, hangvisszaverő kamra, amelyhez rugalmas, különleges izmokkal működő membránok tartoznak. A különböző fajoknál nagy a változatosság, a legbonyolultabb változatot az énekes madaraknál találjuk. A trachea, vagy légcső alsó végén helyezkedik el a syrinx és két külön hangforrása van. Mindegyik hangforrásnak megvan a maga idegzete, izomzata és membránja, amiért is az énekes madarakat ’kéthangúaknak’ szokták nevezni. Amikor a membránon az izmok váltakozó erővel feszülnek meg, és ahogy a levegő nyomása változik, aszerint változik a madár hangereje és hangmagassága. A legtöbb hangszalag-izomzattal rendelkező madaraknak van a legnagyobb esélyük arra, hogy különböző összetett dalokat vagy madárfüttyöt tudjanak létrehozni. A legsokoldalúbb tollas énekeseknek 7—9 ilyen izompárjuk van.

Robert Burton a Bird Behavior című könyvében rámutat, hogy miért haladják meg felfogóképességünket a madarak kíváló, éneklő teljesítményei: „A hangképzés az olyan fajoknál éri el a csúcsát, mint a nádiposzáta és a barna rigó, amelyek egyszerre két szólamban is énekelnek, különböző hangok jönnek ki mindkét gégefőből, pontosan ugyanabban a pillanatban. A barna rigó éneklésében van egy pont, amikor tulajdonképpen négy különböző hangot ad ki egyszerre, nem lehet tudni, hogy miképpen viszi véghez ezt a kíváló teljesítményt.”

Az elmúlt 20 évben a madarak éneklésére elfogadott magyarázat kizárólag az alsó gégefőre szorítkozott. A „kettős hangot”, vagyis a madárnak azt a képességét, hogy egyszerre két különböző hangot is tud kiadni úgy, hogy az egyik hang független a másoktól, tették teljesen felelőssé a madárdalok szépségéért és nagy változatosságáért. Miután a két hang elhagyja az alsó gégefőt, végig kell utazniuk a légcsövön mielőtt kijönnek a szájból. Az énekprodukcióban semmi szerepet nem tulajdonítottak a légcsőnek és a hangvisszaverődésnek.

Az utolsó néhány évben az erőteljes tudományos kutatás eredményeként új elmélet született. Eszerint „az alsó gégefő két hangforrása között párosított együttműködés van”, valamint a légcsőnek mint hangvisszaverő vagy hangképző szervnek tevékeny szerepe van. A feltáruló kép magába foglalja a „szoros együttműködést az alsó gégefőben képződő események és a hangképző szerv szerkezete között. A kettő együttműködése úgy van megtervezve, hogy a hangvisszaverődés állandó változásait megvalósítsa, ehhez gyakran óriási sebességre, pontosságra van szükség, hogy az alsó gégefő-teljesítmény változó mintáit összeillessze.” Ha mindegyik „hangot” külön hallgatjuk meg, az együtt felcsendülő dalban bizonyos hangjegyek nem találhatók meg.

Az énekes madárnak arról a képességéről, hogy saját hangszűrőjét képes változtatni, Stephen Nowicki Nature-ben megjelent egyik cikkében ilyen ismertetést adott: „Az énekesmadár többféleképpen is képes hangszűrőjét szabályozni: például úgy, hogy változtatja a légcső hosszát, vagy összeszűkíti a gégefőjét vagy kitátja a torkát és a csőrét. Az ilyen szerkezeti változások és a fejmozdulatok jól összeillenek, amit gyakran meg lehet figyelni az énekes madaraknál. — Nowicki így fejezi be cikkét: — A korábbi elméletekkel ellentétben a madárdalt egy hangversenyen közreműködő számos mozgatóideg összehangolt teljesítményének kell tekinteni.”

A kutatók különbséget tesznek a madarak hangjai és az általuk használt tiszta madárfütty között. N. H. Fletcher a Journal of Theoretical Biology című újságban írva azt mondja, úgy tűnik, hogy a madárdalban a tiszta hangzású füttyöt nem az alsó gégefőben megrezdülő membránok adják, hanem egy ettől teljesen eltérő mechanizmus hozza létre, feltehetőleg „csupán az aerodinamika segítségével keletkeznek, annak segítsége nélkül, hogy a földön gépiesen mozognának”. Némely virtuóz kedves, folyékony madárdala még mindig meghaladja értelmi képességeinket.

Jeffrey Cynx a Rockefeller University Field Center tagja ezzel az érdekes részlettel szolgál: „Az olvasók talán el lesznek ragadtatva, vagy megalázkodnak attól a felfedezéstől, hogy az abszolút hangmagasságot az énekes madaraknál lehet megtalálni . . . Kollégáimmal számos énekes madár abszolút hangmagasságát vizsgáltuk meg, és felülmúlhatatlannak találtuk ezt a képességüket.”

Gyönyörű nekik, gyönyörű nekünk

„Mint az állatok viselkedésének a tanulmányozói — írta Stephen Nowicki és Peter Marler a Music Perception című könyvben —, gyakran annyira belemerülünk a madárdal működéstani és evolúciós jelentőségének, mint kommunikációs jelnek a vizsgálatába, hogy elfelejtjük azokat az esztétikai érzéseket, melyeket a madárdal, mint egyfajta természetes zene tartogat számunkra.” Ezután arra emlékeztetnek, hogy egyes tudósok már az 1920-as években és később is „azt javasolták, hogy a madárdalt tekintsük ősművészetnek, ami gyönyörű a madarak, és a mi szempontunkból is.”

A fészkén kotló anyamadár suttogó éneke, az erdők mélyén tanyázó zenész ökörszemek duettjei, a pacsirta spontán feltörő szárnyalló trillázásai, a lugasépítő madár sast utánzó képessége, amely a tyúkot csibéivel szétrebbenésre és védett helyre készteti, a sokszavú poszáta fuvolázó és trillázó hangjai a pitymallat óráiban és ezek betetőzése, a nagy hajnali kórus, mindez azt mutatja, hogy a szabad természetben mindenki zenével foglalatoskodik! Ez bizonyára felülmúl minden statisztikát és szonogramot. A madarak előadása meghaladja felfogóképességünket, mert nem tudjuk pontosan, hogyan csinálják, de ez a titokzatosság csak fokozza szívből jövő hálánkat e csodálatos énekes madár virtuózok iránt, és aziránt az Isten iránt, aki megteremtette őket!

[Képek a 16., 17. oldalon]

Fent jobbra, az óramutató járásával egyezően: vörös bóbitás pinty, lugasépítő madár; énekes veréb, tarkaszínű ökörszem; keletei réti pipis

[Forrásjelzés]

Philip Green

[Forrásjelzés]

Philip Green

[Forrásjelzés]

J. P. Myers/VIREO/H. Armstrong Roberts

[Forrásjelzés]

Philip Green

[Forrásjelzés]

T. Ulrich/H. Armstrong Roberts

[Kép forrásának jelzése a 15. oldalon]

Paul A. Berquist