Megszűnőben a húzóhálós halászat?
AZ ENSZ közgyűlése New Yorkban „felettébb kifogásolhatónak és pusztítónak” nevezte. Az IIED (Nemzetközi Környezetvédelmi és Fejlesztési Intézet) londoni székhelyű európai hivatala „a tengeri életet fenyegető legnagyobb veszélynek” nevezi. Tizenhat csendes-óceáni ország „megbocsáthatatlan fosztogatásnak” minősíti. A húzóhálós halászat szemmel láthatóan a globális támadás kereszttüzébe került. Miért?
A húzóhálókat — amelyeket a sodrással egy irányban függőlegesen feszítenek ki a tengerben mint valami függönyt — évezredek óta használják a part menti vizekben. Az 1970-es évek végén azonban a mélytengeri vagy nyílt vízi húzóhálós halászat terén oly látványos növekedés ment végbe, hogy ma már több mint ezer japán, tajvani és dél-koreai húzóhálós hajóból álló armada fésüli át rendszeresen a Csendes-, az Atlanti- és az Indiai-óceánt, hogy tintahalat, hosszú tonhalat, csőrös halat és lazacot halásszon. Mivel, egyesek becslése szerint, minden hajó 11 m mélységig ereszti le hálóját és az 50 kilométernyi hosszúságot ér át, így a flotta hálóinak összhossza 50 000 kilométert is kitesz — vagyis hoszabb, mint a Föld kerülete!
„Halálfüggönyök”
Ezek a majdnem láthatatlan nejlon eresztőhálók oly hatásosak, hogy az IIED Perspectives közlése szerint „a jelenlegi tendenciák mellett a hálók két éven belül tönkretehetik a tonhalhalászatot a Csendes-óceánon”. A húzóhálós halászat — mondja Sam LaBudde tengerbiológus — éppúgy válogatás nélkül folyik, mint „egy bizonyos fafajta kitermelése érdekében végrehajtott eredőirtás, olyannak tekinthető, mintha csak azért vágnák ki a tölgyfát, hogy begyűjtsék róla a makkot”. A világ e legnagyobb halászflottája voltaképpen olyan fajok tonnáit is a felszínre hozza, amelyeket nem tervezett kihalászni: például kékuszonyos és repülő tonhalakat, nyársorrú halakat, kardhalakat és vándorló ezüstfejű pisztrángokat.
James M. Coe, az egyesült államokbeli National Marine Fisheries Service kutatója szerint számos bizonyíték szól amellett, hogy az ázsiai halászflotta rengeteg lazacot fog ki illegálisan, így azok sosem érnek el ívási helyükre, bizonyos észak-amerikai patatokba.
A helyzetet csak súlyosbítja az, hogy a húzóhálókba vidrák, fókák, delfinek, barna delfinek, cethalak, tengeri teknősök és tengeri madarak ezrei akadnak bele, amelyeket a hálók megcsonkítanak és vízbe fullasztanak. Nem csoda, hogy egyre több kutató „tengeri külszíni bányászás”-hoz hasonlítja a húzóhálós halászatot, a hálókat pedig „halálfüggönyök”-nek nevezi!
Ezek a jelzők nagyon is találóknak tűnnek. Az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere egy nem régen kiadott jelentésében kijelentette, hogy csupán három halászkörútja alkalmával három hajó ’egy csíkos delfint, 8 Dall barna delfint, 18 északi sörényes fókát, 19 csendes-óceáni fehéroldalú delfint és 65 északi egyenes cetdelfint’ fogott be nem szándékosan.
Éppen tavaly terjesztettek egy jelentést az ENSZ elé, amely arról szólt, hogy Japán a húzóhálóval folytatott halászat révén 106 millió tintahal befogása mellett 39 millió más olyan halat is megölt, amelyre a halászoknak nem volt szükségük. Ennek az értelmetlen halpusztításnak 700 000 cápa, 270 000 tengeri madár, 26 000 tengeri állat és 406 tengeri teknős esett áldozatul, amelyek mind a veszélyeztetett fajok listáján vannak.
A tengerbiológusok meggyőződéssel vallják, hogy ha korlátozás nélkül tovább folytatódik a húzóhálós halászat, „ez a valamikor kimeríthetetlennek vélt természeti kincsek elkerülhetetlen kimerüléséhez fog vezetni”. Máris jelentős a pusztulás. 1988-ban egy halászkapitány ezt mondta LaBudde biológusnak: „Ma már nem ölünk meg annyi delfint, mint régebben.” LaBudde megjegyzi: „Valószínűleg azért nem, mert már nincs annyi megölni való belőlük.”
Nemzetközi egyezmények születnek
Az utóbbi időben azonban Londontól Washington D.C.-ig és Alaszkától Új-Zélandig mindenhol cselekvésre szólítottak fel a húzóhálós halászat ellen, és hoztak is néhány intézkedést, hogy nyomást gyakoroljanak a halászokra, hogy azok csökkentsék a rablógazdálkodást; halászflottájuk csökkentése érdekében felszólították őket, hogy vonják be néhány hálójukat a nemes cél érdekében. Néhány ilyen intézkedés: A Csendes-óceán déli részén lévő országok egy csoportja elfogadta az úgynevezett Wellingtoni (új-zélandi) Egyezményt. Ennek értelmében kijelöltek egy 305 km-es halászati zónát a húzóhálós halászatra, és megtiltották halászaiknak a Csendes-óceán déli részének minden más területén a húzóhálós halászatot.
1989 decemberében egy ENSZ-határozat legkésőbb 1992. június 30-ig ad haladékot az ipari méretekben űzött húzóhálós halászat visszaszorítására a nagy tengereken. A World Watch Institute szerint a húzóhálós halászat csökkentése nélkül „az emberi fajnak semmi reménye nem marad arra, hogy megőrizze tengereit a jövő nemzedékei számára —, majd hozzátette: — átfogó nemzetközi egyezményeket kell kidolgoznunk”. A Forum Fisheries Agency néven egyesült dél-csendes-óceáni országok ezért egy nemzetközi bizottság felállítását javasolták a halászat szabályozására, és felszólították a halászokat, hogy felelősségvállalást tükröző halászati módszereket sajátítsanak el.
De van-e hatása ennek a nemzetközi nyomásnak? Van, méghozzá meglepően nagy!
1991. november 26-án Japán hajlandónak bizonyult „eleget tenni az ENSZ-moratóriumnak a Csendes-óceán északi részén alkalmazott hatalmas halászhálókra vonatkozóan, a tudósok szerint ugyanis ezek felelősek a tengeri élővilág rohamos pusztulásáért”. A döntés „véget vetett annak a vitának, amely azzal fenyegetett, hogy tovább rontja Japán hírnevét környezetvédelmi ügyekben”. Japán beleegyezett, hogy legkésőbb 1992 júniusára a felére csökkenti a húzóhálós halászatát, az év végére pedig teljesen beszünteti.
Egy nappal később a The New York Times vezércikke ezt írta: „ ’A globális környezet nagy diadalaként’ jellemezte egy híres tengerbiológus Japánnak azt a keddi bejelentését, hogy jövő év [1992] végére teljesen beszünteti a húzóhálós halászati iparát.”
A Time folyóirat 1991. december 9-i riportja arról számolt be, hogy Tajvan és Dél-Korea is jelezte, hogy nem alkalmaznak a továbbiakban húzóhálókat.
„A tenger pedig olyan nagy és széles, ott számtalan sok mozgó van, élő teremtmények, kicsik éppúgy, mint nagyok” (Zsoltárok 104:25).
[Képek a 15. oldalon]
Húzóhálós hajó halászat közben
[Forrásjelzés]
Fotó: Steve Ignell, ABL
Tengeri vidra csontváza belegabalyodva egy elvesztett húzóhálóba
[Forrásjelzés]
Fotó: T. Merrell
[Képek a 16. oldalon]
Húzóhálóval megfogott és elpusztult tengeri madarak
[Forrásjelzés]
Fotó: A. Degànge
Elejtett Dall barna delfin
[Forrásjelzés]
Fotó: N. Stone