Túlnyomás alatt és az életért küzdve

„TÁTOGJ, hogy pattogást hallj a füledben! Nagyon fontos, hogy pattogjon a füled!” Ezeket a szavakat hallottam meg előszőr a műtét után, amelynek során a vastagbelemből kimetszettek egy darabot. Arra gondoltam: „Ez különös — hiszen nekem gyomorműtétem volt. Mi köze van annak a fülemhez?”

Fokozatosan rájöttem azonban, hol vagyok. Felismertem, hogy nem egy szokványos kórteremben fekszem, hanem egy hosszú, szűk, torpedóalakú helyiségben — egy túlnyomásos kamrában.

Műtét alatti komplikációk

Észrevettem, hogy sokkal komolyabb műtétet végeztek el rajtam, mint amilyet eredetileg terveztek. A rák a májamra is átterjedt, és súlyos belső vérzés lépett fel. Amikor elhagytam a műtőt a vérem hemoglobinszintje 3,6-ra csökkent. (A normális hemoglobintartalom egy felnőtt vérében: körülbelül 15 g/100 ml.) Az orvosok nagyon megijedtek és behívták az édesapámat a kórházba. Ő szintén Jehova Tanúja, és nem volt hajlandó érvényteleníteni azt a döntésemet, hogy ne adjanak vérátömlesztést. (Cselekedetek 15:​20, 29.)

A sebészorvosom sürgősen engedélyt kért a dyce-i mélytengeri búvárlétesítmény túlnyomásos kamrájának használatához, amely Aberdeen közelében található Skóciában. Ez segíthetett a testemben maradt csekély mennyiségű vér oxigén cseréjében. Megkaptuk az engedélyt. Nyolc kilométernyi mentőkocsis száguldás következett Aberdeenből Dyce-ig, ahol a tengerszint alatti 15 méternek megfelelő nyomás alá helyeztek.

Ez minden tekintetben ismeretlen élmény volt számomra, mivel ebben a kamrában rendes körülmények között az északi-tengeri olajfúrótornyok búvárjaira adagolják a túlnyomást. Az én esetemben használták fel először ezt a létesítményt műtét utáni kezeléshez. Két ápolónő és egy technikus — valamennyien a 20-as éveikben jártak — kísért el a kamrába, és ott kellett maradniuk addig, amíg az túlnyomás alatt volt. A túlnyomásos oxigén kezelés szakemberei kívülről kezelték a vezérlőberendezéseket.

Nyomás alatt

A kamrában fokozatosan emelkedett a nyomás a levegő beszivattyúzásának ütemében. Egy maszkon keresztül lélegeztem, ami azt jelentette, hogy tüdőmet a rendes légköri nyomás két és félszeresénél, a szokásosnál két és félszer nagyobb mennyiségű oxigénnel töltöttem meg. A vérem (akkor térfogat növelőkkel dúsított) folyékony alkotórészében feloldódni kényszerülő gáz pótolta a hemoglobin hiányát.a

Az következő néhány nap rendkívül nehéz volt. Csak azok a látogatók léphettek be a szomszédos helyiségbe, ahol a nyomást alacsonyabban lehetett tartani, akik szigorú orvosi vizsgálaton estek át. A torpedó orrában volt egy kicsiny kémlelőnyílás, amelyen keresztül a látogatók megnézhettek, én azonban csak az egyik szemüket láthattam!

Öcsém, aki szintén Tanú, egy rövid időre bejött hozzám a kamrába. Ez nagyon felemelő volt számomra. Ugyanígy minden üdvözlőlap is, amelyet számos barátom küldött kedvességből, hogy kifejezze szeretetét, és bibliai gondolatokkal buzdítson. Számomra úgy tűnt, hogy minden ilyen üzenet éppen akkor érkezett, amikor különösen gyengének éreztem magam.

A kamrában tartózkodásom ötödik napján a részleg vezetésével megbízott orvos odajött hozzám. Láthatóan nyugtalan volt, és elmagyarázta, hogy miért: „Túl sok oxigén van a vérében.” Ez nyilvánvalóan azt jelezte, hogy a csontvelőm már nem működött. Azt mondta, hogy a vérem hemofiliás tulajdonságokat vett fel, és a bennem maradt csekély mennyiségű vér várhatóan el fog szivárogni az alvadást szabályozó rendszer hiánya miatt. (Ebben az időben a hemoglobinszintem olyan alacsony volt, hogy a mérőműszerek már nem is jelezték. Körülbelül 2,6 lehetett.)

Az ápolónők könnyekre fakadtak. Én a tőlem telhető módon megnyugtattam őket, és a kimenetelt Jehovára hagytam.

Nyomáscsökkentés — siker!

Az orvos utasítására azonnal elkezdték csökkenteni a nyomást. Az ápolónőkön már kezdett jelentkezni a hosszabb ideig tartó túlnyomáson tartózkodás ártalmas hatása; ezt megelőzően három napnál többet még senki sem tartózkodott túlnyomásos kamrában. Ez pedig már az ötödik nap volt valamennyiünk számára! Még további két napot kellett várnunk, hogy a nyomás fokozatosan lecsökkenjen.

Amikor legközelebb bejött az orvos, már sokkal vidámabbnak látszott, mint korábban, és bejelentette: „Valamilyen ismeretlen okból a hemoglobinszintje, ha keveset is, de emelkedett.” Szerinte a csontvelő egyszer csak újra elkezdett működni. Felettéb boldog voltam.

Egy héttel a műtét után 4,6-os hemoglobinszinttel végre kijöhettem a kamrából, és átvittek a szomszédos szobába, hogy ott várakozzam a mentőre, amelyik átszállít az aberdeeni intenzív osztályra. Amíg ott voltam, egyik Tanútársunk bejött hozzám azokkal a folyóiratokkal, amelyeket előtte való nap kapott meg a Királyság-teremben. A címlapi cikk: „Egészségügyi döntések — kinek kell meghoznia?” (Ébredjetek! 1984. július 8. [angolban]) épp a legjobb időben jött! Felhasználtam arra, hogy megmagyarázzam állásfoglalásom okát.

Hemoglobinszintem fokozatosan 5 fölé emelkedett, és lekerültem a válságos állapotban levők listájáról. Már diétáznom sem kellett. Szervezetem figyelemre méltó dolgokat művelt magával. Amikor a hemoglobinszintem elérte a 7,8-at, a rákövetkező napon elhagyhattam a kórházat.

Mivel egy ilyen műtét után általában hosszú ideig tart a felépülés, három hónapi betegállományt engedélyeztek, hogy erőre kapjak. Vérem hemoglobinszintje mára elérte a 15,3-at, és visszahíztam 9,5 kilót.

Mennyire boldog voltam az azóta eltelt évek alatt, mivel újonnan visszanyert életemet továbbra is felhasználhattam arra, hogy megismertessem a hitemet másokkal! Hálatelten mondok köszönetet Jehovának, az élet Fenntartójának, és a kedves orvosi személyzetnek, akik ilyen eredményesen alkalmaztak az érdekemben egy egyáltalán nem szokványos kezelést. (Doreen Strachan elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]

[Kép a 21. oldalon]

Doreen egy héttel azután, hogy elhagyta a kórházat

[Kép forrásának jelzése a 20. oldalon]

A Grampian Health Board engedélyével