Győztesen a halállal szemben

„A nácik legnagyobb meglepetésére [a Tanúkat] sem sikerült megsemmisíteni. Minél nagyobb nyomás érte őket, annál jobban összetömörültek, mígnem ellenállásuk a gyémánthoz hasonlóan kemény lett. Hitler a végsőkig tartó harcba kényszerítette őket, és ők megőrizték hűségüket . . . Tapasztalatuk értékes anyag azok számára, akik a különlegesen nehéz körülmények közötti túlélés lehetőségeit tanulmányozzák. Cselekedtek a túlélés érdekében” (Dr. Christine King történész cikke a Together című lapból).

JEHOVA TANÚIT a XX. század történelmében széles körben a leginkább káros és üldözött vallási csoportként tartják számon a földön. Félreértik őket és gyakran helytelenül is bánnak velük csupán azért, mert kitartanak keresztény semlegességük mellett, és megtagadják, hogy megtanulják vagy gyakorolják a hadviselést. A politikától való távolmaradásuk sok országban rájuk zúdította a totalitárius rendszerek dühét. Az újkori történelemhez azonban ők is hozzájárultak; ennek egyik példája azokban a feljegyzésekben figyelhető meg, amelyek megmutatják, hogyan őrizték meg semlegességüket, és hogyan tartottak ki feddhetetlenül hitük mellett.a

Arnold Toynbee, brit történész írta 1966-ban: „Korunk Németországában voltak olyan keresztény mártírok, akik inkább az életüket áldozták, semmint hogy hódolattal adózzanak a féktelen nacionalizmusnak, amelyet az emberi istenség, Adolf Hitler, képviselt.” A tények szerint Jehova Tanúi kiemelkedő helyet foglaltak el e mártírok között. Jó néhány tapasztalat mutatja, hogyan néztek szembe az üldözéssel, sőt még a halállal is a feddhetetlenségük miatt — és ez nemcsak a nácizmus idején volt így. A világ számos más részén léteznek a halál felett aratott páratlan győzelmükről szóló feljegyzések.

Az ukrán Ananii Grogul története

„Szüleim 1942-ben, a második világháború alatt lettek Jehova Tanúi, amikor én 13 éves voltam. Röviddel ezután apámat letartóztatták, bebörtönözték, majd később büntetőtáborba küldték az Urál hegységbe. 1944-ben, 15 éves koromban a hatóságok behívtak előkészítő katonai szolgálatra. Mivel már akkor erős hitem volt Jehovában, megtagadtam, hogy hadakozást tanuljak. Ezért ilyen fiatalon öt év börtönre ítéltek.

Ezután jött az igen nehéz 1950-es év. Újból letartóztattak és 25 évi szabadságvesztésre ítéltek Tanúkénti tevékenységem miatt. 21 éves voltam. Hét év és négy hónap munkatáborban eltöltött idő állt mögöttem. Sok embert láttam meghalni, akik felfúvódtak az éhségtől és teljesen kimerültek a kemény munkától.

Sztálin halála után, 1953-ban a körülmények kezdtek megváltozni és a hatóságok 1957-ben szabadon bocsátottak a börtönből. Újra megízleltem a ’szabadságot’. Ám ezután tíz évre Szibériába száműztek.”

Húgom embertelen megkínzása

„Szibériában ismét találkozhattam vér szerinti húgommal, aki akkor már béna volt. 1950-ben, pontosan két héttel utánam vették őrizetbe. Ügyében teljesen jogellenes módon folytatták a nyomozást. Magánzárkába csukták, majd patkányokat engedtek szabadon a cellában. Ezek megrágcsálták a lábait és felkúsztak a testére. Kínzói ezután mellkasig érő hideg vízbe állították mindaddig, amíg haldokolni nem kezdett. 25 évi börtönre ítélték a prédikálótevékenysége miatt. Mindkét lába megbénult, de karjait és kezeit még tudta használni. Öt évig tartották egy munkatábor kórházában, végül lemondtak róla, azt gondolva, hogy úgyis hamarosan meghal. Majd a szüleinkhez szállították, akiket életfogytig tartó szibériai száműzetésre ítéltek 1951-ben.”

Visszatérés Ukrajnába és újabb üldözés

„Szibériában megismerkedtem Nadjával, későbbi feleségemmel, gyermekeink anyjával. Még ott is folytattuk a prédikálómunkát. Én a bibliai irodalom előállítása és sokszorosítása terén tevékenykedtem. Jakob öcsémmel minden éjjel egy pince rejtekhelyén másoltuk Az Őrtorony folyóiratot. Volt két írógépünk és egy házi készítésű másológépünk. Otthonunkban rendszeresen tartott házkutatást a rendőrség. Mindig üres kézzel távoztak.

Száműzetésem véget ért. Családommal együtt Ukrajnába költöztünk, de az üldözéstől nem menekültünk meg. Utazófelvigyázói megbízatást kaptam. Munkát kellett vállalnom, hogy támogathassam a családomat. Az állambiztonsági szerv tagjai havonta többször is felkerestek a munkahelyemen, hogy megpróbáljanak rábeszélni hitem feladására. Egyszer igen különös módon éreztem Jehova segítségét. Letartóztattak, bevittek a kijevi KGB-irodára és ott tartottak hat napig. Egész idő alatt azon fáradoztak, hogy ateista propagandájukkal összezavarjanak. Istentelen gondolkodásuknak megfelelően megjegyzéseket fűztek Az Őrtorony-hoz és a Watch Tower Society más kiadványaihoz. A nyomás szinte elviselhetetlenné vált. A mosdóban térdre estem, könnyekre fakadtam és Jehovához kiáltottam. Nem, nem szabadulásért könyörögtem, hanem erőért a kitartáshoz, hogy ne áruljam el testvéreimet.

Ezután a rendőrfőnök jött hozzám, leült velem szemben és megkérdezte, vajon igazán meg vagyok-e győződve arról, amit védelmezek. Röviden bizonyságot tettem neki és kifejeztem, hogy kész vagyok meghalni az igazságért. Így válaszolt: ’Ön boldog ember. Ha én is meg lennék győződve, hogy ez az igazság, kész volnék nemcsak 3 vagy 5 évet tölteni fogságban, hanem fél lábon állni akár 60 évig is a börtönben. — Csendben, elgondolkodva ült egy rövid ideig, majd folytatta: — Ez a dolog az örök élettel. El tudja ön képzelni, mit is jelent valójában az örök élet?’ Egy rövid szünet után ezt mondta: ’Menjen haza!’ Ezek a szavak elképzelhetetlen erőt adtak nekem. Éhes sem voltam már. Csupán egy dolgot akartam: elmenni. Bizonyos voltam benne, hogy Jehova volt az, aki megerősített.

Az elmúlt években megváltoztak a dolgok a korábbi Szovjetunióban. Most bőségesen van bibliai irodalom. Körzetgyűléseket és kerületkongresszusokat tarthatunk, részt vehetünk a prédikálószolgálat minden ágában, beleértve a házról házra történő tanúskodást is. Jehova valóban győzelmet adott nekünk a sok megpróbáltatással szemben.”

A feddhetetlenség próbája Afrikában

Az 1960-as évek második felében Nigériát pusztító polgárháború égette fel. A növekvő veszteségek hatására, az abban az időben Biafrának elnevezett szakadár terület katonái erővel kényszerítették a fiatalokat a hadseregükbe. Mivel Jehova Tanúi politikailag semlegesek és megtagadják, hogy részt vegyenek háborús cselekményekben, Biafrában sok Tanút üldöztek, kegyetlenül bántalmaztak és megöltek. Egyikük ezt mondta: „Olyanok voltunk, mint a patkányok. El kellett rejtőznünk, valahányszor hallottuk, hogy jönnek a katonák.” Gyakran azonban nem volt idő elbújni.

1968-ban, egy péntek reggelen Philip, a 32 éves teljes idejű szolga, Umuimo faluban egy idősebb férfinak tanúskodott, amikor biafrai katonák özönlötték el a helységet, hogy utánpótlást toborozzanak.

„Mit csinál?” — kérdezte az egység vezetője. Philip elmondta, hogy Jehova eljövendő Királyságáról beszél.

„Ez nem a prédikálás ideje! — kiáltotta egy másik katona. — Háború van, és nem akarjuk azt látni, hogy jó erőben levő férfiak csak járkálnak és nem csinálnak semmit.” A katonák ezután meztelenre levetkőztették Philipet, összekötözték a kezét és elengedték. Israelnek, a 43 éves keresztény vénnek szintén nem volt ideje elbújni. Akkor fogták el, amikor éppen ételt készített gyermekeinek. Délután 2 órára a katonák több mint száz férfit szedtek össze. Arra kényszerítették foglyaikat, hogy fussanak a 25 km-re lévő Umuacha Mgbedeala katonai táborig. Aki lemaradt, azt megkorbácsolták.

Israelnek azt mondták, hogy egy nehéz géppuskát fog szállítani, Philipet pedig könnyű géppuska kezelésére akarták megtanítani. Amikor elmondták, hogy ők nem léphetnek be a hadseregbe, mert Jehova tiltja, a parancsnok katonai fogdába záratta őket. 4 órakor minden újoncot — beleértve a fogdán levőket is — felsorakoztattak. A katonák felszólítottak mindenkit, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, melyben beleegyezik, hogy bevonultassák. Amikor Philipre került a sor, ő a 2Timótheus 2:3, 4. szavait idézte és ezt mondta a parancsnoknak: „Én már ’Krisztus jó katonája’ vagyok. Nem harcolhatok Krisztusért is és valaki másért is. Ha megtenném, Krisztus árulónak tartana.” A parancsnok fejbeverte és ezt kiáltotta: „A kinevezésed, mint Krisztus katonája, lejárt. Most már biafrai katona vagy!”

Philip így válaszolt: „Jézus nem értesített, hogy a kinevezésem lejárt volna, tehát az mindaddig fennáll, amíg ilyen értesítést nem kapok.” Ekkor a katonák a levegőbe emelték Philipet és Israelt, majd a földre dobták őket. Elkábultak, szemük, orruk és szájuk vérzett, majd mindkettőjüket elhurcolták.

A kivégző osztag előtt

Később, ugyanazon a napon, Israel és Philip a kivégző osztag elé került. Ám a katonák nem lőttek. Ehelyett ököllel és puskatussal kezdték verni őket. A tábor parancsnoka elhatározta, hogy halálra korbácsoltatja őket. Kijelölt erre 24 katonát. Hat Philipet verte, hat pedig Israelt. A másik 12 katona cserélte a botokat és felváltotta elfáradt társait.

Philip és Israel kezét és lábát megkötözték. Israel meséli: „Nem tudom megmondani, hány ütést kaptunk azon az éjszakán. Ha az egyik katona elfáradt, másik állt a helyére. Még azután is vertek, hogy elvesztettük az eszméletünket.” Philip mondja: „A Máté 24:13 szavai jutottak eszembe a kínzás közben a mindvégig való kitartásról, és megerősítettek. Az ütések fájdalmát csak néhány másodpercig éreztem. Úgy tűnt, mintha Jehova elküldte volna az egyik angyalát, hogy segítsen nekünk, amint azt Dániel idejében tette. Másképp nem élhettük volna túl azt a szörnyű éjszakát.”

Amikor a katonák abbahagyták, úgy látszott, hogy Israel és Philip halottak. Esett az eső. A két keresztény másnap reggelig nem nyerte vissza az eszméletét. Amikor a katonák észrevették, hogy még mindig élnek, visszavitték őket a katonai fogdába.

„Úgy bűzlötök, mint a halottak”

A verés után a nyers húsuk is kilátszott és testüket nyílt sebek borították. Israel így emlékezik vissza: „Nem engedték meg, hogy kimossuk a sebeinket. Néhány nap múlva legyek leptek el minket. A kínzás miatt nem tudtunk enni. Egy hétig vízen kívül semmit sem tudtunk a szánkba juttatni.”

A katonák minden reggel megostorozták őket — 24 ütést kaptak mindketten. A katonák szadista módon „reggelinek” vagy „forró reggeli teának” nevezték ezt. Minden délben kivitték és 1 óráig a trópusi napon hagyták őket. Néhány napi ilyen bánásmód után a parancsnok magához rendelte mindkettőjüket és megkérdezte, megváltoztatták-e álláspontjukat. Nemmel válaszoltak.

„A cellátokban fogtok elpusztulni — mondta a parancsnok. — Hiszen már most is úgy bűzlötök, mint a halottak.”

Philip így válaszolt: „Még ha meg is halunk, tudjuk, hogy Krisztus, akiért harcolunk, feltámaszt minket.”

Hogyan élték túl ezt a szörnyű időszakot? Israel elmondja: „Philip és én buzdítottuk egymást a megpróbáltatások alatt. Az elején ezt mondtam neki: ’Ne ijedj meg. Bármi történjék is, Jehova segít nekünk. Ami engem illet, semmi sem kényszeríthet arra, hogy belépjek a hadseregbe. Ha meg is kell halnom, nem fogok puskát venni ezekbe a kezekbe.’ ” Philip ugyanerre az elhatározásra jutott. Közösen különböző írásszövegeket idéztek fel és beszéltek meg.

Egy új parancsnok elhatározta, hogy vagy száz újoncot átvitet az ibemai kiképzőtáborba Mbano körzetébe, amit ma Imo Államnak neveznek. Israel így emlékezik a történtekre: „A nagy teherautó készen állt és a besorozottak már mind rajta voltak. June, a feleségem, odaszaladt a katonákhoz és bátran szót emelt annak érdekében, hogy ne vigyenek el minket. Amikor gorombán elutasították, letérdelt a teherautó mellé, imádkozott és a végén jól hallhatóan mondta az áment. A kocsi ezután elhajtott.”

Találkozás egy megértő zsoldossal

A katonai autó másnap délután érkezett meg az ibemai táborba. Ott akkor egy izraeli zsoldos volt szolgálatban. Amikor meglátta, milyen gyenge és elgyötört volt Philip és Israel, odament és megkérdezte, miért vannak ilyen szörnyű állapotban. Elmondták, hogy ők Jehova Tanúi és megtagadták a katonai kiképzésen való részvételt. Mire a zsoldos dühösen odafordult az ott lévő tisztekhez: „Biztos, hogy Biafra el fogja veszíteni ezt a háborút — mondta. — Bármely hadat viselő ország, amely Jehova Tanúit zaklatja, bizonyosan veszíteni fog. Nem kellene besorozni Jehova Tanúit. Ha egy Tanú önként vállalja, hogy elmegy a háborúba, akkor jó. Ha nem, akkor nem szabad kényszeríteni.”

A tábor orvosa megkérdezte, hogy a két Tanú megkapta-e az oltásokat és az orvosi alkalmassági bizonyítványt. Mivel nem kapták meg, a zsoldos nem volt hajlandó fogadni egyetlen újoncot sem, hanem elrendelte, hogy mindenkit vigyenek vissza Umuachába.

„Menjenek, szolgálják az Istenüket”

Később Israel felesége és Philip édesanyja elhatározták, hogy elmennek az umuachai táborba, hátha megtudnak valamit. Amikor megérkeztek, mozgolódás hallatszott a táborból. A kapunál szolgálatban levő őr ezt mondta [June-nak]: „Jehova Tanúja! Az imádat meghallgatták. A csoportot, amelyet három napja elszállítottak, visszaküldték.”

Ugyanazon a napon Philipet és Israelt elengedték a táborból. A parancsnok így szólt June-hoz: „Tudja, hogy a maga imája miatt nem sikerült a gyakorlatunk?” Majd ezt mondta Israelnek és Philipnek: „Menjenek, szolgálják az Istenüket és maradjanak továbbra is hűségesek az önök Jehovájához!”

Ami Israelt és Philipet illeti, mindketten felépültek és folytatták keresztény szolgálatukat. A háború után Israel két évig általános úttörő volt és továbbra is keresztény vénként szolgál. Philip tíz évig utazófelvigyázó volt és még most is teljes időben végzi a szolgálatot. Ő is gyülekezeti vén.

A fegyverkezéshez való hozzájárulás megtagadása

Zebulan Nxumalo és Polite Mogane, két fiatal teljes idejű szolga Dél-Afrikában. Zebulan meséli: „Egy vasárnapi reggelen vagy egy tucat ember jött a házunkba és 20 randot (kb. 7 [USA-]dollárt) kértek fegyvervásárlásra. Tisztelettel megkértük őket, hogy jöjjenek vissza este, mert a vasárnapi programunk túl zsúfolt volt ahhoz, hogy ezt a kérdést akkor meg tudjuk beszélni. Meglepetésünkre beleegyeztek. Este aztán tizenöten jöttek. Az arckifejezésükről ítélve biztosak voltak a dolgukban. Miután udvariasan bemutatkoztunk, megkérdeztük, mit kívánnak. Kifejtették, hogy pénzre van szükségük nagyobb és jobb fegyverek beszerzéséhez, amelyekkel felvehetik a harcot a politikai ellenzéki csoportokkal.

Megkérdeztem: ’Lehet-e benzinnel tüzet oltani?’

’Nem, ez lehetetlen’ — válaszolták.

Elmagyaráztuk, hogy ugyanígy az erőszak is csupán újabb erőszakot és bosszúállást eredményezhet.

Ez az állítás láthatóan feldühített néhány jelenlévőt. Követelésük veszélyes fenyegetéssé vált. ’Ez az eszmecsere csak időhúzás — morogták dühösen. — A kötelező hozzájárulás alól nem lehet kibújni. Vagy fizetnek, vagy vállalniuk kell a következményeket!’

Ekkor — emlékezik Zebulan —, épp amikor a dolgok kezdtek kicsúszni a kezünkből, belépett a vezetőjük. Tudni akarta, mi a gond. Kifejtettük álláspontunkat és ő figyelmesen hallgatott. Az ő politikai meggyőződésük iránti hűségüket használtuk fel példaképnek. Megkérdeztük, hogyan kellene cselekednie szervezetük egyik kiképzett katonájának, ha elfognák és arra kényszerítenék, hogy alkudjon meg. Azt mondták, hogy az ilyennek késznek kellene lennie meghalni a meggyőződéséért. Mosolyogtak, amikor megdicsértük őket a válaszért, nem fogták fel, hogy kiváló lehetőséget adtak nézetünk bemutatására. Kifejtettük, hogy különbözünk a kereszténység egyházaitól. Mint Isten Királyságának támogatói, a mi ’alkotmányunk’ a Biblián alapul, amely elítéli a gyilkosság minden formáját. Ezért hát nem kívánunk egyetlen centtel sem hozzájárulni a fegyvervásárláshoz.

Mire a beszélgetés a csúcspontjához ért, már többen bejöttek a házunkba, így szavainkat elég nagy hallgatósághoz intéztük. Nem tudták, milyen buzgón imádkoztunk a beszélgetés kedvező kimeneteléért.

Miután világosan kifejtettük nézetünket, hosszú csend következett. Végül a vezetőjük így szólt a csoporthoz: ’Uraim, megértem ezeknek az embereknek az álláspontját. Ha öregek otthonának építésére kérnénk pénzt, vagy ha az egyik szomszédnak az orvosi kezeléséhez lenne szükség pénzre, akkor ezek az emberek mélyen belenyúlnának a zsebükbe. Ám nem kívánnak pénzt adni nekünk a gyilkolásra. Én személy szerint nem vagyok a hitük ellen.’

Ezzel mindnyájan felálltak. Kezet fogtunk és megköszöntük a türelmüket. Ami veszélyes helyzetként indult, és ami az életünkbe is kerülhetett volna, az nagyszerű győzelemmel végződött.”

Papok vezette csőcselék

Jerzy Kulesza, lengyel Tanú elmondása alapján:

„A buzgóság és a Királyság-érdekek első helyre helyezése tekintetében apám, Alekszander Kulesza, követendő példa volt. Számára valóban szent dolog volt a szántóföldi szolgálat, a keresztény összejövetelek, valamint a személyes és a családi tanulmányozás ügye. Sem hóvihar, sem fagy, sem erős szél, sem forróság nem jelentett akadályt. Télen felcsatolta síléceit, felvette bibliai irodalommal tömött hátizsákját és elment néhány napra Lengyelország távoli, elszigetelt területeire. Különböző veszélyekkel kellett számolnia, többek között erőszakos fegyveres csoportokkal.

Előfordult, hogy papok szítottak ellenállást, felbujtva a Tanúk ellen a csőcseléket. Gyakran kigúnyolták, kövekkel dobálták vagy megverték őket. Ám boldogan tért haza, hogy bántalmazást szenvedhetett Krisztusért.

Azokban a második világháború utáni első években a hatóságok képtelenek voltak fenntartani a rendet és a törvényességet az országban. Káosz és pusztítás jellemezte az országot. Nappal a rendőrség és a biztonsági erők uralkodtak, éjjel pedig gerillák és más bandák működtek. Elterjedtek a lopások és a rablások, gyakoriak voltak a lincselések. Jehova védtelen Tanúit könnyű prédának tekintették, főként azért, mert néhány papok vezette csoport kifejezetten a Tanúkra összpontosított. Azzal az ürüggyel igazolták az otthonaink elleni támadásokat, hogy atyáik katolikus hitét védelmezik. Ilyen esetekben betörték az ablakokat, ellopták az állatokat, tönkretették a ruhákat, az élelmet és az irodalmat. A Bibliákat a kútba dobták.

Váratlan mártírhalál

1946 júniusának egyik napján, mielőtt kerékpárral néhány elszigetelt területre indultunk volna, felkeresett minket Kazimierz Kądziela, egy fiatal testvér és halkan beszélgetett édesapámmal. Apám útnak indított minket, de ő nem jött, ami meglepő volt. Csak később tudtuk meg az okot. Hazatérésünk után hallottuk, hogy előző éjjel kegyetlenül megverték a Kądziela-családot, ezért apám elment, hogy ápolja a súlyosan sebesült testvéreket és testvérnőket.

Könnyekre fakasztott a látvány, amikor később beléptem a szobába, ahol feküdtek. A falakra és a mennyezetre vér spriccelt. Bekötözött emberek feküdtek az ágyakon kék-zöld foltokkal, feldagadva, törött bordákkal és végtagokkal. Alig lehetett őket felismerni. Kądziela testvérnőt, a családanyát rettenetesen összeverték. Apám ápolta őket, és mielőtt elment, jelentőségteljes dolgot mondott: ’Ó, Istenem, én olyan egészséges és erős férfi vagyok [akkor 45 éves volt és még soha nem volt beteg], és nem adatott meg nekem a kiváltság, hogy szenvedjek érted. Miért kellett ennek megtörténnie ezzel az idős testvérnővel?’ Nem tudta még, mi vár reá.

Ahogy a nap lement, visszatértünk 3 km-re lévő otthonunkba. Ötven felfegyverzett férfi vette körül a házunkat. Odahurcolták a Wincenciuk családot is, így kilencen voltunk. Mindannyiunktól megkérdezték: ’Jehova Tanúja vagy?’ Igenlő válaszunk után verni kezdtek minket. Ezután támadóink közül ketten összeverték apámat, azt követelve, hogy ne olvassa többé a Bibliát és ne beszéljen róla. Azt akarták tudni, elmegy-e a templomba meggyónni a bűneit. ’Ma felszentelünk téged, püspök!’ — gúnyolták. Apám egy szót sem szólt, egy hang sem hagyta el a száját. Nyugodtan viselte a szenvedést, mint egy bárány. Virradatkor, 15 perccel azután, hogy a vallásos bérencek elmentek, apám belehalt a verés során szenvedett sérüléseibe. Távozásuk előtt azonban engem szemeltek ki következő áldozatnak. 17 éves voltam akkor. Verés közben többször elvesztettem az eszméletemet. Az ütlegek következtében a testem deréktól felfelé fekete volt. Hat órán át bántalmaztak minket. Mindezt azért, mert Jehova Tanúi voltunk!”

Egy hűséges feleség támogatása

Ott voltam azon 22 Tanú között, akiket két hónapig tartottak fogva egy 10 négyzetméternél kisebb sötét cellában. Az időszak végén csökkentették az élelmiszer-fejadagot. Egy kis darab kenyeret és egy kis bögre keserű kávét kaptunk naponta. Csak akkor lehetett lefeküdni aludni a hideg betonpadlóra, ha valakit kihallgatásra vittek éjszaka.

Keresztényi tevékenységem miatt ötször voltam börtönben, összesen nyolc évet. Különleges fogolyként kezeltek. Ezért volt egy bejegyzés a személyi lapomon: ’Annoy Kulesza olyan, hogy el kell venni a kedvét attól, hogy valaha is újrakezdje tevékenységét.’ Ám mégis minden alkalommal, amikor kiszabadultam, felajánlottam magam a keresztény szolgálatra. A hatóságok megnehezítették az életet a feleségem, Urszula, és két kislányunk számára is. Például tíz éven át a végrehajtó lefoglalta feleségem nehezen megkeresett bérének egy részét. Azt mondták, ez az adó azért, amiért tiltott bibliai irodalom kiadásában közreműködöm. Mindent elkoboztak a közvetlen létfontosságú dolgokon kívül. Hálás vagyok Jehovának derék feleségemért, aki oly nagy türelemmel viselte velem ezeket a zaklatásokat, és aki valódi támogatást jelentett számomra minden időben.

Szellemi győzelemnek lehettünk szemtanúi itt Lengyelországban; hivatalosan engedélyezett fiókhivatala van a Watch Tower Society-nak Nadarzynban, Varsó mellett. Az üldözés évtizedei után 1348 gyülekezetben ma már több mint 108 000 hírnök tevékenykedik.”

Miért van olyan sok mártír?

Jehova Tanúi hűségéről szóló beszámolók a XX. században szó szerint köteteket tennének ki — ezrek haltak mártírhalált, szenvedtek bebörtönzést és leírhatatlan kínzást, nemi erőszakot, s fosztották ki őket például Malawiban és Mozambikban, a fasiszta Spanyolországban, a náci Európában, a kommunista Kelet-Európában és az Egyesült Államokban a második világháború idején. Felmerül a kérdés: Miért? Azért, mert hajthatatlan politikai és vallási vezetők nem voltak hajlandók elfogadni az igaz keresztények Bibliára alapozott meggyőződését, ami tiltja, hogy megtanuljanak gyilkolni, ami miatt nem vesznek részt semmiféle politikai tevékenységben. Úgy van, ahogy ennek Krisztus szerint lennie kell a János 15:17–19. szavai alapján: „Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek. Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt ti nálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ.”

A világméretű üldözés ellenére Jehova Tanúi gyarapodtak — míg 1943-ban 54 országban csak 126 000-ren voltak, addig 1993-ban 229 országban közel 4 500 000-re nőtt a számuk. Győztek még a halállal szemben is. Eltökéltek abban a tekintetben, hogy folytatják különleges tanító munkájukat, hirdetve a Királyság jó hírét mindaddig, amíg Jehova el nem rendeli a befejezését (Ésaiás 6:11, 12; Máté 24:14; Márk 13:10).

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]

Vértanúság Németországban

AUGUST DICKMANN 23 éves volt, amikor az SS vezetője, Heinrich Himmler elrendelte, hogy az összes, többi Tanú szeme láttára lőjék agyon a sachsenhauseni koncentrációs táborban. Egy szemtanú, Gustav Auschner így beszél erről: „Lelőtték Dickmann testvért, és azt mondták, mindannyiunkkal ezt teszik, ha nem írjuk alá a nyilatkozatot, amelyben megtagadjuk a hitünket. 30 vagy 40 fős csoportokban kivisznek a zátonyra és mindnyájunkat agyonlőnek. Másnap az SS mindegyikünk elé odatett egy iratot azzal, hogy vagy aláírjuk, vagy lelőnek. Látnotok kellett volna az elkeseredett ábrázatukat, amikor egyetlen aláírás nélkül távoztak. Azt hitték, hogy megijesztenek minket a nyilvános kivégzéssel. Mi azonban jobban féltünk Jehova nemtetszésétől, mint az ő golyóiktól. Többé senkit sem végeztek ki közülünk nyilvánosan.”

[Kiemelt rész/kép a 9. oldalon]

A legnagyobb ár

NÉHA a legnagyobb árat kell fizetni a halállal szembeni győzelemért. Egy levél, melyet a Nseleni gyülekezettől, a Dél-Afrika északi részén fekvő Natal tartományból kaptunk, tragikus történetet beszél el: „Azért írjuk ezt a levelet, hogy értesítsünk titeket szeretett testvérünk, Moses Nyamussua elvesztéséről. Karosszérialakatos és autószerelő volt. Egyszer az egyik politikai csoport tagjai felkérték, hogy hegessze meg házi készítésű puskáikat, amit ő megtagadott. Ezután 1992. február 16-án politikai nagygyűlést tartottak, ahol összetűzésbe keveredtek egy ellenséges csoporttal. Aznap este az összecsapásból visszatérve találkoztak a testvérrel, aki a bevásárlóközpont felé tartott. Lándzsáikkal megölték őt. Miért tették? ’Nem hegesztetted meg a puskáinkat, ezért a társaink meghaltak a harcban.’

Ez nagy megrázkódtatás volt a testvérek számára — mondja Dumakude testvér, a gyülekezet titkára. — De — teszi hozzá — mi mindannyian tovább fogjuk folytatni a szolgálatunkat.”

[Kiemelt rész/kép a 11. oldalon]

Mártírhalál Lengyelországban

1944-ben, amikor a német csapatok gyorsan vonultak vissza és a front közeledett egy kelet-lengyelországi városhoz, a megszálló hatóságok arra kényszerítették a polgári lakosságot, hogy harckocsi-akadályokat ásson. Jehova Tanúi megtagadták a közreműködést. Egy fiatal Tanút, Stefan Kieryłót, aki csupán két hónapja merítkezett alá, arra kényszerítettek, hogy dolgozzon az egyik brigádban, de ő szilárdan kiállt a semlegessége mellett. Különböző módokon próbálták megtörni feddhetetlenségét.

Egy mocsaras területen meztelenül egy fához kötözték, kitéve ezzel a szúnyogok és más rovarok támadásának. Kitartott ezen és más szenvedések közepette, így eloldozták. Ám amikor egy magas rangú tiszt ellenőrizte a brigádot, valaki közölte, hogy van itt egy ember, aki semmiképpen sem engedelmeskedik a parancsának. Stefannak háromszor parancsolták meg, hogy ásson tankcsapdát. Ő azonban még azt is megtagadta, hogy ásót vegyen a kezébe. Lelőtték. Sok száz személyes ismerőse látta a jelenetet. Vértanúhalála bizonyságot tett arról a nagy erőről, amely Jehova támogatásából fakad.

[Kép a 7. oldalon]

Ananii Grogul

[Kép a 10. oldalon]

Jerzy Kulesza