Életem egy napja a zsúfolt Hongkongban
Hongkong egyike a világ legsűrűbben lakott területeinek. Mintegy 5,8 millió ember él az 1070 négyzetkilométernyi országban, ahol a népsűrűség 5592 fő/km2. Mivel azonban a lakosság az ország területének 10 százalékán zsúfolódik össze, így az átlagos népsűrűség a lakott területre vetítve 54 000 fő/km2! Mindazonáltal a helybeli lakosok — úgy tűnik — csodálatosan alkalmazkodtak a zsúfolt város forgatagához, nyüzsgéséhez, valamint a szűkös helyen való együttéléshez, a zajos forgalomhoz és a szennyezettséghez.
AZ ÉBRESZTŐÓRÁM átható hangjára ébredtem 7.30-kor. Felkeltem a heverőmről és gyorsan felöltözködtem. A kicsiny házban a szüleimmel és három húgommal lakom együtt; mindannyian munkába járnak. Ily módon mindig sorbaállás van a fürdőszoba előtt, és az időnk korlátozott. A reggeli bekapása után biciklire pattanok és irány a vasútállomás. Ezzel kezdetét veszi a napi megpróbáltatás. Én is elvegyülök a munkába indulók hatalmas tömegében a nyüzsgő Hongkongban.
Vonatom robogva húz el velem a szorosan egymás mellé épült bérházak és sűrűn lakott felhőkarcolók mellett. Majd buszra szállok, hogy átkeljek a kikötőhöz. Utunk egy alagúton át vezet; egyik kocsi a másikat éri. Micsoda megkönnyebbülés fog el, amikor kibukkanunk Hongkong-szigetre, ahol a hivatalom a város pénzügyi központjában helyezkedik el. Az egész utazás körülbelül másfél órát vesz igénybe a forgalomtól függően. Végre 9.30-kor megérkezem. Arra azonban nincs időm, hogy hátradőljek — máris megszólal a telefon. Ez az első ügyfelem aznap. És ez így megy egész nap: egyik hívás a másikat éri, a telefon ritkán pihen. Azután rövid ebédszünet következik.
Most az okoz gondot, hogy helyet találjak a környék számos éttermének valamelyikében. Úgy tűnik, mintha mindenki ugyanakkor, ugyanott és gyakran ugyanannál az asztalnál akarna étkezni! Ismét vadidegenekkel ülök egy asztalnál. Ilyen az élet a zsúfolt Hongkongban. A gyors, de tápláló kínai étel elfogyasztása után máris rohanok vissza a hivatalomba.
A munkaidőm ugyan hivatalosan 5.30-kor érne véget, de ritkán tudom ekkor befejezni. Ahogy arra számítottam, mire végre levegőhöz jutok és az órámra pillantok, már 6.15 van. Vannak napok, amikor csak hét óra után tudok eljönni a munkahelyemről. És akkor irány hazafelé.
Előbb a busz, aztán a vonat. Végre befut a vonat az állomásra, és a kerékpáromra ülhetek. Hazafelé kerékpározva eszembe jut, miként lett kicsiny városunkból ilyen nyüzsgő, rohanó modern város. Az alacsony falusi házakat égbe nyúló, 20-30 emeletes toronyházak váltották fel. A nagy, széles autópályák nagy sávokban szelik át a területet, és az óriási felüljárókon szakadatlan folyamban áramlik a zajos forgalom. A valamikori kényelmes életmódnak mindörökre vége.
Otthonunk meglehetősen kicsiny méretű — nem egészen 28 négyzetméter hatunk számára, és nincs saját szobám. Ezért alszom a nappaliban egy heverőn. Legalább a szüleimnek van egy kis szobájuk, és a három kishúgom emeletes ágyon alszik egy másik piciny szobában. A magánélet luxus számunkra.
Igaz ugyan, hogy ez kicsi, de már ez is óriási javulás ahhoz képest, mint amikor valamennyien egy szobában laktunk egy állami bérházban. És mennyivel jobb a helyzetünk azon ezrekéhez képest, akik a Mong Kok kerületben laknak, és akik „kalitkához hasonló hálófülkéket” bérelnek, melyekből három van egymás fölött és 1,8 méter hosszú, 0,8 méter széles és 0,8 méter magas. Csupán egy matrac fér el bennük és néhány személyes holmi. Bútornak nincs hely.
Este 9 órára mindenki otthon van, és leülünk vacsorázni. Vacsora után valaki bekapcsolja a tévét. Ezzel máris búcsút vehetek attól a reményemtől, hogy nyugodtan olvassak és tanulmányozzak. Megvárom, amíg 11-kor mindenki ágyba kerül, és amikor végre magamra maradok a szobában, van egy kis béke és csend az elmélyültebb gondolkozásra. Éjféltájban én is pihenni térek.
Az iskoláim befejezésétől fogva, mintegy 12 év óta dolgozom. Egy nap én is szeretnék megnősülni, de olyan keményen kell dolgoznom a megélhetésemért, hogy nincs elég időm arra, hogy jobban megismerjek egy lányt. Itt pedig — ahogy mondani szokás — sokkal nehezebb lakást szerezni, mint felmenni az égbe. Bár megtanultunk együttélni ezzel, ez a mozgalmas városi élet mégsem látszik természetesnek számomra. Elismerem, hogy sokkal előnyösebb helyzetben vagyok, mint a világ más részein élő milliók és talán milliárdok, akik nélkülözni kénytelenek a normális otthont, a villanyáramot, a vezetékes vizet vagy a kielégítő egészségügyi feltételeket. Bizony nagy szükségünk van egy jobb rendszerre, egy jobb világra és egy jobb életre. (Kin Keung elmondása alapján.)