Értékes élet — még az elszigeteltség ellenére is
MÁLAGA városában, Spanyolországban születtem 1927 januárjában, egy szegény hétgyermekes katolikus család hatodik gyermekeként. Az 1936-tól 1939-ig tartó spanyol polgárháború feldúlta országunkat, megúsztuk a bombatámadásokat, jegyre kaptuk az élelmiszert. Ennek ellenére boldog gyermek voltam, aki szeretett énekelni és együtt lenni az emberekkel.
Viszont egy dologtól féltem — a pokoltűzben való égéstől. E félelmem csökkentésére 12 éves koromban kolostorba vonultam. Itt közel három éven át takarítottam a márványozott lépcsőházat, imádkoztam, majd tovább takarítottam, de még mindig azt éreztem, valami hiányzik. Boldog voltam, amikor 1941-ben elmehettem.
Néhány év múlva összebarátkoztam egy énekesnővel, aki úgy gondolta, pénzt kereshetnék a hangommal, arra buzdított, hogy vegyek ének- és zongoraórákat. Amikor 1945-ben végetért a második világháború, Marokkóba mentem, ahol Casablancában és Tangierben kezdtem műsorokat adni éjszakai lokálokban. Ez izgalmas életmód volt egy tizenéves számára. Viszont mindegyik műsor után elmentem a templomba a Szűz Máriához könyörögni, bocsásson meg nekem, s reménykedtem abban, hogy így megszabadulok a tüzes pokoltól.
Miután kilenc évig éjszakai lokálokban dolgoztam, megismerkedtem egy Jack Abernathy nevű amerikaival. Abban az időben Marokkóban dolgozott egy amerikai építőipari vállalatnak. Abban az évben összeházasodtunk, és a továbbiakban nem szerepeltem műsorokban. Rövidesen a spanyolországi Sevillába költöztünk, ahol 1960-ig éltünk. Ezután az USA Kalifornia államának Lodi városába költöztünk — ez a költözés újabb változást hozott az életemben.
Ismeretszerzés Jehováról
1961-ben Jehova két Tanúja látogatta meg az otthonunkat és hátrahagyták nálunk az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat. Később bibliatanulmányozást kínáltak fel nekem, amit elfogadtam. Ilyen módon ismertem meg az igaz Istent, Jehovát, szerető égi Atyánkat. (Zsolt 83:19.) Milyen megkönnyebbülés volt arról tanulni, hogy nincs tüzes pokol, hanem inkább örök életre van kilátásunk egy paradicsomi földön! (Zsoltárok 37:9–11, 29; Jelenések 21:3, 4)
A húgom Paquita, aki hozzánk közel lakott, szintén tanulmányozást kezdett. Korábban dohányoztam, szerettem szórakozni, és milyen temperamentumos voltam! De változtatásokat eszközöltem az életemben és 1962. október 17-én Paquitával együtt alámerítkeztünk a kaliforniai Sacramentoban, ezáltal jelképezve a Jehova iránti önátadásunkat.
Thaiföldre Spanyolországon keresztül
Röviddel ezután az építkezési vállalat, amelynél a férjem dolgozott, Thaifölre küldte őt, és én is vele mentem. Útközben ellátogattam Spanyolországba és lehetőségem volt megosztani a hitemet más családtagokkal. A sógornőm, Pura, meghallgatott és Tanúvá vált.
Azokban a napokban Jehova Tanúi munkája Spanyolországban be volt tiltva. Ettől függetlenül részt vettünk egy kis szobában megtartott titkos összejövetelen, a szobában egyetlen asztal volt székek nélkül. Mind a huszan álltunk. Mennyire más volt ez, mint a kaliforniai összejövetelek! Látva, hogy honfitársaim a szabadságukat is kockára teszik annak érdekében, hogy összejöjjenek, meggyőzött a keresztény összejövetelek fontosságáról, ez időszerű lecke volti mielőtt megérkeztem a thaiföldi Bangkokba.
„Ha valamikor is rajtakaplak azon, hogy prédikálsz, el foglak hagyni” — közölte Jack azon a napon, amikor megérkeztünk Bangkokba. Másnap elment egy vidéki területen levő építkezést irányítani, tehát magamra maradtam a nyüzsgő Bangkokban a házvezetőnővel, akivel nem tudtam beszélni. A bibliai irodalom újra és újra történő tanulmányozásával foglaltam el magam.
Egy napon, 1963 szeptemberében, amikor hazaértem, egy pár ismeretlen cipőt pillantottam meg a küszöbünknél. Egy szőke göndör hajú hölgy várt rám. „Miben segíthetek önnek?” — kérdeztem.
„Az Őr Torony Tásulatot képviselem” — válaszolta.
Örömömben nagyot ugrottam, megöleltem és megcsókoltam őt. Eva Hiebert kanadai misszionárius volt. Attól a naptól kezdve Eva rendszeresen jött busszal, két-háromszor kellett átszállnia mire eljutott hozzám. Én féltem felszállni a buszokra, amelyeken szardíniaként voltak összezsúfolva az emberek, ám nem volt más mód az utazásra. Eva ezt mondta: „Sohasem fogod szolgálni Jehovát, ha nem utazol azokon a buszokon.” Tehát gyakoroltuk, hogyan lehet a buszokkal elmenni az összejövetelekre.
Bátortalan voltam a prédikálással, mivel nem ismertem a nyelvet. Eva kezébe, kosarába és ruhájába kapaszkodtam. „Nem szolgálhatod Jehovát ilyen módon” — mondta.
„De nem ismerem a nyelvet” — nyafogtam.
Eva átadott nekem tíz folyóiratot és elment, otthagyott a piac közepén. Félénken odamentem egy kínai nőhöz, megmutattam neki a folyóiratokat, és elfogadta!
„Eva, mind a tíz folyóiratot elterjesztettem” — mondtam később sugárzó arccal. Ő azt mondta: „Jehova szereti az olyan embereket mint te. Csak így tovább!” Hát így is tettem, megtanultam thai nyelven köszönni és a helyi szokás szerint a földön ülni. Azonkívül megtanultam eligazodni. És hogyan reagált a férjem? Jacknek, aki megenyhült a hitem iránt, egy napon látogatói voltak, ezt mondta nekik: „Menjetek csak Pepitával. Ő ismeri a környéket, mivel prédikálni jár.”
Úton Ausztrália felé
Eva szerető, de határozott tanítási módszere felkészített arra, hogy tevékeny maradjak Jehova szolgálatában a férjem következő munkahelyi kiküldetésén, Északnyugat-Ausztráliában. 1965 közepén érkeztünk meg, és a sivatag közepén levő munkásteleptáborban telepedtünk le, ahol Jack vállalata vasúti síneket fektetett le. Az élelem légi úton érkezett, és az időjárás nagyon meleg volt — meghaladta a 43 °C-ot. 21 észak-amerikai család lakott a táborban, tehát kezdtem őket megkeresni a Királyság-üzenettel. Később, amint haladt a vasúti sínek fektetésének munkája, mi is továbbmentünk befelé a sivatagba, ahol az elszigeteltség még nagyobb volt.
Korábban írtam Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalának, és mennyire örültem, amikor levelet kaptam tőlük, amelyben ez állt: „Forró szeretettel üdvözlünk! . . . Gondolatainkban és imáinkban veled leszünk az elkövetkező hónapokban.” Azon évek során, amikor a férjemmel utaztam a munkahelyi megbízatásai kapcsán a föld távoli részeire, buzdítólag hatottak rám az ehhez hasonló levelek Jehova szervezetétől. Olvasásuk átsegített a magányosság időszakain és arra buzdított, hogy folytassam a prédikálómunkát, noha gyakran el voltam szigetelve más Tanúktól.
Az ausztráliai fiókhivatal küldött egy Tanú-házaspárt, hogy látogasson meg egy hétre a táborban. Szolgálatunk során kapcsolatba léptünk egy érdeklődő nővel, aki messze lakott tőlünk, tehát meglátogatása céljából hetente kétszer gyalog mentem végig egy olyan területen, amely tele volt kígyókkal és gyíkokkal. Amint mentem Királyság-éneket énekeltem: „Állj Jehova mellé / Csak neki örülj / Sosem hagy el téged / Fénye vesz körül.” 11 hónapon át tanulmányoztunk.
Miután körülbelül egy évig Melbourne-ben tartózkodtunk, az észak-ausztrálai Port Hedland bányászvárosba mentem a férjemmel. Öt nap múltán látogatóim jöttek. A fiókhivatal értesítette a Tanúkat a hollétemről. Miután elmentek, egyedül folytattam az összejöveteleket, a Gyülekezeti Könyvtanulmányozást, a Teokratikus Szolgálati Iskolát, a Szolgálati Összejövetelt és az Őrtorony-tanulmányozást. Az ének és a kezdő ima után válaszoltam a kérdésekre és énekkel és imával fejeztem be. A jelenlevőket soha nem volt nehéz megszámolni — a létszám mindig egy volt. Viszont ez a heti összejöveteli programelrendezés segített a kitartásban azon sok év során, amikor Jehovát elszigetelten szolgáltam.
Bougainville-ben
1969-ben, miután négy évet izzadtunk Ausztráliában, a férjemet csoportvezetőnek nevezték ki egy útépítési vállalkozásra Bougainville szigetén, a párás hegyekben építettek utat egy rézbányához. Egy este valaki kopogott az ajtón. Jack kinyitotta. „Egy Tanú van itt a feleségével és négy gyermekével” — mondta. A tengerparton laktak. Hetente egyszer meglátogattam őket és részt vettem az Őrtorony-tanulmányozáson, amit a közösségi iskolában tartottak.
Egy másik alkalommal három Tanú látogatott meg Pápua Új-Guineából. A férjem büszkén mondta a kollégáinak: „Bárhova megy a feleségem, a Tanú-barátai már várnak rá.”
Afrikában
1972-ben érkeztünk az észak-afrikai algériai sivatagba, ahol Jack vállalata öntözőcsatorna-rendszert épített. Ez várhatóan négyéves vállalkozás volt. Írtam Jehova Tanúi franciaországi fiókhivatalának a prédikálómunkáról, és azt írták visza: ’Légy óvatos! A munkánk ott be van tiltva.’ A Társulat segítségével felkerestem két tétlen Tanút, és tanulmányozási csoportot alakítottunk.
Ezután Cecilia, az egyik szomszédom, a munkástelepi táborban megbetegedett. Minden nap meglátogattam a kórházban, vittem neki levest és megigazítottam az ágyát. Amikor hazatért továbbra is kisebb szívességeket tettem neki, azonkívül megosztottam vele a Királyság-reménységet. Ez bibliatanulmányozáshoz vezetett, és nyolc hónap után Cecilia ezt mondta: „Alá szeretnék merítkezni!” Viszont hol és ki által?
Levelet kaptunk a franciaországi fiókhivataltól, hogy egy François nevű Tanú rövid nyaralásra Algériába jön. Ha sikerülne elhozni őt a sivatagi falunkba, majd időben visszavinni a repülőtérre, akkor ő elvégezhetné az alámerítést. Viszont csak 24 órát maradhatott.
Amint François megérkezett, egy autó gyorsan a sivatagba hozta. Azon az estén, Cecilia otthonában egy kis jegyzetpapírt húzott elő az ingzsebéből és egy nagyszerű előadást tartott. 1974. május 18-án kora reggel alámerítette Ceciliát a fürdőkádamban, majd ismét repülőre szállt.
1975 végén Algériában háború tört ki, Jackkel együtt gyorsan távoznunk kellett. Meglátogattam spanyolországi rokonaimat. 1976-ban ismét pakolni kezdtem Jack új feladatához — egy esőerdőbeli munkatábor a dél-amerikai Suriname-ben.
Dél-Amerikában
A Délnyugat-Suriname-ben levő tábor környékét dús növényzet borította. Hangoskodó papagájok és kíváncsi majmok tekintettek le a fákról az újonnan érkezett 15 családra, akik többségét már ismertem korábbi munkákról. Hat hónappal később további munkáscsaládok érkeztek, többek között Cecilia is, aki Algériában merítkezett alá — végre egy társ!
Amint közeledett 1978. március 23-a, azon gondolkodtunk, hogyan fogjuk megünnepelni Krisztus halálának Emlékünnepét. Mivel nem tudtunk eljutni Paramariboba, a fővárosba, úgy terveztük, hogy a házamban tartjuk meg. A tábor menedzsere megengedte, hogy fénymásolatokat készítsünk az Emlékünnepet bejelentő Őrtorony utolsó oldaláról, amit azután házról házra elterjesztettünk a táborban. Huszonegyen vettünk részt! Cecilia tartotta az előadást és én olvastam az írásszövegeket. Azon az estén, bár el voltunk szigetelve, átéreztük az egységet Jehova világméretű szervezetével.
Időközben Jehova Tanúi suriname-i fiókhivatala támogatásról gondoskodott — egy fiatal misszionárius házaspárt küldtek egy öreg Land-Rover terepjáróval. Mielőtt megérkeztek volna, kezdtem kissé haszontalannak érezni magam a táborban, ám a misszionáriusok a következőkről biztosítottak engem: „Pepita, te nem ok nélkül vagy itt.” Akkor még nem hittem el, de rövidesen meggyöződhettem róla.
Egy napon a misszionáriusok látogatása során nekivágtunk egy újonnan megnyitott földútnak, és nagyon megörültünk az amerikai indián falvaknak, amelyeket körülbelül 50 kilóméterre találtunk a táborunktól. Néhány nap prédikálás ezek között a barátságos arawak indiánok között sok bibliatanulmányozást eredményezett. Így, amikor a misszionáriusok elmentek, Ceciliával kezdtük hetente kétszer látogatni ezen falubelieket.
Reggel négykor keltünk és hétkor megkezdtük az első bibliatanulmányozásunkat. Délután öt óra körül már ismét otthon voltunk. Két éven át heti 30 bibliatanulmányozást vezettünk. Nemsokára a falubéli gyermekek Bibliás Nénikének kezdtek nevezni! Idővel sokan alámerítkeztek, és évekkel később 182 személy volt jelen a körzetgyűlésen abban a faluban. Valóban, amint a kedves misszionárius barátaim mondták, nem ok nélkül voltunk ott a dzsungelben!
Tovább Pápua Új-Guineaba
1980-ban elhagytuk Suriname-ot és a következő évben Pápua Új-Guineaba küldtek bennünket. A fővárosban, Port Moresby-ban, a Tanúkkal töltött hat kellemes hónap után, egy helikopter leszállt velem a következő otthonomnál — egy táborban magasan a hegyekben, ahol Jack vállalata egy aranybánya feltárásán dolgozott. Nem voltak utak. Az emberek, a berendezések és az élelem légi úton érkezett. Ez volt a legelszigeteltebb hely, ahol valaha is éltem. Újra azon gondolkodtam: hol találok embereket, akiknek beszélek?
A táborban élő emberek már ismertek korábbról és senki sem akart meghallgatni. Viszont ez időtájt a vállalat nyitott egy élelmiszer üzletet. A nők messze helyekről érkezve ott vásároltak. Rövidesen én lettem a boltban az egyik leggyakoribb vevő. Vajon ez bevált?
Egyik nap beszélgetést kezdtem egy pápuai nővel. Elmondta nekem, hogy tanánör. „Ó, én is tanánör vagyok” — mondtam.
„Valóban?” — kérdezte.
„Igen, én a Bibliát tanítom.” Azonnal elfogadta az általam felkínált bibliatanulmányozást. Később a bolt vásárlói közül többen is elfogadták a tanulmányozást. Az az aranybánya melletti település hét bibliatanulmányozást eredményezett — valóban szellemi aranybánya volt!
Miután három évet töltöttünk ezen a csendes-óceáni szigeten, egy új munka miatt Grenadába, az egyik Karib-tengeri szigetre küldtek bennünket. De másfél év múltán a férjemnek egyészségügyi okokból vissza kellett térnie az Egyesült Államokba, ígyhát 1986-ban telepedtünk le Boiseben, Idahoban.
Munkálkodás egy gyülekezettel
Miután oly sok évig el voltam szigetelve a keresztény testvéreimtől és testvérnőimtől, most meg kellett tanulnom, hogyan munkálkodhatok együtt másokkal. A keresztény vének és mások türelmesen segítettek nekem ebben. Ma örömmel látogatom az összejöveteleket és örömmel vezetek bibliatanulmányozásokat a világnak ezen a részén.
Időnként azonban, amikor egy csendes sarokban üldögélek, újra látom magam, amint futok Eva után a nyüzsgő Bangkokban, vagy amint Királyság-éneket énekelek az ausztráliai sivatagi úton, vagy amint azoknak az alázatos amerikai indiánoknak prédikálok a suriname-i essőerdőben, ezeken azután mosolygom és a szemem megtelik hálakönnyekkel azért a gondoskodásért, amelyben sok éven át részesültem, amikor Jehovát elszigeteltségemben szolgáltam. (Josefa ’Pepita’ Abernathy elmodása alapján.)
[Kép a 15. oldalon]
A Melbourne-i spanyol nyelvű bibliatanulmányozóimmal énekelek
[Képek a 16. oldalon]
Sokaknak segítettem Pápua Új-Guineában megismerni Jehovát
Isten Szavának tanítása Suriname-ban
[Kép a 17. oldalon]
Jelenleg egy idahoi gyülekezetben szolgálok