Még a vastüdő sem tudta megakadályozni őt a prédikálásban

Néha még az is bátorságot kíván meg az embertől, hogy tovább akarjon élni. Itt következik olyasvalakinek a története, aki rendelkezett ilyen bátorsággal. A neve Laurel Nisbet volt.

LAUREL Los Angeles-ben született 1912-ben, és egy életvidám fiatalasszony lett belőle, aki szerette az életet és szerette a családját. A férjéről és a két gyermekéről való gondoskodás — normál körülmények között — könnyű feladatot jelentett, de életszeretetét 1948-ban olyan próba érte, amely minden elképzelést felülmúlt. A poliovírus, a járványos gyermekbénulás halálos vírusa támadta meg őt.

Néhány napon át az influenzához hasonló tünetektől szenvedett, azután mozgásképtelenné vált. Férje bevitte őt a megyei kórházba. És ő ott találta magát a sok poliovírussal fertőzött beteg között. Félelem vett erőt rajta, amikor azt látta, hogy a túlzsúfolt állapotok miatt az előcsarnok padlóján kényszerül feküdni, vastüdőre várakozva. Minden lélegzetvétel óriási erőfeszítésébe került. Amikor végre hozzájutott a vastüdőhöz, megkönnyebbülésére szolgált, hogy belehelyezték. Az életet fenntartó értékes levegő majdnem hozzáférhetetlenné vált számára, de most végre tudott lélegezni!

A vastüdőt azért találták fel, hogy segítsenek azokon az embereken, akiknek a légzőizmait a poliovírus megbénította. Eredetileg ezt csak ideiglenes lépésnek szánták, mindaddig amíg a beteg izmai meg nem gyógyulnak, és képes önállóan lélegezni. De Laurel megdöbbenésére és a világ elborzadására ezek a vas lélegeztető gépek sok áldozat állandó otthonává váltak. Laurel 37 évet élt végig hátonfekve egy ilyen vastüdőbe zárva. Mint a legtovább vastüdőben élő, poliovírussal fertőzött beteg, ő tartja a világrekordot.

Vajon ez volt az egyedüli oka a hírnevének? Korántsem. Laurel a harmincas éveiben járó fiatalasszony volt, amikor vastüdőbe tették. Két gyermeke volt, akiket fel kellett nevelnie és egy férje, akire gondot kellett fordítania. Először szomorúsága meghaladta az elkeseredést. Aztán, mintegy egynapos önsajnálkozás után, elhatározta magát arra, hogy helyzetét a lehető legjobban fogja kihasználni. Később a férje hazavitte őt, ő pedig nekilátott, hogy új életet építsen fel maga körül. Megtanulta, hogyan vezesse a háztartását, igen, a vastüdőből.

S most képzeld magad elé, hogy milyen lehetett ez. A légzőkészülékből csak a feje látszott ki. Egy műanyag gallér és egy fémrúd, ami a gallért hozzászorította a kulcscsontjához, arra szolgált, hogy a hengert légmentesen elzárja. A tartály alatt elhelyezkedő tüdő a tartályban levő levegő nyomását változtatta. A szivattyúként működő tüdő percenként mintegy 15-ször szívta ki a levegőt a tartályból. Ez késztette a beteg mellkasát, hogy táguljon, ahogy a levegő beáramlott az orron vagy a szájon keresztül. Amikor a tüdő összezsugorodott és a levegő visszakényszerült a tartályba, nyomást fejtett ki a mellkasra, és a beteg kilélegezte a levegőt. Így megértheted, miért kellett a gallérnak légmentesnek lennie, a vastüdőt ugyanis a légnyomás változása késztette arra, hogy hatékonyan működjön. Laurel csak a fejét tudta mozgatni, ez volt minden. Nyakától kezdve az egész teste teljesen megbénult. Kicsiny világát a légzőkészüléke fölé szerelt tükörből nézte, amely a szoba szemközti falán elhelyezett másik tükör képét vetítette vissza. Így láthatta a lakása bejárati ajtaját s bárkit, aki ahhoz közeledett.

Lépjetek be Jehova Tanúi!

Egy nap látogatója érkezett, Del Kuring, Jehova egyik Tanúja személyében. Del egyenesen Laurel nappalijába ment és kezdte őt a Biblia csodálatos igazságaira tanítani. Laurel mély tiszteletet érzett Isten Szava iránt, így nyitott elmével és nyitott szívvel figyelte a testvérnő szavait. Bibliatanulmányozásba kezdtek, amely odavezetett, hogy 1965-ben Jehova egy Tanújaként átadta magát Istennek. Most még több oka volt arra, hogy éljen. Tudta már, hogy eljön az a szép nap, amikor megint sétálhat majd a földön és élvezheti a Paradicsomot, ahol Isten szándékai szerint az emberiség élni fog! És mekkora öröm volt számára, amikor leánya, Kay is magáévá tette az ő új hitét.

Lehet, hogy felmerül benned a kérdés: ’S hogyan történt az alámerítése?’ Nos hát, nem lehetett őt alámeríteni. Mivel képtelen volt önállóan lélegezni, a vízbe merítése szóba se jöhetett. Soha nem jutott el egy Királyság-terembe sem. Soha nem vett részt egyetlen kongresszuson sem. Nem látta azt sem, amikor a leánya alámerítkezett. De Jehovának végzett szolgálatában többet ért el, mint sok keresztény, akinek semmiféle testi fogyatékossága nincs.

Tudod, Laurel a Jóhír prédikálója volt. Az alatt a 37 év alatt, amíg a vastüdőben feküdt, mintegy 17 embernek tudott segítséget nyújtani, hogy a Biblia pontos ismeretére jusson. Hogyan tette ezt? Természetesen nem tudott ajtóról ajtóra menni, miként ez a legtöbb Tanúnak a kiváltsága. Ő azonban a kiszolgáló személyzete sok tagjának tanúskodhatott. Nekem jutott az a kiváltság, hogy ezek egyike legyek.

Az ápolónőképző iskola tanulója voltam 1972-ben, és akkor kezdtem el ápolói teendőket ellátni mellette. Laurelnek és nekem akkor jutott idő a beszélgetésre és egymás megismerésére, amikor a munkaidőm lejárt és felváltottak. Egy nap így szólt hozzám: „Most azt szeretném, ha felolvasna nekem”. Amint beleegyeztem, megkért, hogy vegyek fel egy kis kék könyvet, melynek a címe Az igazság, mely örök élethez vezet volt. Megkérdeztem, hol kezdjem el, ő pedig egyszerűen ezt válaszolta: „Kezdje az 1. fejezetnél”. Így vezetett be egy bibliatanulmányozást, ami odavezetett, hogy belőlem is Jehova egy önátadott Tanúja lett.

Laurel légzőkészüléke a ház bejáratánál levő, nagy faltól falig terjedő ablakon keresztül szembeötlő volt. A ház egy forgalmas utcában állt, tehát bárki, aki La Crescenta városában élt s elhaladt a ház mellett, láthatta a légzőkészüléket. Ez együttérzést és kíváncsiságot váltott ki az arra haladókból, és az idegenek is gyakran megálltak és bejöttek, hogy megismerjék őt. Ő mindig el volt ragadtatva, ha megismerkedhetett az emberekkel, sokukkal kötött így barátságot, ilyenkor mindig tanúskodott is ezeknek az embereknek. Bátor tanúskodása Jehova mellett és a jövőbe vetett szilárd reménysége nagy hatással volt az emberekre, s Jehova neve melletti kiállása jó bizonyságul szolgált nekik.

Laurel nagyon keveset aludt. Nehéz volt kifáradnia, mint nekünk többieknek, hiszen mozdulni sem tudott. A légzőkészülék alatt levő tüdő zaja és szüntelen mozgása ébren tartotta őt. Mihez kezdett ezekkel az ébren töltött órákkal? Égi Atyjával beszélgetett, mindent elmondva neki szívből jövő imában. Biztos vagyok benne, hogy erőért és kitartásért imádkozott, de sokkal többször inkább keresztény testvéreiért és testvérnőiért esedezett. Nagymértékű együttérzést tanúsított mások iránt és naponta megköszönte Jehovának a tőle származó áldásokat.

Amikor Jehova Tanúi utazó képviselői az ő területére érkeztek, mindig meglátogatták Laurelt. Ezen férfiak közül sokan mondták a vele töltött idő után, hogy Laurel volt az, aki építette őket! Hát, ilyen volt ő. Mindig pozitív gondolkozású és vidám volt, megragadott minden alkalmat, hogy az igazságról tanúskodjon.

Sok szívet tépő tapasztalata volt, túlságosan is sok ahhoz, hogy az ember mindet elmondja. Egyszer a vakbelét kellett halaszthatatlanul eltávolítani, és a megyei kórház mentőautója jött érte, hogy kórházba szállítsa őt. Mivel a vakbele perforálódott, gyorsan begurították őt a mentőkocsiba és szélsebesen beszállították a kórházba, ahol a sebésznek érzéstelenítés nélkül kellett ezt a műtétet elvégezni. Érthető, hiszen az 1950-es években nem tudtak vastüdőben fekvő betegnél általános érzéstelenítést alkalmazni.

Sok műtét, de vér nélkül

Elviselte a rákot, a nagysebészeti beavatkozásokat, és a krónikus bőrrendellenességeket. Módfelett kellemetlen volt számára, amikor vakaróznia kellett, és nem tudott, meg kellett kérnie az ápolóját, hogy megtegye helyette. Bár az izmai megbénultak, egész testfelületével mindent érzékelt. Ez javára szolgált, mert soha nem voltak felfekvései. Nagyon lelkiismeretes volt bőrének gondozását illetően. Velem együtt négy ápolóra volt szükség ahhoz, hogy megfordítsuk őt és egész testét megfürdessük egyszer egy héten. Ez a legnagyobb kínszenvedés volt Laurel számára, de ezt is sikerült elviselnie, mint minden mást az életében.

Ilyen alkalmakkor a vele töltött időt a vidámság és a jókedv jellemezte, a feladat nehézségének ellenére. Amikor felhajtottuk a gallért a nyaka körül, hogy a következő héten át megálljon, szorosan, és olyan légmentesen zárjon, amennyire csak lehetséges, összeszorította a fogait és ezt mondta: „Ó, ez az Ördög saját találmánya!” Igen, Laurel tudta, kit okoljon e szörnyűséges helyzet miatt. Sátánnal kezdődött minden, aki az első két embert rávette, hogy hátat fordítson, ezáltal az egész emberiségre bűnt, betegséget és halált hozzon.

Lehet, hogy Laurel fizikailag megbénult, szellemileg azonban, egyáltalán nem. Minden alkalmat kihasznált arra, hogy paradicsomi reménységét beoltsa az emberekbe. Még az élete végén is, amikor válságos helyzete miatt operációra szorult, képes volt állást foglalni az igazságosság mellett. Ez 1985-ben történt, és Laurel már 72 éves volt. Amint a műtét ideje közeledett, megjelent az orvosa, hogy bejelentse neki, vér nélkül nem végezhetik el a műtétet. Leánya, Kay, elmagyarázta édesanyja kívánságát, hogy tartózkodik a vértől, mert Laurel ekkorra annyira gyenge volt, hogy alig tudott beszélni. Csöveket dugtak le a torkán és suttogni is alig tudott. Egész testét megmérgezte egy bélelzáródás s szinte halottnak tűnt.

Az orvos azonban azt mondta, hogy Laureltől kell hallania a vérrel kapcsolatos álláspontját. Így hát a fülébe súgtuk: „Laurel, neked magadnak kell megmondanod az orvosnak az álláspontodat a vérrel kapcsolatban”. Váratlanul — teljes megdöbbenésemre — szemei tágra nyíltak, hangja hangosan csengett, és ő megszólalt, hogy elmondja az orvosnak a vérrel kapcsolatos állásfoglalását. Írásszövegeket idézett, megmagyarázva azt, hogy Jehova Tanúi álláspontja szerint a vérátömlesztés elfogadása Isten elleni vétek. Soha nem felejtem el, amit ezután mondott. „Doktor úr, ha megmenti az életemet és én felébredek s megtudom, hogy Ön megerőszakolta a testemet, azt kívánom majd, bárcsak meghaltam volna, és akkor a munkája teljesen hiábavaló volt”. Ez a kijelentés nemcsak hogy meggyőzte az orvost Laurel álláspontjáról, hanem a belőle áradó erő ámulatba ejtette őt és belegyezett, hogy a kívánságához tartsa magát.

Laurel kiállt egy négyórás operációt, ami némi sikerrel járt. A műtét után, az orvosok a 37 év alatt először kivették őt a vastüdőből, és egy kórházi ágyra helyezték. Egy új típusú légzőkészülékre kapcsolták, légcsősipolyát használva fel hozzá. Laurel ettől tartott a legjobban. Most, mivel az új típusú légzőkészülék a torkában levő légcsősipoly csövéhez volt csatlakoztatva, már képtelen volt beszélni. Pánikba esett, mert úgy érezte, hogy nem kap elég levegőt. Három nappal később, 1985. augusztus 17-én — az operációból adódó komplikációk folytán — meghalt.

Emlékszem hozzám intézett utolsó szavaira, valószínűleg az utolsó szavakra, melyeket kiejtett a száján, azt megelőzően, hogy érzéstelenítették. Azt mondta: „Chris soha, de soha ne hagyj el engem”. Most, amikor alig várom a dolgok e régi rendszerének a végét és az eljövendő feltámadást, arról a napról álmodom, amikor átölelhetem barátnőmet, Laurel Nisbetet és azt mondhatom neki: „Itt vagyok. Soha nem hagytalak el”. (Christine Tabery elmondása alapján.)