„A nácik nem tudtak feltartóztatni bennünket”
EGY vadidegen lakása volt. Kopogtattam az ajtón és reszkető térdekkel álltam, s abban reménykedtem, hogy nem lesz otthon senki. Fiatal — mindössze 21 éves — voltam, és életemben először vettem részt Jehova Tanúi ajtóról ajtóra történő prédikálómunkájában. 1934 novemberét írtuk akkor, és itt, Németországban Hitler a legszigorúbban megtiltott mindenfajta prédikálást. Amikor a kis gyülekezetünk felvigyázója megemlítette a tervét, hogy kivonulunk evangéliumot hirdetni, így érveltem: „Rám egész biztosan nem gondolhat!” Végtére is, még nem voltam alámerítve, és mindössze egyetlen írásszöveget ismertem. De tévedtem — a testvér rám gondolt és ezért álltam az ajtó előtt.
Senki sincs itthon! Megkönnyebbülést éreztem. A következő ajtónál megint nem nyitottak ajtót, de belülről zajt hallottam és így benyitottam. Egy asszony edényeket mosogatott és rémültnek látszott, amint rám nézett. Idegesen elkezdtem magyarázni az egyetlen írásszövegemet, a Máté 24:14-et. De ő csak mereven nézett rám. (Később tudtam meg, hogy süket.) Hirtelen mellettem termett egy férfi. A férjének néztem, és tovább folytattam a tanúskodást, egyszer csak egy revolvert éreztem a bordáim között. Náci parancsnok volt! Társam, aki az utca szemközti oldalán prédikált, egyszer már bekopogtatott hozzá, amiért a parancsnok lerúgta őt a lépcsőről. A náci azt gondolta, hogy ezzel a testvér aznapi tanúskodásának véget is vetett, engem viszont ez alkalommal mint bűnözőt kezelt és letartóztatott. Amikor a társammal ez történt, ő leporolva magáról a port tovább prédikált, én viszont négy hónapra a börtönben kötöttem ki. Így kezdődött igehirdetői pályafutásom!
Irány a koncentrációs tábor!
Szabadulásom után a testvérek megbíztak azzal, hogy segítsek a földalatti tanúskodásban. A nácik minden megmozdulásomat figyelték és elég hamar újra letartóztattak. A helyi rendőr átadott a Gestapónak, és a szívem igencsak megdermedt, amikor meghallottam az ítéletet: „Irány a koncentrációs tábor!” Esterwegenbe kellett mennem. Itt körülbelül 120-an voltunk Tanúk (Bibelforscher-ek), az SS-őrök elhatározták, hogy mindent megtesznek a feddhetetlenségünk megtörése érdekében.
Volt egy őrmester, akit gúnynevén „Vas Gusztáv”-nak neveztünk, aki elszántan megalkuvásra akart bírni bennünket. Az egyik nap például arra kényszerített bennünket, hogy a forró augusztusi napon kimerítő tornagyakorlatokat végezzünk — egy egész álló nap. Mire a nap befejeződött, a testvérek fele összeesett a kimerültségtől vagy a gyengélkedőn kötött ki súlyos betegen. Sajnos, az egyik gyülekezeti felvigyázó meggyöngült és aláírta a megalkuvási nyilatkozatot és gyülekezetének 12 tagja csatlakozott hozzá.
Diadalmámorában, hogy kínzása sikerrel járt, „Vas Gusztáv” beígérte: „Holnap mindannyian örömmel írjátok alá a papírt, semmiféle Jehova nem fog segíteni nektek.” Biztosan el tudjátok képzelni, milyen buzgón fohászkodtunk Jehovához aznap este. Másnap reggel vártuk „Vas Gusztáv” megjelenését. Vártunk és vártunk. Végül azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk vissza a barakkjainkba. Gusztáv még mindig sehol! Végül megtudtuk, mi történt. Ezen a reggelen a táborba jövet „Vas Gusztáv” keserves tapasztalat árán tudta meg, hogy ő mégsem olyan kemény anyagból van, mint a vas. Motorkerékpárjával egyenesen nekiszaladt a tábor bejáratát szegélyező oszlopnak — pedig a bejárat több mint 9 méter széles volt! Azonnal kórházba szállították összetört karral és felszakadt homlokkal. Amikor két hónappal később újra megláttuk, ezt kiáltotta felénk: „A ti Jehovátok művelte ezt velem!” Ebben egyikünk sem kételkedett egy pillanatra sem.
Útban Hollandiába
1935 decemberében szabadon engedtek és felszólítottak, hogy vonuljak be a német hadseregbe. Ehelyett úgy döntöttem, hogy Hollandián át Spanyolországba távozom és ott folytatom a tanúskodó munkámat. Amikor sikerült Hollandiába kijutnom, Tanúk után kutattam, akik kérték, hogy maradjak Hollandiában. Milyen öröm volt újra szabad körülmények között prédikálni és testvéreimmel összejönni a keresztény összejöveteleken. Bekerékpároztuk egész Hollandiát, nappal prédikáltunk, éjjel pedig sátrakban aludtunk. Havonta átlag 200—220 órát prédikáltunk.
Élelem vásárlásra és egyéb kiadások fedezésére szolgáló pénz dolgában eléggé szűkösen voltunk. Élénken emlékszem egy gazdálkodóra, aki meglátva, hogyan készítjük el szerény esti ételünket, meghívott minket vacsorára. A legpompásabb ételekkel terített asztal várt ránk! Attól kezdve ez a kedves család gondoskodott legalapvetőbb szükségleteinkről: a kenyérről, a vajról, a tojásról, a sajtról, sőt még a fehérneműink mosásában is segítettek. A család minden tagja Tanúvá lett. Fontos láncszemei voltak annak a munkának, amely ezután bontakozott ki.
Bernben, Svájcban, 1936-ban kongresszust tartottak. Joseph F. Rutherford, az Őrtorony Társulat akkori elnöke mondott beszédet. Ekkor történt, hogy, miután minden időmet a teljes idejű evangéliumhirdető munkának szenteltem végül is alámerítkeztem.
Hága
Új kijelölt területem Hága és környéke volt. Sok család fogadta be örömmel Isten Szavának az igazságát. Néhánnyal közülük a mai napig tartom a kapcsolatot. 1939-ben a holland rendőrség a lehető legnagyobb képtelenséggel vádolva letartóztatott, mint náci kémet! Legjobb képességem szerint a börtönből is folytattam a tanúskodó munkámat levelezésen keresztül, noha nagyon is tisztában voltam azzal, hogy a bíró minden kimenő levelemet átnézi. Öt hónappal később (ebből a két utolsó hónapot magánzárkában töltöttem) elengedtek. De alighogy hazatértem lakásomba, Hágába, néhány nap múlva a német Luftwaffe elkezdte bombázni a környéket! Tudtam, hogy a megszállás után a Gestapo is mindjárt ott terem. Itt volt az ideje, hogy újból visszatérjek a földalatti munkába.
De hogyan tudom úgy végezni munkámat, hogy ne vegyenek észre? Az egyik testvér, akinek kerékpárüzlete volt, különleges kerékpárt készített nekem. Ez teljesen olyan volt, amilyent a titkos rendőrség használt — ugyanaz a jellegzetes szín, ugyanolyan magas kormánya és szorítókengyele volt, amelyben elfért egy kard. A titkos rendőrök még üdvözöltek is, azt gondolták, hogy közéjük tartozom! Az egyik nap, amikor éppen kerékpárommal egy kerékpárösvényen pedáloztam, amelyet az útmenti sövény eltakart, az út ellenkező oldalán két kerékpározó rendőr észrevett a sövény résén át és felismertek mint szökevényt. Még soha életemben nem hajtottam olyan gyorsan, mint akkor! Nekik egy felüljáróra kellett felmenniük csak úgy tudtak utánam fordulni és űzőbe venni. Nagy hajsza indult az elfogásomra, de végül egérutat nyertem.
Többször is egy hajszál híján menekültem meg
A rendőrség tehát megtudta, hogy Hágában vagyok. Biztonsági okokból, különböző lakásokban aludtam. Egyik alkalommal egy három gyermekes családnál aludtam. Mint általában, most is ruháimat úgy raktam le, hogy rajtaütés esetén azonnal fel tudjak öltözni. Két gyermeket fektettünk egy ágyba, hogy távozásomkor az egyik gyermeket át tudjam tenni az üres ágyamba. Ily módon a nácik nem találtak volna üres meleg ágyat!
Reggel öt órakor ezek az óvintézkedések hasznosaknak bizonyultak. Az ajtón erősen és kitartóan elkezdtek dörömbölni. Alig volt időm a kilencéves kisfiút betenni az ágyamba, ruháimat az aktatáskámba gyömöszölni, kalapomat a fejemre tenni, felöltőmet felvenni, máris ugrottam ki a hóba mezítláb a hátsó ablakon keresztül. Szerencsémre, elfeledkeztek őrt állítani hátul az udvarban. Egyenesen annak a családnak a házába rohantam, amellyel tanulmányoztam a Bibliát. Jóllehet reggel 5.30 volt és még sötét volt a téli reggelen, ez a férfi szó nélkül beengedett és elrejtett. Családjában mindhárman Tanúkká lettek.
Amikor a Gestapo kihallgatta azt a családot, ahonnan eljöttem, a kisfiúra irányították minden figyelmüket. Még pénzt is ígértek neki, ha megmondja, volt-e itt mostanában látogatóban egy „nagybácsi”. Ő azt válaszolta: „Igen volt itt, de már régen.” Milyen régen? Ezt nem tudta. A Gestapósok csalódottan távoztak. Később a kisfiú édesanyja megkérdezte, miért így válaszolt, hiszen tudta, hogy „Tom nagybácsi” (ez volt az illegális nevem) ott aludt azon az éjszakán. Ezt felelte: „Huszonnégy óra hosszú idő, sok-sok perc van benne.” Milyen igaz!
Következő kiutalt területem Groningen volt. A félelem teljesen megbénított néhány Tanúit a városban és gyakorlatilag teljesen leállt a prédikálómunka. De hamarosan a testvérek ismét félelem nélküliek lettek, és keményen állták a brutális holland Gestapo támadását. Egyik este, 1942-ben még egy „rajtaütésszerű” prédikálást is megszerveztünk és a városban több ezer bibliai traktátust terjesztettünk el 10 perc alatt egy előre kijelölt időpontban. Az újságok arról számoltak be, hogy a Brit Királyi Légierő Jehova Tanúi röplapjainak a millióit szórta szét. Ezzel azt akartuk a Gestapónak a tudomására hozni, hogy élünk és virulunk. „A nácik nem tudtak feltartóztatni bennünket — soha!”
A háború folytatódott és egyre veszélyesebb dolog volt az utcán sétálni. Az egyik este, amikor egy testvérrel eljöttünk a hilversumi titkos összejövetelről, valaki hátulról belém ütközött és egy tárgy esett a lábam elé csörömpöléssel. Felkaptam és nagy rémületemre, egy német katona sisakja volt a kezemben! Gazdája ott állt kerékpárja mellett és lámpájával rám világított. Odamentem hozzá; kikapta kezemből a sisakját; előrántotta a revolverét és ezt kiáltotta: „Le van tartóztatva!”
Remegtem. Ha letartóztat, az valószínűleg a halálomat jelenti. Istenhez imádkoztam segítségért. Meghallván ezt a felbolydulást, gyülekezni kezdtek az emberek. Amikor észrevettem, hogy a katona egy kicsit inog, azonnal belém hasított a felismerés, hogy részeg. Nyomban eszembe jutott, hogy a német katonai szabályok értelmében a tiszteknek megengedték, hogy civil ruhában is járjanak. Ezzel odaléptem a katonához, és a lehető legerélyesebben, teljes erővel rákiáltottam: „Nem látja, kivel van dolga?” A katona kővé dermedt. Sisakját fejébe vágta és tisztelgett nekem! Abban a tudatban, hogy egy tisztet sértett meg, meghunyászkodva oldalgott el az éjszaka sötétjébe. A jelenlévők szétszéledtek. Csak Jehovának köszönhettem, hogy ismét, igaz, hajszál híján, de megmenekültem.
Földalatti tevékenység Belgiumban
A következő kijelölt területem egy újabb ország: Belgium lett. Antwerpenben lettem elnöklőfelvigyázó. A betiltás miatt minden héten más-más helyen vezettem le a kisebb összejöveteleket. Futár is voltam, egy láncszem abban a csodálatos láncban, amelyen keresztül ezekben a nehéz időkben a szellemi táplálék eljutott a testvérekhez.
A holland határon keresztül átcsempészett irodalom cseréjének találkahelye egy étterem volt. Maga az épület Belgiumban volt, de a kert már Hollandiához tartozott, így ideális hely volt ahhoz, hogy itt találkozzak az összekötőmmel és aktatáskát cseréljek vele. A tulajdonos azt feltételezte rólunk, hogy a brit titkosszolgálat kémei vagyunk, és együttműködött velünk. Még a szolgálatos rendőrtisztnek is azt mondta, hogy hagyjon békén bennünket. De egy nap új járőr volt szolgálatban, egy náci beállítottságú belga férfi, aki semmit sem tudott rólam. Amikor meglátott a nagy bőrtáskámmal, ragaszkodott hozzá, hogy nyissam ki neki. Én visszautasítottam; végtére is 300—400 Őrtorony folyóirat volt benne. Letartóztatott és bekísért az őrszobára. Az ügyeletes tiszt elküldte a járőrt és ő vigyázott rám. Majd csendesen ezt mondta: „Nem akarom látni a táska tartalmát. De kérem, legközelebb kisebb táskával jöjjön.” Ezt megint csak Jehovának köszönhettem meg!
Amikor a nyugat-európai partraszállás napja elérkezett 1944. június 6-án, és a szövetséges csapatok megkezdték támadásukat Belgiumban, a háború éppen Antwerpenbe csapott át. Igazi kihívás volt puskaropogás és gránátrobbanások között tanúskodni és összejönni testvéreinkkel a városban. Amikor a háború már majdnem véget ért, a fiókhivatal-szolga tévesen úgy ítélte meg, hogy előjöhetek a földalatti munkámból. Én engedelmeskedtem, noha egy barátságos rendőrkapitány figyelmeztetett, hogy túl korai még a nyilvánosság elé lépnem. Tizenegy hónappal később életem legszörnyűbb kálváriájából szabadultam meg. A hatóság nem hitte el a történetemet. Abban a meggyőződésükben, hogy Gestapó-ügynök vagyok, bebörtönöztek, és a legembertelenebb körülmények közé kerültem, melyet valaha is láttam. Nálam sokkal fiatalabb férfiak megbetegedtek és meghaltak azokban a hónapokban. Amikor végre is kiszabadultam, egészségi állapotom teljesen leromlott.
Tovább szolgálok hűségesen
Sok bánatot okozó késleltetés, kihallgatás és bebörtönzés után végre visszatérhettem Németországba — tíz évvel azután, hogy eljöttem onnan! Újra találkozhattam az édesanyámmal, egy hűséges Tanúval, sok-sok élményünk volt egymás számára. Amikor lassan visszanyertem a fizikai erőmet, újra beléptem a teljes idejű szolgálatba, ez alkalommal Schweinfurtban. És micsoda öröm volt közreműködni az első háború utáni kongresszusunk előkészületi munkájában, amelyet Nürnbergben rendeztünk meg, ott, ahol Hitler oly büszkén tartott dísszemlét a katonáival! Később túláradó örömmel fogadtam el az Őrtorony Gileád Iskolába szóló meghívásomat az Egyesült Államokba, ahol misszionáriusnak képeztek ki.
Nemsokkal a Gileád Iskola befejezése előtt egy összejövetelen találkoztam Lillian Gobitás-szal, akinek a zászló előtti tisztelgés miatt kulcsszerepet játszott vallásszabadsági jog kivívásában az Egyesült Államokban. Azt mondta, nagyon tetszettek a szólóim, amelyeket az összejövetelen énekeltem, én meg csak mosolyogtam, mivel nem értettem mit mond. Én tovább mosolyogtam, ő tovább beszélt. A vége az lett, hogy összeházasodtunk! Természetesen csak azután, miután mindketten elvégeztük a Gileád Iskolát és misszionáriusokként dolgoztunk Ausztriában.
Idővel egészségi állapotom arra késztetett, hogy visszatérjek az Egyesült Államokba. Azóta született két szép gyermekünk: egy fiúnk és egy leányunk. Örömmel tölt el minket, hogy mindketten elfogadták az igazságot. Amikor egészségem megjavult, az Egyesült Államokban és Kanadában segítettem a gyülekezeteknek. A munka sohasem áll meg, és mi igyekszünk lépést tartani azzal. Még mindig szeretettel gondolok vissza a földalatti munkában eltöltött éveinkre. A nácik nem tudtak feltartóztatni bennünket, mert Jehova velünk volt. Vitathatatlan, hogy most is megáldja a munkát, és azt semmi sem tartóztathatja fel, amíg be nem fejeződik az Ő megelégedésére. (Erwin Klose elmondása alapján.)
[Kép a 18. oldalon]
Erwin Klose