„Most minden csak Mián és Jehován múlik”

A TESTEM már 1991 májusában jelezte, hogy valami nincs rendben. Ha hosszan sétáltam vagy hosszú utat tettem meg biciklivel, utána éles fájdalmat éreztem a karomban és a lábamban, valamint megduzzadtak az izmaim. Amikor 1991 júliusában elmentem a bátyám esküvőjére, megbetegedtem. Ezt követően időm legjavát ágyban fekve töltöttem, és furcsa, vöröses színű foltok keletkeztek az arcomon és a testemen.

Édesanyám elvitt az orvoshoz, aki azonnal beutalt a kórházba, nem messze tőlünk, Askimban (Norvégia). A diagnózis szerint csökkent veseműködésem és magas vérnyomásom volt. A hemoglobinszintem csak 7,3 gramm/deciliter volt, a normál 11,5-16-hoz képest. Két nap után átvittek egy nagyobb kórházba, ahol volt egy speciális kórterem a vesebetegségek kezelésére. Miután megtekintették több vérvizsgálat eredményét, az orvos azt a következtetést vonta le, hogy systemás lupus erythematosusban szenvedek, és az immunrendszerem olyan antitesteket termel, melyek támadják a vér- és veseszöveteimet. Kortikoszteroidokat kaptam, és kemoterápiában részesültem.

Mivel mind a betegség, mind a gyógyszerek némelyike rombolja a vért, felmerült a vérátömlesztés kérdése. Összeszedtem minden erőmet és ezt mondtam: „Önátadott és megkeresztelt Tanú vagyok, és nem akarok vért” (1Mózes 9:4; Cselekedetek 15:28, 29). Aztán az orvos négyszemközt beszélt az édesanyámmal, és az édesanyám elmagyarázta neki, hogy a vérátömlesztés helyett alternatív módszereket szeretnénk alkalmazni. Az orvos azt mondta, hogy hajlandó tiszteletben tartani az álláspontomat, és hogy minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy segítsen nekem.

A kórtörténet, melyből később kaptunk egy példányt, ezt mondja: „A beteg nagykorú, értelmes és tájékozott. Ezért szükségesnek tartjuk a beteg nézetének tiszteletben tartását.” Azt is kijelenti: „Az osztály határozottan tisztelni fogja a beteg azon döntését, hogy nem fogad el vért, még akkor sem, ha az eredmény halál lenne.”

Orvosi kezelés

A következő napokban különböző terápiákkal próbálták csökkenteni a vérnyomásomat, és így igyekeztek könnyíteni a vesémre nehezedő terhelést. A testem nem bírta a gyógyszereket, és csak arra emlékszem abból az időből, hogy újra és újra hánytam. Időnként nagyon lehangoltnak éreztem magam, és a szüleimmel gyakran imádkoztunk Jehovához segítségért és erőért. Miután egy hónapot a kórházban töltöttem, egy hétvégére hazaengedtek. Később, a második kimenő alkalmával epilepsziás nagyrohamom volt, melyet négy enyhébb követett. A betegség hatással volt a központi idegrendszeremre. Azonnal visszavittek a kórházba.

Az orvosok úgy döntöttek, hogy alternatív kezelésről gondoskodnak. Plazmát vontak ki a véremből, és így távolították el a vérsejtjeimet és a veseszöveteimet támadó antitesteket. Azután Ringer-oldat injekciókat és albumint kaptam. Előtte megbeszéltem az orvosokkal ezt a kezelésta, és írásbeli engedélyt adtam nekik arra, hogy ezeket beadják. Ezen kezelés ellenére az állapotom rosszabbodott. Arra is adtam nekik engedélyt, hogy immunglobulinokkalb kezeljenek, de akkor nem adtak.

A veseműködésem jelentősen csökkent. A kreatininszérumom 682 volt, a normál 55-110-hez képest. A vérnyomásom magas maradt, és a hemoglobinszintem 5-6 gramm/deciliter között maradt. Egyik nap a vérlemezkék száma 17 000/köbmilliliter volt a véremben (a normál szám 150 000-450 000), mely nagyon megnövelte a vérzés kockázatát. Szerencsére a vérlemezkék száma azonnal növekedni kezdett. Másnap 31 000 volt a száma, és a növekedés tovább folytatódott.

Szerető támogatás

A kórházi személyzetre nagy hatást gyakorolt az összes virág, levél, képeslap és telefonhívás, melyeket a szerető keresztény testvérektől és testvérnőktől kaptam Norvégia minden részéről. Csodálkoztak, hogy egy 18 éves lánynak hogy lehet ilyen sok barátja. Ez lehetőséget adott arra, hogy beszéljünk nekik keresztényi reménységünkről és Jehova szerető szervezetéről (János 5:28, 29; Jelenések 21:3, 4).

Időközben Jehova Tanúi Kórházi Összekötő Bizottsága keményen fáradozott azért, hogy több információt szerezzen a lupus kezeléséről. A norvég fiókhivatalunktól kaptunk egy cikket, melyet egy orvosi lapban tettek közzé. A systemás lupus erythematosus két bonyolult esetéről szólt, melyben immunglobulint adtak két fiatalasszonynak — jó eredményekkel. Az orvosokkal folytatott megbeszélés során a szüleim megkérték őket, hogy olvassák el a cikket, és nézzék meg, hogy az én esetemben segítséget jelenthetne-e az információ. Az orvosok különböző véleményen voltak azt illetően, hogy mit tegyenek. Nyugtalanok voltak például az immunglobulin-kezelés mellékhatásairól szóló korlátozott mennyiségű információ miatt.

Nyomás a vér elfogadására

Addigra már majdnem nyolc hete voltam kórházban. Egyik éjjel akut fájdalmat éreztem a gyomromban, és a belső vérzés eredményeként véres volt a székletem. Kapcsolatba léptek a sebésszel. Ő azt mondta, hogy azonnali műtétre és vérre van szükségem, különben néhány órán belül meghalok. Ez a sebész azt mondta a nővéremnek, aki mellettem ült, hogy jobban tenné, ha rábeszélne arra, hogy fogadjam el a vérátömlesztést, különben ő lesz a felelős azért, ha meghalok. Ez feldühített, mert én magam döntöttem úgy, hogy visszautasítom a vérátömlesztést.

Az orvosok külön is akartak velem beszélni, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a döntést tényleg én hoztam, és teljesen tudatában vagyok annak, amit ők a vér visszautasítása következményének tartottak. Tizenöt perc múlva meggyőződtek arról, hogy nem gondolom meg magam. A műtét helyett az orvosok antibiotikumokat adtak a fertőzés leküzdésére.

Az orvosokkal folytatott megbeszélést követően másnap, szeptember 30-án a hemoglobinszintem 6,5-ről 3,5-re csökkent. Átvittek az intenzív osztályra. Annyira gyenge voltam, hogy narkózismaszkra volt szükségem, hogy ellássanak oxigénnel. Annak ellenére, hogy a kritikus időszakban végig többé-kevésbé öntudatomnál voltam, semmire sem tudok visszaemlékezni. Így ami a következő néhány napon történt, azt később mesélte el a családom és két keresztény vén.

Az életem forog kockán

Ekkor az orvosok egyetértettek abban, hogy megpróbálnak intravénás immunglobulin-injekciókat adni. Október 9—11-ig naponta egy adag 6 grammos immunglobulint kaptam. Nem tudtam kontrollálni a vizeletemet és a székletemet, ezért az ápolónők állandóan cserélték az ágyneműt. A hemoglobinszintem tovább csökkent. A kórtörténet ezt mondja: „A legalacsonyabb hemoglobinszint, amit mértünk, 1,4 volt, ezt követően a betegnek további melénája [véres széklete] volt, és úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban nem veszünk több vért. Ekkor gyakorlatilag moribundos [haldokló] volt.”

Az orvosok addigra felhagytak minden reménnyel, hogy felépülök, és azt állították, ha felépülnék is, agykárosodásom lenne, és talán részlegesen le is bénulnék. Annyira biztosak voltak abban, hogy semmit nem lehet tenni, hogy október 12-én úgy döntöttek, megszüntetnek minden aktív kezelést, és csak folyadékot adnak. Az édesapám, aki folyamatosan arra buzdított, hogy folytassam a harcot, az ágyam mellett ült, és azt mondta: „Most minden csak Mián és Jehován múlik.”

A kritikus időszakban mindig volt valaki az ágyam mellett a gyülekezetből a családommal együtt. Egyikük így mesélte: „Szombaton este, október 12-én senki sem hitte, hogy Mia túléli azt az éjszakát. De vasárnap reggel még mindig életben volt. Délután nehéz volt a légzése, és mindenki arra számított, hogy ez lesz a vég. Az egész család az ágya köré gyűlt. Mia mélyen belélegzett, és utána, amely örökkévalóságnak tűnt, kilélegzett. A szülei elszenvedték a legnagyobb fájdalmat, amit egy szülő érezhet — látták drága gyermeküket, amint lassan haldoklik. Az édesapja azt mondta, hogy mindannyian forduljunk Jehovához imában. Azután halkan beszélgettünk, azt remélve, hogy Miának nem kell sokáig szenvednie.

De Mia nem halt meg. Az orvosok és az ápolónők soha nem láttak ilyet — hogy valaki ilyen alacsony vérsejtszámmal életben maradjon. A vérzés abbamaradt, így a helyzet nem romlott. A vasárnap éjjel is elmúlt, és Mia még mindig életben volt.”

Fordulópont

Hétfőn reggel, október 14-én az egyik orvos bejött megnézni. Szundikáltam, és nem emlékszem az egész történetre. Az orvos megállt az ágyam mellett, és az édesanyám ezt mondta: „Itt az orvos, hogy jó reggelt kívánjon.” Az én válaszom egy nagyon jól érthető „helló” volt. Az orvos nem számított rá, nagyon meglepődött és meghatódott.

Az agyam rendben volt, és nem bénultam le. A kezelést folytatták. Erythropoietint és vasdextránt kaptam intravénásan, valamint napi két adag immunglobulint. Az állapotom lassacskán javult. Október 16-án a hemoglobinszintem 2,6-ra emelkedett, 17-én pedig 3,0-ra. Tovább javultam. November 12-én 8,0-as hemoglobinszinttel kiengedtek a kórházból.

Nem tudjuk biztosan, hogy miért szűnt meg a vörösvérsejtjeim pusztulása, vagy miért növekedett olyan gyorsan a vérsejtszámom. Az immunglobulin-, az erythropoietin- és a vasdextrán-injekciók nyilván nagy szerepet játszottak ebben. 1992 májusának elején a hemoglobinszintem normál 12,3 volt, és azóta is a normál tartományban maradt.

Most utókezelésre járok, hogy ellenőrzés alatt tartsák az állapotomat, és jól vagyok. 1992. november 28-án férjhez mentem egy keresztény társamhoz, és most együtt szolgáljuk Jehovát. A betegségem, valamint az, hogy engedelmeskedtem Jehova vérre vonatkozó törvényének, közelebb vitt Jehovához. Most már alig várom, hogy egy örökkévalóságon át szolgálhassam őt teljes erőmmel. (Mia Bjørndal elmondása alapján.)

[Lábjegyzetek]