Nők — Tiszteletben részesülnek otthon?

„Egyik nő a másik után halt meg hátborzongató halállal . . . És bár a haláluk módja különbözött egymástól, az alapvető ok nem; a quebec-i [Kanada] rendőrség azt mondja, hogy mindegyik nőt a volt vagy a jelenlegi szeretője, illetve férje ölte meg. Quebecben összesen 21 nőt gyilkoltak meg az idén [1990-ben], s valamennyien házastársi erőszakhullám áldozatai lettek” (Maclean’s, 1990. október 22.).

„A HÁZAS élet árnyoldala” — ahogy egyesek a családon belüli erőszakot nevezik — az alapja sok szétzilált családnak és az olyan gyermekeknek, akiknek elferdült nézete alakul ki arról, milyen is legyen a férj és feleség közötti viszony. A gyermekek zavarodottak azt illetően, melyik szülőhöz legyenek lojálisak, miközben igyekeznek megérteni, miért is veri meg a papa a mamát. (Az a kérdés ritkábban vetődik fel, hogy miért oly kegyetlen a mama a papához.) A durva családi jelenetek gyümölcse gyakran az, hogy a felnőtt kort elért fiúk is ütni-verni kezdik a feleségüket. Az ilyen szülői példa súlyos lelki és személyiségbeli konfliktusokat von maga után.

Az ENSZ egyik kiadványa, a The World’s Women—1970-1990 megállapítja: „A nők durva otthoni bántalmazása a közgondolkodás szerint olyan bűncselekmény, amelyet a legkevésbé publikálnak — részben azért, mert az ilyen bántalmazást társadalmi bajnak, s nem bűncselekménynek tekintik.”

Mennyire súlyos az Egyesült Államokban a házastársak bántalmazása? Az előző cikkben idézett Szenátusi jelentés megállapítja: „A ’családon belüli erőszak’ kifejezés talán szolídnak hangzik, de a mögötte levő tartalom egyáltalán nem ilyen szolíd. A statisztikai adatok szörnyű képet festenek arról, milyen súlyossá — olykor végzetessé — tud fajulni a házastársak bántalmazása. Évente 2000 és 4000 között mozog azoknak a nőknek a száma, akik bántalmazás következtében halnak meg . . . Más bűncselekményektől eltérően a házastársak bántalmazása „krónikus” jelleget ölt. Állandó megfélemlítést jelent és többször kerül sor fizikai bántalmazásra is.”

A World Health folyóirat ezt mondja: „A nőket minden országban, minden társadalmi és gazdasági rétegben bántalmazzák. Sok társadalomban a férfit megillető jognak tartják a feleségverést. Túl gyakran másra — sem hatósági, sem egészségügyi személyre nem tartozó — ’magánügynek’ tekintik a mindennapossá váló verést és a nők, lányok megerőszakolását.” Ez a családi brutalitás azután könnyen áttevődhet az iskolai környezetbe is.

Jól érzékelteti ezt az az eset, amely egy kenyai koedukációs iskolában fordult elő 1991 júliusában. A The New York Times arról tudósított, hogy „71 tizenéves iskolás lányon nemi erőszakot követtek el fiú diáktársaik, további 19 más lány pedig belehalt egy éjszakai diákotthoni erőszakcselekménybe, amely a beszámolók szerint . . . akadálytalanul folyt, mivel sem a helyi rendőrök, sem a tanárok nem figyeltek fel rá”. Mivel magyarázható a nemi bűncselekménynek ilyen durva elharapódzása? „Ez a tragédia a felszínre hozta a Kenya társadalmi életében uralkodó gyűlöletes férfi sovinizmust” — írta Hilary Ng’Weno, a The Weekly Review, Kenya legolvasottabb folyóiratának főszerkesztője: „Asszonyainknak és leányainknak siralmas a sorsa . . . Arra neveljük fiainkat, hogy ne, vagy csak alig tiszteljék a lányokat.”

A probléma gyökere világszerte ez: a fiúk gyakran azzal a szemlélettel nőnek fel, hogy a lányok és az asszonyok alacsonyabb rendű, kihasználható lények. A nőkre úgy tekintenek, mint akik sebezhetők és könnyű fölébük kerekedni. Innen egy apró lépés a női nem lebecsülése, a nyílt férfi sovinizmus, vagy még egy apró lépés vezet el az udvarlók vagy ismerősök által elkövetett nemi erőszakig. Ami pedig a nemi erőszakot illeti, ne felejtsük el, hogy „amíg maga az erőszak csak pillanatokig tart, az emléke azonban évekig elkísér” (Szenátusi jelentés).

Sok férfi, bár tettlegesen nem bántja a nőket, de tudat alatt nőgyűlölő. Bár tettlegesen nem bántalmazzák őket, lelki terrort és elnyomást alkalmaznak velük szemben. Dr. Susan Forward Men Who Hate Women & the Women Who Love Them című könyvében ezt mondja: „[Ezek a férfiak], nemi partnerük leírása szerint gyakran elragadók, sőt szeretetteljesek, de pillanatok alatt kegyetlen, kritizáló vagy sértegető magatartást vesznek fel. Viselkedésük széles skálán mozog: kezdve a nyílt megfélemlítéstől és fenyegetésektől a ravaszabb, burkolt támadásokig, amelyek vagy folytonos becsmérlésben, vagy maró kritikában nyilvánulnak meg. Bármelyik esetről legyen is szó, az eredmény ugyanaz. A férfi fölébe kerekedve a nőnek, elnyomja őt. E férfiak semmiféle felelősséget nem hajlandók vállalni azért, hogy megbántották partnerük érzelmeit.”

Yasuko,a egy filigrán termetű japán nő, aki már 15 éve házasságban él, így számol be családi tapasztalatáról az Ébredjetek!-nek: „Apám rendszeresen ütötte-verte anyámat. Összerugdalta és felpofozta, a hajánál fogva ráncigálta, sőt még kővel is megdobálta. És tudod miért? Mert volt mersze kérdőre vonni [apámat] a hűtlenségéért. Mint tudod, a japán társadalomban teljesen rendjén valónak tekintik, ha némelyik férfinak szeretője van. Anyám a gondolkodásában megelőzte kortársait és nem volt hajlandó belenyugodni ebbe. 16 évi házasság és a házasságból született négy gyermek ellenére elvált tőle. Otthagyta apámat anélkül, hogy apám pénzt adott volna neki a gyermekek eltartására és ruháztatására.”

Bár megtörténik, hogy bejelentik a hatóságoknak a feleségverést, még az ilyen esetekben sem gátolja meg a bosszúálló férjet semmi abban, hogy meggyilkolja a feleségét. Számos országban, mint például az Egyesült Államokban is, a törvény nem biztosít megfelelő védelmet a veszélyeztetett és megfélemlített nőknek. „Az egyik tanulmány kimutatta, hogy a férjek által elkövetett feleséggyilkosságok több mint a felében a rendőrséget ötször is kihívták a helyszínre az azt megelőző évben családi verekedések kivizsgálására” (Szenátus jelentés). Volt olyan szélsőséges eset is, amikor a feleség úgy akart megszabadulni az ismételt verésektől, hogy megölte a férjét.

A családi verekedés, amelyben rendszerint a nő húzza a rövidebbet, sokféle formát ölthet. Indiában az úgynevezett hozomány miatt előforduló gyilkosságok (mikor is a férjek azért gyilkolják meg a feleségüket, mert nincsenek megelégedve a feleség családjától kapott hozománnyal) száma az 1988. évi 2209-ről 1990-ben 4835-re emelkedett. Ezek az adatok nem tekinthetők teljesnek és pontosnak, mivel a feleségek halálesetének a zömét hamisan otthoni balesetnek tüntetik fel — rendszerint szándékosan előidézve a főzéshez használt petróleum meggyulladását. Ezenkívül ott vannak azok a feleségek is, akik öngyilkosságba menekülnek, mert nem tudnak szembenézni az otthoni szenvedéssel.

Amikor választani kell: fiú legyen vagy leány

A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés már a születéskor, vagy már a születés előtt érvényesül. Milyen értelemben? Az Ébredjetek! e célból kérdést intézett a bombayi Madhuhoz: „Amikor egy indiai családban fiú születik, nagy örvendezés támad. Megoldódtak ugyanis az anya gondjai. A szülőknek most már van egy fiuk, aki gondoskodik róluk öreg korukban. ’Szociális biztonságuk’ ezzel garantálva van. A leány születését viszont valóságos csapásnak tekintik. Újabb teher a család életében, férjhez adásakor ugyanis költséges hozományról kell gondoskodniuk a szülőknek. Ha pedig több leánygyermek születik, akkor az anya elveszett ember.”b

Az indiai Express újság ezt írta az indiai leányokról: „Életben maradásukat nem tekintik fontosnak a család fennmaradása szempontjából.” Ugyanez az újság idéz egy Bombayben készült felmérést, amely szerint „az abortuszok utáni vizsgálat során azt állapították meg a magzatok neméről, hogy 8000 elvetélt magzatból 7999 lány volt”.

Elisabeth Bumiller ezt írja: „Egyes indiai nők helyzete annyira rossz, hogy ha helyzetüket olyan figyelemmel kísérnénk, mint a világ más részein élő etnikai vagy faji kisebbségek helyzetét, akkor az ő ügyüket is fel kellene karolniuk az emberi jogi bizottságoknak” (May You Be the Mother of a Hundred Sons).

„A házimunkának sosincs vége”

Szinte már közhelynek tűnik, hogy „a házimunkának sosincs vége”. De ezt az igazságot a férfiak gyakran figyelmen kívül hagyják. Egy többgyermekes anya nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy megszabott munkarend szerint 8-tól 4-ig dolgozzon, mint a férfiak. Ha éjjel felsír a kisbaba, ki az, aki a legnagyobb valószínűséggel felkel hozzá? Ki szokott mosni, vasalni és takarítani? Ki készíti el és ki tálalja az ételt, amikor a férj megjön a munkából? Ki mosogat el étkezés után, és ki vet ágyat a gyerekeknek? És mindezeken kívül sok országban kitől várják el, hogy vizet hozzon a messzi kutakról, és gyermekével a hátán dolgozzon a mezőkön? Rendszerint az anyától. Munkaideje nem napi 8—9 óra, hanem gyakran 12—14 óra, vagy még ennél is több. Ráadásul mindezért nem kap túlórapénzt — nagyon gyakran még egy jó szót sem!

Etiópiában sok „nőtől elvárják, hogy napi 16—18 órát dolgozzék, [ennek ellenére] jövedelmi szintjük oly alacsony, hogy nem tudják eltartani sem önmagukat, sem a családjukat . . . Az éhezés szinte hozzátartozik mindennapi életükhöz, ők [a tüzifa gyűjtögető és hordozó nők] csak egyszer étkeznek naponta, akkor sem kiadósan, és rendszerint reggeli nélkül indulnak el otthonról.”

Siu, egy hongkongi származású, most már 20 éve házasságban élő asszony ezt mondta: „A kínai társadalomban a férfiak hajlamosak lekicsinyelni a nőket, s úgy tekinteni őket, mint akik a házimunka elvégzői, vagy akik gyermekeket szülnek, szélsőséges esetben pedig bálványt, játékszert, vagy nemi vágyuk kielégítésének eszközét látják bennük. Igazában azt akarja minden nő, hogy tekintsék értelmes lénynek. Azt akarjuk, hogy férfiak figyeljenek oda, amikor beszélünk hozzájuk, és ne tegyenek úgy, mintha csak bábuk lennénk.”

Nem meglepő, hogy a Men and Women című könyv ezt mondja: „A férfiak munkáját mindenütt többre becsülik, mint a nőkét; még ott is, ahol különben nagy tiszteletben állnak a nők. Egy cseppet sem az számít, miként osztják meg a nemek között a társadalomban a szerepeket és a feladatokat; a férfi nemhez tartozók vitathatatlanul többnek számítanak az egész társadalom szemében.”

Tény, hogy a nők családban betöltött szerepét magától értetődőnek tekintik, olyannak, ami nem érdemel külön dicséretet. Ennek megfelelően a The World’s Women​—1970-1990 című könyv előszavában ezt olvassuk: „A nők életkörülményei — és hozzájárulásuk a családi élethez, a takarékossághoz és háztartáshoz — rendszerint nem láthatók. Számos statisztikai adat úgy van összeállítva, hogy az inkább a férfiak helyzetét és hozzájárulását tükrözi, s nem a nőkét, vagy egyszerűen nincsenek tekintettel erre a nemre . . . A nők munkájának javarészét még ma sem tekintik gazdasági szempontból értékesnek — így hát nem is mérték.”

Egy észak-amerikai író, Gerald W. Johnson így fejezte ki a véleményét 1934-ben a dolgozó nőkről: „Egy nő gyakran férfi munkát kap, de ritkán kap érte férfi fizetést. Ennek az az oka, hogy elképzelhetetlen olyan munka, amelyet néhány férfi ne tudna jobban elvégezni, mint bármely nő. A leghíresebb női szabók és női kalaposok férfiak . . . A legjobb szakácsok is mindig férfiak . . . Ezért minden munkaadó szívesebben fizet többet egy férfinak, mint egy nőnek ugyanazért a munkáért, mert feltételezi, hogy a férfi jobban elvégzi azt”. Ez a vélemény bármennyire is kajánul hangzik, annak a kornak az elfogultságát tükrözi, amely még mindig ott él sok férfi tudatában.

A tiszteletlenség — világméretű probléma

Minden kultúra kialakította a maga hozzáállását, előítéletét és elfogultságát a nők társadalomban betöltött szerepével kapcsolatban. De egy kérdés még válaszra vár: Vajon ezek a magatartások illő tiszteletet fejeznek ki a női méltóság iránt? Vagy inkább a férfiak évszázadokon át kialakított uralkodó szerepét tükrözik, ami erősebb fizikai alkatából következett? Ha rabszolgáknak vagy kizsákmányolandó tárgyaknak tekintik a nőket, hol van a női méltóság tiszteletben tartása? Kisebb-nagyobb mértékben a legtöbb kultúra lebecsülte a nők szerepét és aláásta önbecsülésüket.

A világ sok tájáról érkező jelentések közül egy afrikai példát idézünk. „A joruba [nigériai] nőknek úgy kell tenniük férjük jelenlétében, mintha tudatlanok és engedékenyek lennének, és amikor felszolgálják az ételt, kötelesek letérdelni férjük lába elé” (Men and Women). A világ más részein ez a szolgai engedelmesség sokféle formát ölthet — a feleség csak megfelelő távolságban követheti urát, vagy neki gyalogolnia kell, mialatt a férje lovon vagy öszvéren ül, vagy ő köteles cipekedni, miközben a férje üres kézzel megy mellette, vagy nem étkezhet a férje és gyermekei jelenlétében és így tovább.

Edwin Reischauer, aki Japánban született és nőtt fel, The Japanese című könyvében ezt írta: „A férfi sovinizmus jelei kirívóan nyilvánvalók Japánban . . . Kettős mérce van még ma is érvényben a nemiség megítélésében: a férfinak minden szabad, a nőnek semmit sem . . . A férjes asszonyoktól ezenkívül odaadóbb hűséget várnak el, mint a férfiaktól.”

Sok országhoz hasonlóan Japánban is problémát okoz a szexuális molesztálás, főleg csúcsforgalom idején a zsúfoltságig megtelt metrókban. A Tokió Hino City nevű külvárosából származó Yasuko ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „Mint fiatalasszonynak gyakran kell utaznom Tokióba. Ezért nagyon zavaró volt, amikor néhány férfi, kihasználva a helyzetet belém csipkedett és fogdosott, ahol csak ért. Mit tehet ilyen esetben egy nő? Kénytelen tűrni. De ez megalázó volt. A reggeli csúcsforgalom idején külön szakaszt biztosítottak a nők számára, így legalább néhányan elkerülhetik ezeket a megalázó helyzeteket.”

Sue-nak, aki valamikor Japánban élt, megvolt a maga módszere arra, hogyan szabaduljon meg ezektől az inzultusoktól. Hangosan ezt szokta mondani: „Fuzakenai de kudasai”! Szó szerint: „Hagyja abba az ostobaságait!” Ezt mondja: „Ez rendszerint szokott hatni. Senki sem szereti, ha mások előtt megszégyenítik. Hirtelen nem volt egyetlen tapogatózó férfi sem a közelemben!”

Az egész világon nyilvánvaló gond, hogy a nők nem részesülnek tiszteletben a családban. De mi a helyzet a nőkkel a munkahelyükön? Vajon ott nagyobb megbecsülésnek és tiszteletnek örvendenek?

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

Hogyan történik egy magzat nemének a meghatározása?

„A meg nem születet gyermekek neme már a megtermékenyítés pillanatában eldől, és ebben a döntő szerepet tölt be az édesapa hímivarsejtje. Minden méhben megért petesejt vagy csíra nőnemű abban az értelemben, hogy csak X-kromoszómát vagy női szex-kromoszómát tartalmaz. Egy férfiban csak a hímivarsejt egyik fele tartalmaz X-kromoszómát; a másik fele Y-kromoszómát, azaz hím szex-kromoszómát.” Ezért ha két X-kromoszóma egyesül, akkor leány születik; ha egy hímnemű Y-kromoszóma egy női X-kromoszómával találkozik, akkor fiú születik (XY). Így a hímivarsejtben lévő kromoszóma dönti el, hogy az anyának milyen gyermeke fog születni: fiú-e vagy leány (ABC’s of the Human Body, Reader’s Digest kiadvány). Teljesen ésszerűtlen tehát a feleséget hibáztatni azért, mert csak lányai születnek. Itt tulajdonképpen senki sem okolható. A nemzés tehát egyszerűen lutri.

[Kiemelt rész/kép a 8. oldalon]

Tömeges méretű tragédia

Elizabeth Fox-Genovese Feminism Without Illusions című könyvében ezt írta: „Jó okunk van azt hinni, hogy sok férfi . . . egyre inkább kísértve érzi magát arra, hogy a testi erejét kihasználja az olyan helyzetben, amelyben egyértelműen ő van fölényben — a nőkkel való személyes kapcsolatában. Ha e tekintetben a gyanúm nem csal, akkor tömeges méretű tragédiának vagyunk a tanúi.” És ez a tömeges méretű tragédia azoknak a nőknek a millióit sújtja, akik naponta kénytelenek elszenvedni a basáskodó férj, apa vagy más férfi bántalmazását — olyan férfiét, aki „az igazságosság és méltányosság próbáiban” alul marad.

„Az [Egyesült Államok] harminc államában a férfiaknak még mindig jogukban áll megerőszakolni a feleségüket; csak tíz államban van hatályos törvény arra, hogy letartóztassák a családon belüli erőszakos dulakodót . . . Azoknak a nőknek, akiknek nincs más választásuk, mint elmenekülni otthonról, nincs sok kilátásuk . . . Annak az egymillió bántalmazott nőnek az egyharmada, aki évente oltalmat keres vészhelyzetében, sajnos semmit sem talál” (Bevezetés Susan Faludi: Blacklash—The Undeclared War Against American Women című könyvéhez).

[Kép]

A családi élet árnyoldala több millió embernél a családon belüli erőszak

[Kép a 7. oldalon]

Százmilliók élnek vezetékes víz, szennyvízelvezetés, vagy villany nélkül — ha egyáltalán van otthonuk