Kenya egyedülálló barlanglakói

Az Ébredjetek! kenyai tudósítójától

A JÓL kitaposott ösvényen haladtunk felfelé. A vízesés hangja már áthallatszott a borókafenyők ágai között és azt jelezte, hogy rövidesen az ösvény végére érünk. Fent ott tátongott a barlang szája. E barlang belsejében gyakran megbújnak azok a lények, amelyek megtekintésére ily messzire eljöttünk ide — Elgon elefántjai.

A barlang bejárata mintegy 8 m magas és 8 m széles volt. A várakozás izgalmában szívünk gyorsabban kezdett verni, amint beléptünk a barlangba. De a repdeső denevérek surranó hangja gyorsan igazolta sötét gyanúnkat. Vagy túl hamar, vagy túl későn érkeztünk. A barlang poros talaján láthatók voltak a paták nyomai, amelyek arról tanúskodtak, hogy az elefántok nemrégen járhattak itt, de már elmentek.

De miért reméltük azt, hogy itt, e hegy 2000 m magasságában, sőt még esetleg a barlangban is elefántokra bukkanhatunk? Ennek lenyűgöző története van.

A hegybe vájt barlanglakások

A kenyai—ugandai határ mentén tornyosodik a kúp alakú vulkanikus hegy, a Mount Elgon. 4320 m magasságával Kelet-Afrikának ez az egyik legmagasabb egyedülálló hegye. Egyesek úgy vélekednek, hogy az eróziós folyamat előtt, amely alaposan megtépázta a hegyet, talán még a Kilimandzsáró hófedte csúcsa is eltörpült! A hegy egzotikus erdők, meleg források és hideg vizű tavak közepette nyúlik a magasba. Elgonban talán az a legbámulatosabb látvány, hogy tele van barlangokkal. Ezekben a barlangokban tanyáznak azok az elefántok is, amelyeket oly nagyon szerettünk volna mi is megszemlélni.

Valamikor ezek a barlangok adtak otthont a koni népnek vagy Elgon embereinek, a masszaiknak. Némelyek szerint róluk nevezték el a hegyet. A konik először több mint 300 évvel ezelőtt érkeztek ide. Amikor Joseph Thomson, e vidék első fehér bőrű kutatója 1883-ban idejött, bizonyára meglepődött, amikor meglátta ezt a barlangokba épült falukomplexumot.

A masszaik többségükben elhagyták barlanglakásukat, de egyesek még mindig ott laknak az alacsonyabban lévő barlangokban a Mount Elgon lábánál. Idővel ezeket az elhagyott barlangokat az erdők pompás állatai vették birtokukba. A bölény nehezen tudott ellenállni a csábításnak, hogy bele ne feküdjön a barlang iszappocsolyájába. Szívesen sereglettek ide a sarlós fecskék és a füstifecskék, hiszen ízletes ételnek számító rovarhad volt itt, amelyet a barlangok pocsolyája vonzott ide.

Csodálatosképpen azonban a barlangok ellenállhatatlan vonzerővel bírtak a barlanglakóknak aligha nevezhető állatokra, az elefántokra is. Mindmáig feltornásszák magukat ide a barlangokba a meredek és szűk ösvényeken ezek a nagy testű, négy-hat tonna súlyú óriások. De mi vonzza őket ide?

Sóbányászok

A barlangokban e nagy testű állatok megtalálják étrendjüknek azt a kiegészítő elemét, amelyre annyira vágyakoznak. Rendes körülmények között az étrendjükben szereplő növényzet elegendő sót tartalmaz, de ebben a magasságban a csapadék kimossa a talajból a sót. Az elefántok ezért elvándorolnak ide, hogy nátriumszulfátot (glaubersót) nyerjenek a barlang belső falát borító vulkáni eredetű, törmelékes puha kőzetből.

Az elefántok a sókinyerés érdekében egyedülálló technikához folyamodnak. Agyaraikat az egyenetlen falnak szegezik vagy belefúrják a barlang falába. Ezután buldózerszerű testük erőteljes mozdulatával kilazítanak néhány kődarabot. Miután egy kőzetdarabot hajlékony ormányukkal a szájukba vittek, az elefántok erős őrlőfogaikkal porrá őrlik a kőzetet és mindenestül lenyelik ezt a sós homokot. Ezt mindaddig ismétlik az elefántok, amíg a teltség érzése nem jelentkezik náluk. Ezután egy jót szundítanak a sötét és hűvös bányában, ami szemmel láthatóan jót tesz az emésztésüknek.

Érdekes módon, bár az elefántok agyarai egész életükben folyton nőnek, de tövig le tudnak kopni — ilyen árat fizetnek a sóadagjukért.

Miután az elefántok egy pár hetet elidőznek a barlangokban vagy annak környékén, újra erőt vesz rajtuk a kóborlási vágy. Esetleg elvonulnak a bambuszerdőbe, hogy a friss hajtásokat vagy a fák rágós kérgét lerágják. Az elefántok mintegy 18 órát töltenek el naponta az evéssel és 180 kg lombozatot fogyasztanak el. Idővel Elgon barlangjai visszacsalogatják őket a só utáni sóvárgásukban.

Figyelembe véve legelési szokásukat és gyér számukat (jóhiszemű becslés szerint számuk körülbelül száz lehet), nem csoda, hogy nem sikerült meglátnunk ezeket a vándorló, nagy agyarú elefántokat.

Végre elefántok!

Másnap reggel a táborból elindulva csendesen áthajtottunk a harmatos erdőn, amely hemzsegett a macskamajmoktól és az énekesmadaraktól. Hirtelen hangos reccsenés hallatszott és azt követően a közeli bokrok váratlanul megrezdültek! Ügyesen úgy álltunk meg, hogy néhány méterre legyünk a nagy zajtól.

Csendben várakozva hallottuk az utunkkal párhuzamos magas, sűrű sövény mögött a testmozdulatok halk neszét. Végül e félénk állatok közül az egyik, egy fiatal hím elefánt megunta a bújócskázásunkat és kiviharzott rejtekhelyéről a kocsinktól 3 méternyire. Szép és robusztus volt, okkervörös színe ragyogott a hajnali napfényben. Alacsony termete ellenére a fenyegető külseje tiszteletet parancsoló volt.

Fényképezőgépemet már-már sikerült úgy beállítani, hogy egy remek felvétel készüljön. De nem akart kioldani a zár; kifogyott a film! Azután egy elefántmama lépett elő és kocsink előtt elhaladva kísérte kicsinyét. Mire új filmet töltöttem a fényképezőgépembe, az elefántok már túl messzire kerültek, s így nem sikerült szép közelképet készíteni róluk, de azért csináltam egy felvételt, ami legalább bizonyítja azt, hogy láttam ezeket a megfoghatatlan óriásokat.

Micsoda bámulatba ejtő teremtmények! Képesek olyan csendben lenni, mint az egerek, noha nehezebbek egy autónál. Nagyobbak, mint némelyik teherautó, mégis ritkán láthatók. De mindez ne tartson vissza attól, hogy felkeresd Kenya e páratlan barlanglakóinak otthonát.