5. rész

A tudomány — az emberiség folytonos igazságkeresése

XX. századi „varázslat”

AMI A XIX. században még elképzelhetetlen „varázslatnak” tűnt, az a XX. században megvalósult. Az emberek egyetlen nemzedéken belül eljutottak a Ford T-modelltől odáig, hogy színes tévén nézhették izgatottan az ember Holdra szállását. Az emberek ma már nem kivételes valaminek, hanem normális dolognak tekintik ezeket a tudományos téren elért „csodákat”.

„A XX. század eleji tudományos vívmányok száma — jegyzi meg a The New Encyclopædia Britannica — oly roppant méreteket öltött, hogy katalogizálni sem lehet őket.” Ez az enciklopédia utal a „fejlődés általános menetére”, ugyanakkor kijelenti, hogy „minden nagyobb területen a XIX. század sikeres tudományos munkáinak köszönhető az előrehaladás”. Ez a tény is hangsúlyozza, hogy a tudomány folyamatosan keresi az igazságot.

Csoportok váltják fel

Európában a XVII. század elején tudományos társaságok vagy tudóscsoportok alakultak abból a célból, hogy kicseréljék egymás között elképzeléseiket és ismereteiket. Ezek a társaságok önálló folyóiratokat jelentettek meg, hogy ismertessék a legfrissebb megállapításokat. Ez vezetett az információk gyors kicseréléséhez, amely megteremtette a további tudományos fejlődés alapját.

A XIX. századra az egyetemek vették ki oroszlánrészüket a tudományos kutatómunkából, és a későbbi években ezekben a laboratóriumokban sok fontos felfedezés született.a A XX. század kezdetére az iparvállalatok is felállították a maguk kutatólaboratóriumait, ahol később új gyógyszereket és szintetikus anyagokat, (például műanyagokat) és egyéb termékeket kísérleteztek ki. Mindez persze az egész társadalom javát szolgálta, de a kutatással foglalkozó vállalatok zsebét is sok millió dolláros haszonnal töltötte meg.

Ezeknek a laboratóriumoknak és kutatócsoportoknak a felállítása jelezte a fejlődés irányát: az egyéni erőfeszítés helyett a szervezett kutatás került előtérbe. De egyes tudósokban felmerült az a kérdés: Csakugyan ez jelenti-e a legjobb megoldást? 1939-ben John D. Bernal ír fizikus és röntgen-krisztallográfus feltette a kérdést: „Vajon az szolgálja-e jobban a tudományos fejlődést, ha egyes tehetséges egyének véletlenszerűen hangolják össze a munkájukat, mindegyik a maga elképzelése szerint, vagy az, ha egyes csoportok vagy kollektívák kölcsönösen támogatják egymást, és munkájukat egy előre meghatározott, bár rugalmas terv szerint integrálják?”

Bernal a kutatás bonyolultságára és magas költségeire való tekintettel inkább a csoportos munkát ajánlotta, és ezt azzal indokolta, hogy ez esetben az egyedüli gondot a munka ésszerű megszervezése jelentheti. Jóslata így hangzott: „A jövőben egyre inkább a kollektív munka fogja jellemezni a tudományos kutatás módját.” Most, több mint fél évszázaddal később, látjuk, mennyire igaza volt Bernalnak. Ez az irányzat ma is tart és ez gyorsítja fel a XX. századi tudományos „varázslat” végbemenetelét.

’Amit Isten művelt!’

Ez volt az a három szavas felkiáltás, amelyet 1844. május 24-én Samuel Morse, a morzeírás feltalálója sikeresen sürgönyzött meg egy tőle 50 km-re távolabb levő helyre. A XX. századi telekommunikációs rendszer későbbi „csodái” e XIX. századi alapokból kiindulva fejlődtek ki.

Alexander Graham Bell mintegy 30 évvel később, 1876-ban épp egyfajta telefon kipróbálására tett előkészületeket munkatársával, Thomas Watsonnal, amikor Bell kilöttyintett egy kis savat. Felkiáltása: „Jöjjön gyorsan, Watson, szükségem van magára!” — többnek bizonyult egyszerű segélykiáltásnál. Watson, aki egy másik szobában volt, meghallotta az üzenetet, azon nyomban felfogta, hogy ez volt az első teljes értelmes mondat, amelyet telefonon továbbítottak és máris rohanva jött. Azóta is, valahányszor megszólal a telefon, az emberek máris rohannak.

Az elmúlt 93 évben a technikai tudással párosult tudományos ismeretnek köszönhetően egyre több ember ért el addig soha nem tapasztalt magas életszínvonalat. A világ ma már olyan, mint egy óriási falu. „Lehetetlen” dolgok váltak megszokottá. Sőt a telefonok, televíziók, autók és repülőgépek — és sorolhatnánk még tovább a XX. századi „csodákat” — világunk oly szerves részévé váltak, hogy már el sem tudjuk képzelni, hogyan is élhettek emberek ezek nélkül az elmúlt korokban.

Századunk kezdetén — jegyzi meg a The New Encyclopædia Britannica — „a tudomány diadalai, úgy tűnt, hatalmas tudással és energiával kecsegtetnek bennünket”. A technikai fejlődés azonban ugyanazon idő alatt nem tudott mindenütt egyformán lépést tartani a fejlődéssel, sőt az is kiderült, hogy nem minden vívmány volt egyértelműen hasznos. „Néhányan — fűzi hozzá az enciklopédia — látták előre azokat a bajokat is, amelyeket éppen ezek a sikerek okoztak a társadalmi és a természeti környezetnek.”

Mik idézték elő a bajokat?

Semmi kifogásolni való nincsen egy-egy tudományos tényben, amelyek segítségével jobban meg tudjuk érteni a világegyetemet, és a technikát sem kárhoztathatjuk, amely átülteti ezeket a gyakorlatba az emberiség javára.

E kettő — a tudomány és a technika — hosszú idő óta kéz a kézben jár. De a Science and the Rise of Technology Since 1800 című könyv szerint „ez a benső, mára már nyilvánvaló kapcsolat, csak az utóbbi időben vált teljesen megalapozottá”. A kapcsolat még az ipari forradalom első szakaszában sem volt ilyen szemmel láthatóan bensőséges. Jóllehet a legújabb tudományos ismeretek hozzájárultak új termékek kifejlesztéséhez, de a mesterségbeli tudás, a kézügyesség és a szakmai jártasság is hozott magával új termékeket.

Az ipari forradalom kezdete után a tudományos ismeretek felhalmozása felgyorsult, ezáltal szélesebb alapokat teremtve a technika számára, hogy kifejthesse hatását. A technika a legújabb ismeretek felhasználásával mindig arra törekedett, hogy könnyítsen a lélekölő rabszolgamunkán, javítson az egészségügyi feltételeken és előmozdítsa egy jobb, boldogabb világ létrejövetelét.

Ám a technika sem lehet jobb, mint az a tudományos ismeret, amelyre támaszkodik. Ha a tudományos ismeret hézagos, minden erre épülő technikai fejlődés is hibás lesz. A mellékhatások gyakran csak jóval később derülnek ki, akkor, amikor már jelentős károk keletkeztek. Például ki tudta volna előre megmondani, hogy az aeroszolos permetek bevezetése, amelyeknél klórfluorkarbont vagy szénhidrogént használnak hajtógázként, egy szép napon veszélyeztetni fogja földünk ózonpajzsát?

Persze még valami más is közrejátszik ebben a folyamatban: az indíték. Egy, csak a tudománynak élő tudós talán csak magának a tudásnak a megszerzésével fog törődni, és kész évtizedeket szentelni életéből a kutatásra. Az üzletember, aki talán a profit hajszolásában érdekeltebb, viszont azt nézi, miként tudná rögtön felhasználni ezt a tudást. És miért várna egy politikus évtizedekig egy olyan technika felhasználásával, amelyről úgy véli, hogy azonnali alkalmazása politikai hatalomhoz segítené őt?

Albert Einstein fizikus rámutatott e problémára, amikor ezt mondta: „Az atomerő felszabadítása a gondolkodásunk kivételével mindent megváltoztat, ez viszont példátlan katasztrófába fog sodorni bennünket.” (Kiemelés tőlünk.) Igen, a XX. századi „varázslat” által előidézett számos nehézség nem egyszerűen hibás tudományos ismeretekből fakadt, hanem abból, hogy az önző érdekektől vezérelt technikai tudás kicsúszott az ellenőrzésünk alól.

A tudomány egyik felfedezése az, hogy lehet hangokat és képeket továbbítani messzi helyekre — televízió útján. A technika megteremtette a módját, miként lehetne ezt kivitelezni. Igen ám, de a mohó kereskedelem és az igényes fogyasztók hibás gondolkodásmódja vezetett oda, hogy ezt a figyelemre méltó tudást és technikát arra használta, hogy pornográf képeket és erőszakos, véres jeleneteket vigyen az emberek békés otthonaiba.

Miként a szóban forgó esetben a tudomány felfedezte, hogy az anyag átalakítható energiává. A technika itt is megteremtette a kivitelezhetőség módját. De a nacionalista politikusok rossz gondolkodásmódja atombombák gyártásának a szolgálatába állította ezt a tudást és technikát, amelyek most Damoklesz kardjaként függnek az emberiség világának a feje fölött.

A tudomány helyes nézőpontja

További hibás gondolkodásmódot árul el az is, ha az emberek megengedik, hogy az eredetileg az ember kiszolgálására tervezett technikai eszközök fölébük kerekedjenek. A Time folyóirat 1983-ban felhívta erre a veszélyre a figyelmet, amikor az év embere helyett az „év gépét”, a számítógépet választották meg.

A Time így érvelt: „Ha az emberek számítógéppel végeztetik el azt a feladatot, amelyet egyébként nekik kellene fejben megoldaniuk, mi lesz a fejükkel? . . . Ha a számítógép memóriájában tárolt szótár könnyen helyesbíteni tudja a helyesírási hibákat, mi értelme van annak, hogy valaki megtanuljon helyesen írni? És ha elménk felszabadul a mindennapi intellektuális tevékenység alól, akkor vajon versenyre fog-e kelni azért, hogy fontos gondolatok birtokába jusson, vagy idejét lustán még több videofilm megnézésével fogja elölteni? . . . A számítógép valóban működésre fogja-e ösztönözni, vagy munkájának nagy részét átvéve inkább tétlenségre fogja kárhoztatni az agyat?”

Némelyek annyira a tudományos vívmányok bűvöletébe kerülnek, hogy valósággal istenítik a tudományt. A tudós Anthony Standen 1950-ben megjelent Science Is a Sacred Cow című könyve ezt a kérdést tárgyalta. Még ha bizonyos túlzásokat meg is engedett magának Standen, nagyon figyelemreméltó, amit mondott: „Amikor egy fehér galléros tudós . . . a nagyközönség előtt nyilatkozik valamiről, bár talán nem értik meg, abban azért biztos, hogy hinni fognak neki . . . Az államférfiak, a gyáriparosok, a lelkészek, a polgári vezetők, filozófusok szavait általában kritikusan, kétkedve fogadják az emberek, de a tudósokét sohasem. A tudósok felmagasztalt lények, akik az emberek szemében a legnagyobb tekintélynek örvendenek, hiszen azt a kivételes monopóliumot mondhatják magukénak, hogy kijelenthetik: ’Ez tudományosan be van bizonyítva . . .’ amely úgy tűnik, még a lehetőségét is kizárja minden más véleménynek.”

E helytelen gondolkodásmód miatt egyesek megpróbálnak a tudomány és Biblia között fennálló bizonyos látszólagos ellentmondásokba kapaszkodni a tudományos „bölcsesség” bizonyítékául a vallásos „babonasággal” szemben. Vannak, akik ezekben az úgynevezett ellentmondásokban Isten nemlétének bizonyítékát látják. Holott valójában nem Isten az, aki nem létezik, hanem sokkal inkább képzeletbeli ellentmondásokról van szó, amelyek abból keletkeztek, hogy a papság nem helyesen értelmezte Isten Szavát. Ezzel megsértették a Biblia isteni Szerzőjét, ugyanakkor rossz szolgálatot tettek a tudománynak is, amely folyton a tudományos igazság kiderítésén fáradozik.

Ezenkívül azzal, hogy nem tanítják meg híveikkel, miként kell megteremni Isten szelleme gyümölcseit, e vallásvezetők az önzés légkörét teremtik meg, amely olyan gondolkodásra serkenti az embereket, hogy csak személyes kényelmüknek és kívánságaiknak éljen. Ez gyakran mások rovására megy, addig a pontig, amikor tudományos ismeretüket igen helytelenül embertársaik lemészárlására használják (Galátzia 5:19–23).

A hamis vallás, a tökéletlen emberi politikusok és a mohó kereskedelem olyanná próbálta formálni az embereket, amilyenek ők maguk is: ’önmagukat szeretővé . . . hálátlanná, . . . önuralom nélkülivé’, egoistává, akiket helytelen gondolkodásmód vezet (2Timótheus 3:1–3).

Ezek az emberek és szervezetek hozták létre a XXI. századra váró kihívásokat, amelyek megoldása a tudományra vár. Sikerülni fog? Olvasd el a választ e sorozatunk befejező részében, a következő számunkban.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 20. oldalon]

Ha a tudományos ismeret hézagos, az erre épülő fejlődés is hibás lesz

[Oldalidézet a 22. oldalon]

Nem minden tudományos vívmány hasznos

[Képek forrásának jelzése a 19. oldalon]

A Henry Ford Museum & Greenfield Village gyűjteményéből

NASA fotó