Mily nagy öröm Jehova asztalánál ülni!
Ernst Wauer elbeszélése alapján
Manapság viszonylag könnyű számomra, hogy Jehova Tanúi összejövetelein részt vegyek, hogy tanulmányozzam a Bibliát és hogy hirdessem a Királyság jó hírét. A helyzet, mindazonáltal nem mindig volt ilyen kedvező itt Németországban. Amikor Adolf Hitler volt a diktátor — 1933-1945-ig — e keresztény tevékenységekben való részvétel együtt járt azzal, hogy az ember az életét kockáztatta.
EGY évvel Hitler hatalomra jutása előtt — amikor 30 éves voltam — találkoztam először Jehova Tanúival Drezdában. Önátadásom Jehovának 1935 januárjában történt, és ekkor fejeztem ki kívánságomat, hogy alámerítsenek. Munkánkat már 1933-ban betiltották, így feltették nekem a kérdést: „Felméred, hogy döntésed mit jelent? Családodat, egészségedet, munkádat, szabadságodat, sőt még az életedet is kockára teszed!”
„Számoltam azzal, hogy ez mibe kerül nekem, és készséggel cselekszem Isten akaratát és szívesen halok meg érte” — válaszoltam.
Már alámerítkezésem előtt is prédikáltam házról házra. Egy ajtónál találkoztam egy SS egyenruhában levő (Hitler feketeingesei vagy elit őrei) ifjúsági vezetővel, aki rám kiáltott: „Nem tudja, hogy ez meg van tiltva? Azonnal hívom a rendőrséget!”
„Csak rajta! Én csupán a Bibliáról beszélek, ez ellen pedig nincs törvény” — válaszoltam nyugodtan. Ezután a következő ajtóhoz indultam, ahol azonnal bebocsátott egy barátságos úriember. Semmi bajom nem történt.
Rövidesen megbíztak, hogy egy öttől hét Tanút számláló tanulmányozó csoportról gondoskodjam, akik hetente jöttek össze. Az Őrtorony kiadványokat tanulmányoztuk, amelyeket a szomszédos országokból csempésztek be Németországba. A betiltás ellenére tehát rendszeresen leültünk „Jehova asztalához”, hogy szellemileg erőt merítsünk (1Korinthus 10:21).
Próbák elszenvedése
J. F. Rutherford, az Őr Torony Társulat elnöke 1936-ban meglátogatott egy nagygyűlést Luzernben, Svájcban, és meghívta a teokratikus felvigyázói tisztséget betöltő német testvéreket, hogy ők is vegyenek részt a nagygyűlésen. Mivel sok testvér útlevelét elkobozták, számtalan testvért pedig a rendőrség tartott szemmel, csupán kevesen voltak abban a helyzetben, hogy odautazhassanak. A testvér, aki Drezda városának volt a felvigyázója, megkért engem, hogy képviseljem őt Luzernben.
„De vajon nem vagyok túl fiatal és tapasztalatlan?” — kérdeztem.
„Ami most számít, az az — biztosított engem —, hogy az illető hűséges legyen. Ez a fő dolog.”
Röviddel azután, hogy visszatértem Luzernből, letartóztattak és szinte egyik percről a másikra elszakítottak a feleségemtől, Evától, valamint két kicsiny gyermekemtől. Útban a drezdai rendőrkapitányság felé egy a Szentírásból vett szövegen törtem a fejem, hogy az irányítson engem. A Példabeszédek 3:5, 6 jutott az eszembe: „Bízzál Jehovában egész szíveddel és ne támaszkodj saját értelmedre. Minden utadban vedd figyelembe őt, és ő egyengeti majd ösvényeidet.” E szövegre való visszaemlékezésem erőt adott a kezdeti kihallgatáshoz. Később bezártak egy szűk cellába, és ott egy pillanatra erőt vett rajtam a kétségbeejtő elhagyatottság érzése. Jehovához intézett buzgó imám azonban békével töltött be.
A bíróság 27 hónapi börtönre ítélt. Egy éven át magánzárkában tartottak a bautzeni büntetőintézetben. Egyszer egy nyugalmazott bírósági közhivatalnok — aki valakit helyettesített — kinyitotta cellám ajtaját és együttérzéssel a hangjában megjegyezte: „Tudom, hogy nincs megengedve magának, hogy bármit is elolvasson, de talán szüksége van valamire, ami eltereli a figyelmét minderről.” Ezzel a kezembe csúsztatott néhány régi családi folyóiratot, és ezt mondta: „Még ma este elviszem őket magától.”
A valóságban nem volt semmire se szükségem ’ami elterelje a figyelmemet’. Mialatt magánzárkában voltam, bibliai szövegeket idéztem fel emlékezetemben, beszédeket készítettem és fennhangon elő is adtam őket. Mégis átnéztem a folyóiratokat, hátha tartalmaznak bibliaszövegeket — és számtalan ilyen szöveget találtam! Az egyik a Filippi 1:6 volt, amelynek egy része így hangzik: „ . . . bízom abban, hogy az, aki elkezdte bennetek a jó munkát, be is fejezi azt teljesen.” Hálát adtam Jehovának ezért a buzdításért.
Később átszállítottak egy munkatáborba. Azután 1939 tavaszán, amikor közel jártam ahhoz, hogy büntetésem leteljen, a táborfelügyelő megkérdezte tőlem, hogy megváltozott-e a szemléletmódom. „Lojális szándékozom maradni a hitemhez” — volt a válaszom. Ekkor tájékoztattak róla, hogy átszállítanak a Sachsenhausenben levő koncentrációs táborba.
Odaérkezésemkor beszolgáltattam a személyes ruhámat, lezuhanyoztam, leborotválták testemről az összes szőrzetet, és elláttak börtönruhával. Ezután ismét a zuhany alá állítottak, teljes öltözékben, amely eljárást az SS-ek „alámerítésnek” neveztek. Ezután arra kényszerítettek, hogy a szabad ég alatt álljak bőrig ázva egészen estig.
A táborban Jehova Tanúit különös brutalitással kezelte az SS. Számtalan alkalommal kint kellett állnunk végtelennek tűnő órákon át a gyakorlótéren. Néha egyikőnk felsóhajtott: „Nem lenne élvezetes, ha egy igazán jó ételt kapnánk?” Egy másik megszólalt: „Ne ilyen dolgokra gondolj! Gondolj arra, hogy milyen megtiszteltetés Jehova nevéért és az ő Királyságáért állni.” Valaki más hozzáfűzte: „Jehova meg fog erősíteni bennünket!” Ily módon bátorítottuk egymást. Néha elég volt egy baráti fejbiccentés is, ami ezt fejezte ki: „Lojális akarok maradni; te is azt tedd!”
Szellemi táplálék a táborban
Egyesek elöl jártak abban, hogy szellemileg táplálják a testvéreket, és engem választottak ki, hogy segítsek nekik. Egy vastag Luther Biblia volt mindenünk. Természetesen tilos volt, hogy a birtokunkban legyen. Ezt a kincset jól elrejtettük, és egy-egy cellasoron csak egy kijelölt testvér kapta meg egy rövid időre. Amikor én voltam soron, alámásztam az ágyam alá a zseblámpámmal és mintegy 15 percen át olvastam. Emlékezetbe véstem a bibliaszövegeket, amelyeket azután megbeszélhettem a cellasoron levő testvérekkel. Ily módon a szellemi táplálék szétosztása bizonyos fokig meg volt szervezve.
Az összes testvért arra buzdítottuk, hogy imában forduljanak Jehovához és kérjenek további szellemi táplálékot, és ő meghallgatta könyörgéseinket. Egy testvér, aki újoncként jött 1939-40 telén a börtönbe, sikeresen becsempészte falába belsejében Az Őrtorony néhány új számát. Ez csodának számított, hiszen mindenkit gondosan átkutattak.
Ezeket a folyóiratokat — a biztonság kedvéért — a kiválasztott testvérek egy-egy napra kapták meg alkalmanként. Egyszer, amikor egy garázst építettünk, meghúzódtam egy árokban és olvastam, mialatt egy testvér kívül őrködött. Egy másik alkalommal az ölembe tettem Az Őrtorony-t „varrás óra” alatt (esténként a barakkjainkban ültünk kesztyűinket és egyéb ruhadarabjainkat varrogatva), miközben a jobb és bal oldalon ülő testvérek lesben álltak. Amikor egy SS-őr megjelent, gyorsan biztos helyre rejtettem Az Őrtorony-t. Ha rajtakapnak, az az életem elvesztését jelentette volna!
Jehova csodálatos módon segített megőrizni emlékezetünkben a cikkekben levő erősítésünkre szolgáló gondolatokat. A teljes kimerültség miatt rendszerint mély alvásba merültem éjszakánként. De azokon az éjszakákon, amikor előzőleg Az Őrtorony-t olvastam, számtalanszor felébredtem és egészen világosan az emlékezetembe tudtam idézni az olvasottakat. A kijelölt testvérek más cellasorokon hasonló tapasztalatokon estek át. Jehova így csiszolta az emlékezetünket, hogy szellemi táplálékot tudjunk kiosztani. Ezt úgy csináltuk, hogy minden egyes testvérhez személy szerint odamentünk, hogy erősítsük őt.
Hűséges egészen a halálig
Szeptember 15-én, 1939-ben munkakülönítményünknek korábban kellett visszatérnie a táborba a szokásosnál. Ugyan milyen okból? August Dickmannt, egy fiatal testvérünket nyilvánosan kivégezték. A nácik meg voltak győződve, hogy ez majd meggyőz több Tanút, hogy hitüket feladják. A kivégzés után az összes foglyot elbocsátották. Minket Jehova Tanúit azonban nyomban visszaparancsoltak a gyakorlótérre, oda és vissza tereltek bennünket, összerugdostak és botokkal ütlegeltek, amíg mozdulni sem tudtunk. Felszólítottak bennünket, hogy írjunk alá egy nyilatkozatot, melyben feladjuk hitünket; máskülönben minket is lelőnek.
Másnapra kitűnt, hogy senki nem írta alá a nyilatkozatot. Valójában egy új fogoly, aki odaérkezésekor aláírta azt, most visszavonta az aláírást. Hajlandó volt inkább meghalni a testvéreivel, mint árulóként elhagyni a tábort. A következő hónapokban büntetést szabtak ki ránk kemény munka, állandó rossz bánásmód és az élelem megvonása formájában. Több mint száz testvér halt meg 1939—40 hideg telén. De egészen az utolsó pillanatig megőrizték feddhetetlenségüket Jehova és Királysága iránt.
Jehova azután némi segítségről gondoskodott. Sok testvért áthelyeztek, hogy újonnan alapított táborokban vegyék fel a munkát, ahol több élelmet kaptak. Ezenfelül a brutális bánásmód enyhült valamelyest. Engem 1940 tavaszán átszállítottak a neuengamme-i koncentrációs táborba.
Szellemi gondoskodás Neuengamme-ban
Amikor megérkeztem, mintegy 20 Tanúból álló csoport volt ott, akiknek sem Biblia, sem egyéb kiadványok nem álltak rendelkezésünkre. Imádkoztam Jehovához, hogy segítsen felhasználni azokat a dolgokat, amelyeket Sachsenhausenban tanultam, Neuengamme-ban levő testvéreim erősítésére. Első lépésként bibliai idézeteket idéztem fel emlékezetemben és kiválasztottam őket arra, hogy napiszövegként használjuk. Majd összejövetelekről gondoskodtunk, amelyeken megmagyarázhattam gondolatokat Az Őrtorony-cikkekből, amelyeket még Sachsenhausenban olvastam. Amikor új testvérek érkeztek, beszámoltak azokról a dolgokról, amelyeket a közelmúltból származó Őrtorony folyóiratokból tanultak.
Neuengamme-ban 1943-ra, Jehova Tanúinak a száma 70-re növekedett. Jehova Tanúit előnyben részesítették a táboron kívüli munkák végzésében, így például a légitámadások után keletkezett romok eltakarításában. Ennek eredményeként sikerült Bibliákat, Az Őrtorony példányait és a Társulat által kiadott néhány könyvet és brosúrát titokban bevinni a táborba. Kaptunk csomagokat is postán, amelyek további irodalmat tartalmaztak, valamint vörösbort és kovásztalan kenyeret az évenkénti Emlékünnep megtartásához. Jehova nyilvánvalóan megvakította azokat, akik a csomagokat ellenőrizték.
Mivel szétszórtan éltünk, különböző barakkokban, hét Őrtorony tanulmányozó csoportot alakítottunk, mindegyikben egy tanulmányvezetővel és a helyettesével. Az Őrtorony-ról titokban másolatok készültek a táborban a parancsnok hivatalában, ahol ideiglenesen dolgoztam. Így azután mindegyik tanulmányozó csoport legalább egy teljes kiadványt kapott heti tanulmányozásra. Egyetlen összejövetelt sem hagytunk el. Ezenkívül a csoportok minden reggel kaptak egy másolatot a napiszövegből a gyakorlótéren, melyek kommentárt is tartalmaztak Az Őrtorony-ból.
Egy alkalommal, amikor SS-eknek szabadnapjuk volt, sikerült egy félnapos kongresszust tartanunk és megbeszélnünk, hogyan prédikáljunk a táborban. Felosztottuk a tábort területekre és megpróbáltuk rendszeresen elérni a foglyokat ’a királyság jó hírével’ (Máté 24:14). Mivel a foglyok különböző országokból származtak, többnyelvű tanúskodó kártyákat készítettünk, amelyek elmagyarázták munkánkat és a Királyságot. Olyan buzgón prédikáltunk, hogy a politikai foglyok így panaszkodtak: „Bárhova mégy is, mindenütt Jehováról hallasz beszélni!” A szántóföldi szolgálatunkról készült beszámoló még a Bernben, Svájcban levő fiókhivatalhoz is eljutott.
Minden jól ment, amíg a Gestapo át nem kutatta az összes koncentrációs tábort 1944-ben. Irodalomraktárunkra Neuengamme-ban ugyan nem bukkantak rá, néhány dolgot azonban megtaláltak Karl Schwarzernél és nálam. Három teljes napon át faggattak és vertek bennünket. Amikor a megpróbáltatás véget ért, mindkettőnk testét sebek borították. De Jehova segítségével túléltük ezt is.
Bőséges szellemi áldások
A szövetséges csapatok 1945 májusában szabadítottak fel minket. Egy nappal azután, hogy felszabadultunk, a testvérek és érdeklődők kis csapatával útnak indultunk. Az első faluba érkeztünkkor fáradtan leültünk egy kútnál, amelyből vizet ittunk. Ez felfrissített bennünket, én rögtön elkezdtem házról házra járni egy Bibliával a hónom alatt. Egy fiatalasszonyt nagyon meghatotta, amikor megtudta, hogy mi Jehova Tanúi a hitünk miatt voltunk koncentrációs táborokban. Rövid időre eltűnt a konyhájában, majd visszatért friss tejjel és szendvicsekkel kis csoportunk számára.
Később, még mindig tábori ruháinkat viselve, az egész faluban hirdettük a Királyság-üzenetet. Egy másik ember a faluban meghívott bennünket egy bőséges étkezésre. Olyan dolgokkal kínált meg, amelyeket évekig nélkülöznünk kellett. A látványra szánkban összefutott a nyál! Mégsem estünk csak úgy neki az ételnek. Előbb imádkoztunk és nyugodtan, jól nevelten hozzáláttunk az evéshez. Ez olyan nagy benyomást tett a nézőkre, hogy utána, amikor elkezdtük az összejövetelünket, figyelmesen hallgatták a bibliai előadást. Egy asszony elfogadta az üzenetet és ma szellemi testvérnőnk.
Tovább meneteltünk és Jehova gondoskodását csodálatos módokon tapasztaltuk. Mily nagyszerű érzés volt, hogy szüntelenül élvezhettük — most már szabadon — mindazt a szellemi táplálékot, amelyet Jehova szervezete adott ki, és amelyeket megoszthattunk másokkal! A következő években Jehovába vetett teljes bizalmunk újra meg újra meghozta a jutalmát.
Kiváltságom volt, hogy az 1945-1950-ig tartó években a magdeburgi Béthelben szolgálhattam, utána pedig 1955-ig az Őr Torony Társulat hivatalában, Berlinben. Később mint utazófelvigyázó szolgáltam 1963-ig, amikor a feleségem, Hilda bejelentette, hogy gyermeket vár. (Eva, az első feleségem meghalt, amíg én a büntetőtáborban voltam, és én 1958-ban újra megnősültem.) Lányunk később szintén buzgó Tanú lett.
De mit mondhatok első házasságomból született gyermekeimről? Szomorúságomra fiam nem mutatott érdeklődést az igazság iránt. De Gisela lányom igen, és 1953-ban elvégezte a Gileád misszionáriusi iskolát. Most férjével együtt az egyik kongresszusi csarnokban szolgál Németországban. Jehova segítségével sikerült megmaradnom az általános úttörőszolgálatban 1963 óta és ott szolgálnom, ahol nagy volt a szükség: először Frankfurtban, majd Tübingenben.
A mai napig is szüntelenül élvezem a Jehova szervezete által nyújtott gondoskodásokat, melyekkel a hit háznépét ellátja (1Timótheus 3:15). Manapság oly könnyű szellemi táplálékhoz jutni, de vajon mindig értékeljük ezt? Teljesen biztos vagyok afelől, hogy Jehova bőséges áldásokat tartogat azok számára, akik belé vetik bizodalmukat, akik lojálisak maradnak hozzá, és akik az ő asztalánál táplálkoznak.
[Ábra a 26., 27. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
A SACHSENHAUSENI KONCENTRÁCIÓS TÁBOR
A. SS barakkok
B. Névsorolvasásra szolgáló udvar
C. Épület cellákkal
D. Magánzárkák
E. Fertőtlenítő állomás
F. Kivégzőhely
G. Gázkamra