Az igazság szabaddá tett engem

HÉTÉVES voltam, amikor az édesapám meghalt, és szegény édesanyám magára maradt hat felnevelendő gyermekkel. A dél-afrikai Johannesburgban nőttünk fel. Fiatal koromban nem leltem örömömet mások társaságában. Tudjátok, zavart a beszéd, mert nagyon dadogtam.

Ez a hátrány azonban segített más képességek kifejlesztésében. Az iskolában gyakran én kaptam a legjobb jegyet, amikor az osztályunk dolgozatot írt. A tanárok néha még más osztályoknak is felolvasták a dolgozataimat. A dadogásom nem volt hatással éneklési képességemre sem. Otthon a legtöbb szabadidőmet a hálószobában töltöttem, gitároztam és énekeltem.

Végül a zene lett az egyetlen dolog, ami valóban érdekelt. Arra vágytam, hogy egy rockzenekarban játszhassak, és ez hatással volt az iskolai munkámra. Sőt otthagytam az iskolát, még mielőtt befejeztem volna az alaptanulmányaimat. Alakítottam egy zenekart és majdnem minden hétvégét azzal töltöttünk, hogy Johannesburg különböző helyein játszottunk. A hajamat hamarosan hosszúra növesztettem, és erőteljesen inni kezdtem.

Emlékszem, hogy több héten át egy éjszakai mulatóhelyen játszottunk Johannesburgban. Az egyik alkalmazott, aki szép nőnek nézett ki, megkedvelt, s ő fizette az italfogyasztásaimat. Milyen undort éreztem, amikor rájöttem, hogy ez a személy valójában nőnek öltözött férfi volt! Igen, ez az éjszakai mulató homoszexuálisok szórakozóhelye volt. Az éjszakai mulató este 9-től reggel 5-ig tartott nyitva hetente hat éjszakán át, s hogy lépést tudjunk tartani ezzel az időbeosztással, hallucinációt kiváltó kábítószerek függőségébe kerültünk.

Öt éve játszottam már a zenekarban, amikor valami olyan dolog történt, ami arra késztetett, hogy komolyan elgondolkozzam a valláson. Egy katolikus pap meghívta a zenekarunkat, hogy játsszunk egy ifjúsági szervezetnek a templom csarnokában. Több mint 500 tizenéves volt jelen és a katolikus pap volt a pénztáros. Meglehetősen féktelen zenét játszottunk, és sok srác alkohol hatása alatt volt. Volt azonban a fiataloknak egy másik csoportja is, akik megragadták a figyelmemet. Körben ültek a táncparketten és egymásnak adogatták a kábítószereket. Kezdtem megkérdőjelezni, hogy tényleg létezik Isten.

Van Isten?

Kutatásaim során elmentem a hetednapi adventista, a metodista, a katolikus és más egyházakhoz. De úgy éreztem, hogy semmit sem tudnak felajánlani és hamarosan abbahagytam az összejöveteleik látogatását. Csalódottságom érzését csak erősítette az, ami egyik vasárnap éjjel történt egy diszkóban. A lámpák halványan égtek, hangosan szólt a zene, és megpillantottam az italmérőt, aki a helyi katolikus pap volt. Farmer és mellény volt rajta, ing nélkül, és egy nagy feszület lógott a nyakában. Nem hittük, hogy bármivel is különb lett volna nálunk, és elneveztük őt hippi papnak.

Érdeklődni kezdtem a buddhizmus iránt, és vásároltam egy kis Buddha-szobrot, amit a szobámba tettem az ágyam mellé. Minden nap letérdeltem előtte és ezt mondtam: „Ó, Buddha, kérlek segíts nekem!” Hittem abban is, hogy az embernek csillaglelke van, ami ezüst zsinórral kapcsolódik a testhez, és ami által az illető oda utazhat a világegyetemben, ahova csak akar.

A halhatatlan lélekbe vetett ezen téves hit hatással volt a zenénkre. (Vö. Prédikátor 9:5, 10 [9:7, 12, Károli] és Ezékiel 18:4.) Kezdtem a kábítószerek hatása alatt dalokat írni. A zenekar megtanulta a zenémet játszani, és profi felvételt készítettünk arról. A felvétel kétórás volt, és a dalok egy csillagutazó életéről szóltak. Az egyik ének Sátánról szólt, és azt az istenkáromló elméletet támogatta, hogy az Ördög hatalmasabb, mint Isten.

Az okkultizmus és a hallucinációt előidéző kábítószerek megszállottja voltam, s ez valóban ártott nekem. Éjjelente felébredtem és sötét alakokat láttam a szobámban mászkálni. Egyik éjjel annyira megijedtem, hogy a karjaim elernyedtek és alig bírtam megmoccanni, miközben egy szörnyű valami jött felém. Egy másik alkalommal az ágyamon feküdtem, amikor hirtelen furcsa tárgyak jelentek meg a szobában. Arra vágytam, hogy megszabadulhassak ebből a rabságtól.

Egy nap, amely megváltoztatta az életemet

Ekkorra a fivérem, Charles, és a felesége, Lorraine Jehova Tanúi lettek. Szombat reggelente, szokás szerint másnaposan ébredtem és gyakran egy kis papírlapot találtam az ágyam mellett. Charles néhány bibliaverset írt rá, amelyek önfejű életmódomra vonatkoztak.

Majd az egyik vasárnap Charles és Lorraine meghívtak, hogy kísérjem el őket egy bibliai dráma megtekintésére, amelyet Jehova Tanúi adtak elő az évi kerületkongresszusukon, Pretoriában. Mivel kíváncsi voltam a drámára, elhatároztam, hogy elmegyek. Milyen kellemes meglepetés volt számomra, amikor tiszta emberek ilyen nagy tömegét láttam! Jól éreztem magam a nap folyamán, noha 90 százalékban nem értettem, amit hallottam. Amikor Charles bemutatott engem a barátainak, nagy hatással volt rám az a szívélyesség, ahogyan üdvözöltek, jóllehet hosszú hajam volt és nem voltam az alkalomhoz illően öltözve. Intézkedtek, hogy egy Tanú tanulmányozza velem a Bibliát.

A következő héten ahelyett, hogy a zenekari próbára mentem volna, Jehova Tanúi összejöveteleire mentem a Királyság-termükbe. A hét végére úgy döntöttem, hogy otthagyom a zenekart és eladom a zenei felszerelésem. Miután a zenekar feloszlott, abban egyeztünk meg, hogy én tartom meg a felvételeink eredeti szalagját, mivel én írtam minden dalt és én komponáltam a zenét is. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy megtartsam azt. Megtartottam az akusztikus gitáromat is, és továbbra is játszottam azt az okkult zenét, amit kábítószerek hatása alatt komponáltam.

Miközben folytattam a Biblia tanulmányozását és részt vettem a keresztény összejöveteleken, fokozatosan egyre jobban megértettem Isten követelményeit. Hamarosan felismertem, hogy ha tetszeni akarok Istennek, akkor közre kell működnöm a keresztény összejöveteleken és részt kell vennem a Jóhír házról házra történő prédikálásában mint Jehova Tanúinak egyike. (Cselekedetek 5:42; Róma 10:10.) Elborzasztott a gondolat, hogy ezt tegyem. A dadogásom oly kellemetlen volt, hogy befelé fordulóvá váltam és rendszerint másra támaszkodtam, hogy az beszéljen helyettem.

A dadogás nem tartott vissza

Amikor elmentem az összejövetelekre, mindig azt mondtam magamnak: ’Bárcsak úgy tudnék hozzászólni, mint mások.’ Végül aztán hozzászóltam, de micsoda küzdelmet jelentett annak a néhány szónak a kiejtése! Miután befejeződött az összejövetel, sokan odajöttek hozzám és megdicsértek. Úgy éreztem magam, mint az a futballjátékos, aki épp most lőtt gólt. Kezdtem érezni azt az őszinte szeretetet, ami az igaz keresztényiség ismertetőjele. (János 13:35.)

A következő akadály akkor gördült elém, amikor beiratkoztam a Teokratikus Szolgálati Iskolába, és bibliai felolvasást kellett tartanom egy kis hallgatóság előtt. Oly rémesen dadogtam, hogy képtelen voltam befejezni a rám bízott feladatot a kiszabott időn belül. Az összejövetel után az iskolafelvigyázó kedvesen gyakorlati tanácsot adott nekem. Azt javasolta, hogy hangosan gyakoroljam az olvasást. Nap mint nap időt fordítottam arra, hogy hangosan olvassak a Bibliámból és az Őrtorony folyóiratból. A magabiztosság, amit a Teokratikus Szolgálati Iskolán szereztem, segített szembenéznem azzal a kihívással, hogy idegeneket szólítsak meg az ajtóról ajtóra végzett szolgálatban. 1973 októberében alámerítkezéssel szimbolizáltam a Jehova Istennek tett önátadásomat.

A végső szakítás megtétele

De egyelőre új és éretlen keresztény voltam. Egy hideg vasárnap például, miután befejeztem a házról házra végzett prédikálást, beszálltam az autómba és felhúztam az ablakokat. Mialatt a nap melegét élveztem, zeném eredeti kazettafelvételét hallgattam. Abban az időben kezdtem udvarolni egy csinos fiatal nőnek, Debbie-nek, aki teljes időben végezte a tanúskodómunkát. Egy alkalommal, amikor ezt a szalagot hallgattam, Debbie az autó felé közeledett, mire én gyorsan leállítottam a szalagot. Mélyen lesújtva ráébredtem, hogy ez nem megfelelő zene egy keresztény számára.

Nem sokkal azután, hogy Debbie-vel összeházasodtunk, kezdtek nehézségeink adódni. Gyakran arra ébredtem az éjszaka kellős közepén, hogy kiver a veríték és reszketek. Ijesztő rémképeim voltak, amelyekben vérfolyókon gázoltam át, mialatt démonok üldöztek. Szegény feleségem nehéz időket élt át több hónapon keresztül e démoni zaklatások miatt. Bár Debbie nem volt teljesen tudatában zeném tartalmának, gyanította, hogy az rossz hatással van rám, és hangot is adott véleményének. De én makacsul kitartottam: „Érzelmi okokból örökre meg fogom tartani ezt a szalagot.”

Sok egyéb dolog miatt is vitatkoztunk, és gyakran azt vettem észre, hogy kiabálok vele. Mivel oly sokat csatároztunk, Debbie bölcsen a gyülekezeti vénekhez fordult segítségért. Olykor egy-egy vén meglátogatott minket és próbált segíteni nekünk, de amint a vén elment, én újra dühös lettem Debbie-re. Túl büszke voltam ahhoz, hogy beismerjem: segítségre van szükségünk, ezért ezt mondtam: „Milyen jogon mentél el a vénekhez és beszéltél velük? Ez rám tartozik. Én vagyok a családfő.” Igen, kiegyensúlyozatlan nézetem volt a főségről. Akkor aztán durcás lettem és napokig nem beszéltem vele. Most már tudom, hogy azért próbált annyi mindent tenni, hogy megmentse a férjét és a házasságát.

Aztán egy este Debbie beszélt az egyik vénnek a gitárjátékomról és arról, milyen zenét szoktam hallgatni. Így hát eljött hozzánk egy vén és hosszasan elbeszélgetett velem. Emlékszem, hogy megkérdezett: „Van valami az otthonotokban, ami feltehetően oka lehet a nehézségeiteknek?” Végül is megnyíltam előtte és beszéltem neki a szalagról, beismerve, hogy az igencsak nyomasztja a lelkiismeretemet. (1Timótheus 1:5, 19.)

Még az éjjel, miután a vén elment, elhatároztam, hogy megszabadulok a szalagtól. Debbie-vel kivittük azt az udvarra és megpróbáltuk elégetni, de nem akart elégni. Így hát ástunk egy gödröt és eltemettük. A gitáromat is eladtam. Úgy gondoltam magamban: ’Ha meg akarok szabadulni a lealjasító zenétől, akkor azt teljesen meg kell tennem.’ És bámulatba ejtő módon megszűntek a rémképeim. Attól kezdve a dolgok fokozatosan rendbe jöttek a házasságunkban.

A nyilvános beszéd támasztotta kihívás

Bár a Teokratikus Szolgálati Iskola nagyobb magabiztosságot adott nekem, még mindig nagyon dadogtam. Arra vágytam, hogy képes legyek dadogás nélkül megtartani egy előadást a gyülekezetben. Debbie kedvesen azt javasolta, hogy menjek el egy logopédushoz. Beleegyeztem, és körülbelül négy hónapig, hetente egy alkalommal szakszerű segítséget kaptam. A gyógykezelés és a Jehova szervezetétől kapott jó tanácsok révén előhaladást tudtam tenni a nyilvános beszéd terén.

1976-ban abban a kiváltságban volt részem, hogy vénnek neveztek ki a gyülekezetünkben. Két hónappal később megtartottam az első 45 perces nyilvános előadásomat. Néhány évvel később kiváltságom volt megtartani az első előadásomat az egyik körzetgyűlési programon. Idővel majdnem minden körzetgyűlésen kijelöltek egy előadásra. Majd 1990 decemberében nyilvános előadóként szerzett tapasztalataim csúcspontjára értem. Annak a kiváltságnak örvendhettem, hogy egy 20 perces előadást tarthattam a keresztény családi életről egy több mint négyezer fős hallgatóság előtt az angol szekcióban Jehova Tanúi „Tiszta Nyelv” Kerületkongresszusán Johannesburgban.

Állandóan dolgoznom kell a dadogásom leküzdésén. Ha nem tenném, az visszatérne, és ha egyszer visszakerülök a dadogás bűvkörébe, nehéz újra kitörni onnan. Néha még mindig van egy kis nehézségem, de a Jehovába vetett bizalom valóban segít. Valahányszor csak az emelvény felé megyek előadást tartani, imádkozom Jehovához, hogy segítsen nyugodtnak lennem és jól előadnom az anyagot. Bárcsak elmondhatnám, hogy sohasem felejtettem el alázatosan köszönetet mondani Jehovának az előadás után, mert az ő segítsége tett képessé annak elmondására.

Debbie és én áldásként két szerető gyermeknek örvendhetünk a 15 éves Pendray és a 11 éves Kyle személyében. Mint család, nagy örömet találunk a házról házra végzett szolgálatban. A lelkesedés, amit Pendray és Kyle mutat e munka iránt, valódi buzdítás Debbie-nek és nekem.

Ahogy visszatekintek az életemre, boldogságot és sajnálkozást egyaránt érzek. Sajnálkozást a zeném másokra gyakorolt rossz befolyása miatt, de boldogságot is, hogy megtaláltam az igazságot, hogy abbahagytam a lealjasító zenét, és hogy sikerült leküzdenem a dadogás okozta gátlást. Gyakran gondolok Jézusnak a tanítványaihoz intézett szavaira: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” (János 8:32.) Ez Jehova ki nem érdemelt kedvessége által lehetséges, amit magam is boldogan tapasztaltam. (William Jordaan elmondása alapján.)

[Képek a 26. oldalon]

Debbie és William Jordaan ma

Állandóan keményen kell dolgoznom a dadogásom leküzdésén