A Namíb-sivatag túlélői
Az Ébredjetek! dél-afrikai tudósítójától
KAOKOLAND és Damaraland roppant nagy vidékek az afrikai Namíb-sivatag északi területén. „Letűnt világok, amelyekbe mostanáig bemerészkedni csak keveseknek volt kiváltsága” — írja Clive Walker a Twilight of the Giants című könyvében. Ez a világon egyedülállónak számító sivatagi elefántok otthona.
Talán alig százan vannak még ezekből az óriásokból ezeken a területeken. Itt kevesebb mint 150 mm eső esik évente, és némely évben egyáltalán nem esik. Hogyan csillapítják az elefántok a szomjukat, és hogyan elégítik ki nagy étvágyukat?
Alkalmazkodás a sivataghoz
Először 1895-ben számoltak be elefántokról Nyugat-Namíbiában és a bizonyíték azt mutatja, hogy már generációk óta a sivatagban éltek. A legutóbbi száraz időszak alatt, amikor öt éven át nem esett eső, az elefántok megmaradtak a sivatagban, és amennyire megállapítható, egyetlen felnőtt elefánt sem pusztult el a szárazság közvetlen következményeként, bár számos kudu, passzán (oryx gazella) és hegyi zebra, valamint néhány elefántborjú elpusztult. Az „elefántok — vonja le a következtetést Mitch Reardon a The Besieged Desert című könyvében — a föld legalkalmazkodóbb teremtményei közé tartoznak”.
Bár a folyómedrek Kaokolandban általában szárazak, a keleti meredek lejtőről víz szivárog át a homok alatt, és az elefántok ezt használják ki. Vizesgödröket ásnak és úgy tartják karban azokat, hogy kivájják a folyómeder homokját. A víz beszivárog ezekbe a gödrökbe, és amikor az elefántok teleitták magukat, más állatok valóságos százezrei, madarak és rovarok használják ugyanazokat a kutakat és maradnak életben ezáltal.
Mivel az elefántok sok növényzetet fogyasztanak — több mint 100 kilogrammra van szükségük naponta —, néhányan talán úgy gondolják, hogy felborítják a terület ökológiai egyensúlyát. De figyeljük meg egy jól ismert szaktekintély, Dr. Anthony Hall-Martin megjegyzését, amit az Elephants of Africa című könyvében tesz: „A buja trópusokon élő elefántok egész fákat tarolnak le csak azért, hogy néhány levélhez jussanak, de sivatagi rokonaik ritkán törik le vagy döntik ki a fákat. Ha megtennék, hamarosan semmi sem maradna nekik enni. Ehelyett minden felszedett növényzetet megesznek, és szinte alig lehet néhány eltaposott és kárba veszett levelet találni.”
A sivatagi elefánt tulajdonképpen előmozdítja a fák növekedését. Kedvelt eledelük egyike az akácia, és a termés beérésekor nagy mennyiségű, maggal teli hüvelyt esznek. Mialatt ezek a magok áthaladnak az emésztőrendszeren, a kemény hüvelyek megpuhulnak, majd ürülékként távoznak, és a meleg, szerves trágyahalomban készen állnak a kicsírázásra, amikor az eső végül megérkezik. Így, köszönet az elefántoknak, az akácia hathatós módon szaporodik egy végtelen ökológiai körforgásban.
Az emlékezés egyenlő a túléléssel
Talán hallottad már a mondást: „Az elefánt sohasem felejt.” Figyeljük meg, hogyan alkalmazható ez a sivatagi elefántok életmódjára. Rendkívül fejlett érzéssel rendelkeznek a családi élet és az együttlét terén. A borjú tízéves koráig az anyjával marad, ami hosszú gyermekkornak számít más emlősökhöz viszonyítva, az emberhez viszonyítva pedig a második helyen áll.
E serdülőkor idején a borjú különböző korú elefántokkal barátkozik, s megtanulja tőlük annak titkát, hogyan maradjon életben egy könyörtelen környezetben. Megmutatják neki, hol és hogyan talál vizet, mely növényeket egye, és mikor van annak a szezonja. Arra is megtanítják, hogyan térhet ki az ember elől. Ez az alapja annak a tanításnak és ismeretnek, amit egy fiatal elefántnak sohasem szabad elfelejtenie, amikor majd eléri a felnőtt kort. „Szárazság idején — magyarázza Reardon — az elefánt emlékezőképessége és tapasztalata döntő fontosságú lehet a túlélés szempontjából.”
Az elefánt életmódja a matriarchális társadalmon alapszik, és a csorda életben maradásának kulcsszereplője kétségkívül az idősebb tehén. Ő vezeti a családját és a csordát a víz és élelem után való folyamatos kutatásban. Életének mintegy 50 éve alatt hatalmas ismeretanyagot szerez a túléléshez. Vezetése és példája által átadja ezt a csorda fiatalabb elefántjainak. Így tehát, amikor orvvadászok megölnek egy ilyen idősebb tehenet, akkor az az élelemszerzés módját tartalmazó kézikönyv elvesztését jelenti.
Garth Owen-Smith a Namibia Wildlife Trust munkatársa ezt mondja Namíbia ezen sivatagi elefántjairól: „Ne felejtsük el . . . nem akármilyen vadon élő állatokról van szó. Ezek sivatagi elefántok . . . A dolgok ilyen fennállása . . . sehol máshol nem található a világon . . . Micsoda pazarlás, micsoda veszteség lenne a tudomány és a világ számára, ha engednék, hogy ezek eltűnjenek a színtérről.” Ezek az óriások azonban nem egykönnyen tűnnek el a maguk választotta otthonuk színteréről. Nemcsak a legjobb alkalmazkodók, hanem a legnagyszerűbben felszereltek is a túlélésre.
A túlélés más titkai
Ha közel lennél egy csordához — természetesen hátszélben —, saját magad figyelhetnéd meg életben maradásuk néhány titkát. Megfigyelhetnéd, hogy a finom szemcséjű homokban egy sekély horpadásnál körbeállnak, első lábukkal elkaparják a talajt, ormányukkal felszedik a finom homokot és maguk fölött kifújják azt, amíg olyanok nem lesznek, mint a szürke kísértetek. Gondolod, hogy azért teszik ezt, mert szeretnek piszkosak lenni? Egyáltalán nem. A porréteg, ami olyan, mint a finom hintőpor, hűti a bőrt és hőszigetelőként szolgál a tűző nap ellen.
Ha nagyon csendben maradsz, pihenés közben láthatod a csordát, miután behintették magukat homokkal az elefántok. Minden nyugodt, kivéve a nagy füleket. Megfigyelheted, hogyan mozognak állandóan enyhe legyező mozdulatokat téve. Egy csekély szellőfuvallat keltése mellett, ami mindig kellemes, a fülek kidudorodó érhálózatán áthaladó vér így mintegy 6 °C-kal lehűl. Ez a hűvösebb vér átjárja az óriási testet és újra visszatér a fülekbe. Szeretnéd te is néha, ha ilyen beépített légkondicionáló berendezésed lenne?
A lábaid talán már elfáradtak a guggolástól? Figyeld meg, hogy ez a nagy elefánt, hogyan pihenteti lábait. Nézd meg, milyen elegánsan hajlítja be mellső lábát térdben, lábujjkörmein egyensúlyozva lábát. Lábának párnázott talpát pihenteti. Az elefántok néha mulatságos módon keresztbe rakják hátsó lábaikat, mint amikor valaki sétapálcára támaszkodik.
Egy másik furcsa szokás a másik oldalon látható. Nézd azt a kerek követ, amit az elefánt a lába alatt görget. Úgy vélik, hogy így pihenteti fáradt lábainak párnás talpait, majdnem úgy, ahogy egy pedikűrös megmaszírozza egy beteg fájó lábának talpát. Gondolj csak bele, a csorda talán sok mérföldet gyalogolt, és úgy látszik, van néhány módszere arra, hogy könnyítse a párnázott talpaira nehezedő nyomást.
Mennyi ideig élnek még?
Bár a sivatagi óriások képesek túlélni környezetük természetes veszélyeit, túlélhetik-e egyedüli ragadozójuk, az ember beavatkozását? Úgy tűnik, igen. A helyi törzstagokat bevonták saját természetes forrásaik fenntartásába.
Az African Wildlife magazin szerint a Namibia Wildlife Trust nevű szervezet természetvédelmi oktató kampányt kezdett, amelynek „eredményeként mind a damara, mind a hereró törzs hatóságai teljesen betiltották a vadászatot a területen”. A Wildlife Trust a Kaokolandban élő himba törzsfők támogatását is elnyerte, akik saját törzsük tagjait jelölték ki vadőröknek.
A hagyományokat őrző vezetők által nyújtott határozott támogatás büszkeséggel töltötte el a természetes pusztai életet élő törzset. „Tizenöt év óta először fordul elő — jelenti az African Wildlife —, hogy az elefántok és fekete orrszarvúak száma növekedett ezen a látványos és elbűvölő vidéken.” Legalábbis szeretnénk remélni, hogy a vadállatok királysága iránti ezen érdeklődés folytatódni fog.
Akkor a víztelen pusztaság e vándorai sokáig fognak még vándorolni a maguk választotta otthonuk sziklás területein. Természetes ösztönük és az életben maradáshoz szükséges beépített rendszereik révén ezek valóban Namíbia sivatagi túlélői.
[Kép a 25. oldalon]
Az elefántok úgy tartják karban a vizesgödröket, hogy kivájják a folyómeder homokját
[Kép a 26. oldalon]
Az elefántok egy kerek követ görgetnek a lábuk alatt, nyilvánvalóan azért, hogy pihentessék párnás talpukat
[Forrásjelzés]
Clive Kihn jóvoltából