Amiért szükség volt egy szövetség létrejöttére
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ olyan négy évig tartó eszeveszett öldöklés és pusztítás volt, amelyhez foghatót soha azelőtt nem látott a világ. A világ összes nagyhatalma és a többi hadban álló ország két nagy táborra szakadva, saját győzelmében bízva és a félrevezetett tömegek hurrá kiáltásaitól biztatva felsorakozott a csatamezőkön, abban a hiszemben, hogy a háború dicsőséges kaland lesz.
De már néhány hónap múlva a világ nagyon is keservesen döbbent rá arra, milyen szörnyű árat kell fizetni a háborúért. És amikor véget ért a háború, a mészárlás, valamint az életek és az anyagi eszközök könyörtelen pazarlása eredményeként a világ óriási háborús adósságok terhe alatt roskadozott. Tenni kellett valamit azért, hogy megakadályozzák egy hasonló konfliktus újabb kitörését. Miért ne lehetne bevezetni egy olyan elrendezést, amelyen keresztül a nemzetek békésen, s nem fegyveres úton tudják rendezni vitás ügyeiket? Új gondolat? Távolról sem.
Amiért a korábbi erőfeszítések kudarcot vallottak
Az első világháború előtt egy bíróságot állítottak fel, hogy megpróbálják békés úton megoldani a vitás kérdéseket. Ez a Hágában, Hollandiában létrejött Állandó Választott Bíróság volt. Az 1900-as évek elején sokan abban reménykedtek, hogy olyan fórummá válhat, ahol a közvetítés lép a háború helyébe. De mi történt az 1899-es és az 1907-es hágai békekonferencián, amely ennek a bíróságnak, közismert nevén: a Hágai Bíróságnak a létrehozásához vezetett?
A nemzetek képviselői mindkét értekezleten tiltakoztak az ellen, hogy alárendeljék magukat a kötelező bírói döntésnek, illetve hogy korlátozzák vagy csökkentsék a fegyverzet felhalmozását. Voltaképpen tehát elvetettek a leszerelésre tett minden indítványt, és nemet mondtak minden olyan tervre, amely kötelezhetné őket a vitás kérdések közvetítés útján történő rendezésére.
Így, amikor a Hágai Bíróság végül is elkezdte a működését, a nemzetek úgy intézték, hogy ez ne korlátozza teljes függetlenségüket. Hogyan? Egy egyszerű kibúvóval: Tetszőlegessé tették, melyik ügyet viszik a bírák elé. Azok az országok pedig, amelyeknek vitás ügye a bíróság elé került, nem voltak kötelesek elfogadni azt a határozatot, amit a bíróság hozott.
De a nemzeti szuverenitásnak pontosan ez a körültekintő megvédése veszélyeztette a világ békéjét és biztonságát. A fegyverkezési verseny így akadálytalanul folytatódhatott, míg végül az emberiséget hirtelen sortűz alá vette, amely 1914 nyarán szertefoszlatta a világ békéjét.
Ironikus, hogy amikor már csak néhány perc volt hátra a békéből, Szerbia az osztrák ultimátumra válaszolva, kifejezte „készségét a békés megegyezésre ezt az ügyet . . . a hágai Nemzetközi Bíróság elé terjesztvén döntés végett”. De mivel a Hágai Bírósághoz folyamodás tetszőleges volt, így Ausztria sem érezte magára nézve kötelezőnek e lehetséges „békés megegyezés” elfogadását. Hadat üzent tehát Szerbiának a béke megőrzése végett — és több mint 20 millió polgári személy és katona halálával fizettek ezért!
A papság a Népszövetségért kiált
Chauncey M. Brewster episzkopális püspök 1919 májusában az Egyesült Államok egyik egyházmegyei kongresszusán kijelentette, hogy a „világ igazságos és tartós békéjének reménye a nemzetek azon jogalkotásától függ, amely új hatáskörrel ruházná fel őket . . . A nemzetközi jognak olyan hatáskörrel kell rendelkeznie, amely kötelezőbb érvényű, mint a [Hágai Bíróság által felállított] hágai konferencia döntései. A nemzetek együttműködésének ezért olyan egyesület keretében kellene megnyilvánulnia, amely fel tudja mutatni egy egyezmény vagy szövetség jellegzetességeit.”
Belgium római katolikus bíborosa, Mercier hasonló nézetet vallott. „Úgy tűnik számomra — mondta 1919 márciusában egy interjú során —, hogy a kormányok feladata a jövő nemzedékével szemben elsősorban az, hogy ne adjanak lehetőséget azon bűncselekmények megismétlődésére, amelyektől a világ még mindig vérzik.” A versailles-i békeszerződés létrehozóit az „új világ építőinek” nevezte, és e cél elérése érdekében szorgalmazta egy népszövetség felállítását. Azt remélte, hogy ez a szövetség a béke tökéletes megőrzője lesz.
A The New York Times 1919. január 2-i számának első oldalán a következő cím volt olvasható: „A pápa reménykedik a Népszövetség létrejöttében.” Az első bekezdés így szólt: „Amerikához intézett újévi üzenetében . . . Benedek pápa annak a reményének adott hangot, hogy a Békekonferencia egy új világrendet, s egy Népszövetséget hoz majd létre.” A pápa valójában nem az „új világrend” kifejezést használta üzenetében. De a Népszövetséghez fűzött reményei annyira grandiózusak voltak, hogy az Associated Press és a Vatikáni Sajtóosztály is szemmel láthatóan ide illőnek találta ezt a kifejezést.
Vegyük szemügyre ezeket a reményeket elhangzásuk idejének tükrében. Az állandó bajokkal küszködő emberiség a háború befejezését óhajtotta. Az elmúlt évszázadokban a mérhetetlen sok háború szokatlan nagy veszteségeket és kárt okozott. És az összes közül a legnagyobb háború végre véget ért. Most, amikor a világ oly kétségbeesetten sóvárog valami remény után, a pápa szavai bizakodóan csengtek: „Bárcsak létrejönne az a Népszövetség, amely a sorozás eltörlésével csökkentené a fegyverkezést; amely nemzetközi bíróságok felállításával kiküszöbölné vagy elrendezné a vitás kérdéseket, szilárd alapokra helyezné a békét, mindenkinek egyformán garantálná a függgetlenséget és a jogegyenlőséget.” Ha a Népszövetség mindezt biztosítani tudta volna, valóban egy „új világrendet” hozott volna létre.
Amiért kudarcot vallott
Elméletileg igazán szépnek, gyakorlatiasnak és kivitelezhetőnek hangzottak a Népszövetség céljai és módszerei. A Népszövetség alapokmánya megállapította, hogy annak célja a „nemzetközi együttműködés előmozdítása, valamint a világ békéjének és biztonságának a megvalósítása”. A béke és biztonság megvalósítása a nemzetek egymással való együttműködésétől fügött, és attól, „hajlandók-e kötelezettséget vállalni arra, hogy nem folyamodnak háborúhoz”.
Így, amikor súlyos vita támadt, az érdekelt tagállamoknak, minthogy elkötelezték magukat a béke megőrzése mellett, vitás ügyeiket alá kellett rendeljék a Népszövetségi Tanács bírói döntésének, a bírói elintézésnek vagy vizsgálatának”. Ezenkívül a Népszövetség beolvasztotta békefenntartó rendszerébe a hágai Állandó Választott Bíróságot. Bizonyára úgy gondolták, hogy mindez kiküszöbölheti egy újabb nagy háború kockázatát. De nem ez történt.
Egyes történészek szerint az egyik ok, amiért a Népszövetség kudarcot vallott mint békefenntartó, az volt, hogy több „tagállama nem ismerte fel, mekkora árat kell fizetnie a békéért”. Ennek az árnak fontos része volt a fegyverzetkorlátozás. De a nemzetek nem fizették meg ezt az árat. A történelem így megismételte önmagát — de sokkal hevesebben. A nemzetek ismét fegyverkezési versenybe kezdtek. A Népszövetség nem tudta meggyőzni a nemzeteket, hogy fogjanak össze ennek leállítására. Minden kérés és érv süket fülekre talált. A nemzetek elfelejtették az 1914-es háború nagy tanulságát: azt, hogy az óriási arzenálok a katonai felsőbbrendűség önelégült érzését keltik.
A „kollektív biztonság” értékének nagyrabecsülése képezte a béke árának másik alapvető részét. Valamely nemzet elleni támadást úgy tekintettek, mintha minden nemzet ellen támadást intéztek volna. De mi történt a valóságban, amikor az egyik nemzet agresszióhoz folyamodott tárgyalás helyett? Ahelyett, hogy egyesülten törekedtek volna a konfliktus megszüntetésére, a nemzetek inkább szövetségekbe tömörültek és kölcsönös védelemre rendezkedtek be. De ugyanaz az illúzió ismétlődött meg, amely az 1914-es örvénybe sodorta őket!
A Népszövetségre igen gyengítően hatott az is, hogy az Egyesült Államok nem volt hajlandó belépni a Népszövetségbe. Többen is úgy vélekedtek, hogy „ez volt az a nagyhatalom, amelynek erőforrásai biztosítani tudták volna a hatásosságát”, és hogy Amerika jelenléte a Népszövetségben bizonyos egyetemességet kölcsönzött volna a Népszövetségnek, amely létfontosságú annak sikeréhez.
De voltak más okai is anak, amiért a Szövetség kudarcot vallott. Vizsgáljuk meg az Alapokmány elején lévő negatív jellegű kikötést: „A Népszövetség bármely tagállama kiléphet a Népszövetségből, ha ezt a szándékát két évvel előre jelzi” (Első cikkely [3. bek.]). Ez a lehetőség azonban, bár jót akart, nem hatott stabilizálólag a Népszövetségre, ez pedig aláásta a nemzetek ama elhatározását, hogy lojálisak legyenek iránta.
A kilépés e szabad lehetősége miatt a Népszövetség léte tagállamai kénye-kedvétől függött, hiszen bármikor kiléphettek, amikor csak akartak. Vagyis a részek sokkal fontosabb szerephez jutottak, mint az egész. Így 1941 májusára már 17 nemzet lépett ki a Népszövetségből. A második világháború nehéz tüzérségi ágyúi szertefoszlatták egy „új világrend” reményét, és előidézték a Népszövetség összeomlását.
Jobb megoldásra volt tehát szükség!
[Oldalidézet a 7. oldalon]
A Népszövetség nem tudta megakadályozni a második világháborút
[Kép a 7. oldalon]
Az olaszországi Cassino a bombázás alatt, 1944. március 15.
[Forrásjelzés]
Az USA hadserege