3. rész
A tudomány — az emberiség folytonos igazságkeresése
Vallás és tudomány — Gyatra kombináció
ÉVEZREDEKEN át úgy tűnt, hogy a tudományos igazság keresése szilárd alapokat teremtett a későbbi kutatások számára. Mindenki biztos volt abban, hogy semmi sem állíthatja meg az előrehaladást. Ám a The Book of Popular Science mégis azt mondja, hogy „az i. sz. harmadik, negyedik és ötödik században a tudomány igen rossz állapotban volt”.
Két esemény jelentősen hozzájárult ehhez a helyzethez. Az első században új vallási korszak kezdődött Jézus Krisztussal. Jó néhány évtizeddel korábban, i. e. 31-ben új politikai kor nyitányát jelentette a Római Birodalom megszületése.
Az őket megelőző görögöktől eltérően a rómaiakat „sokkal inkább az élet mindennapi kérdéseinek megoldása foglalkoztatta, semmint az elvont igazság keresése” — mondja a fent említett mű. Ebből következik, hogy „a valódi tudományhoz igen kevéssel járultak hozzá”.
A rómaiaknak azonban jelentős részük van az addig felgyűlt tudományos ismeretek továbbadásában. Például az idősebb Plinius az első században tudományos összeállítást készített Historia Naturalis címmel. Bár ez nem volt hibátlan, mégis sokféle tudományos információt őrzött meg, melyek máskülönben néhány nemzedékkel később elvesztek volna.
Ami a dolog vallásos részét illeti, a gyorsan növekvő keresztény gyülekezet nem folyt bele a kor tudományos tevékenységébe. Nem mintha a keresztények ellenezték volna, de számukra a kereszténység elsősorban — amint azt maga Krisztus fektette le — a vallásos igazságok megértése és terjesztése volt (Máté 6:33; 28:19, 20).
Az első század vége előtt hitehagyott keresztények kezdték meghamisítani a vallási igazságot, melyet a parancs szerint terjeszteniük kellett volna. Ennek következtében később — a jövendölésnek megfelelően — létrehozták a kereszténység hitehagyott változatát (Cselekedetek 20:30; 2Thessalonika 2:3; 1Timótheus 4:1). A későbbi események megmutatták, hogy vallási igazságokat visszautasító magatartásuk együttjárt a tudományos igazság iránti közömbösséggel, sőt egyes esetekben ellenségességgel.
A „keresztény” Európa elveszti vezető szerepét
A The World Book Encyclopedia kifejti, hogy a középkorban (V—XV. század) „a tudósokat sokkal jobban érdekelte a teológia vagy a vallás kérdésköre, mint a természet tanulmányozása”. A Collier’s Encyclopedia rámutat, hogy mivel „a hangsúly a megváltásra helyeződött a természet vizsgálata helyett, ez inkább akadályozta, semmint ösztönözte a tudományt”.
Krisztus tanításaiban nem található meg ez a visszahúzó szándék. Ám a kereszténység hamis tanainak útvesztője — ideértve a feltételezetten halhatatlan lélek megváltásának túlhangsúlyozását — elősegítette az ilyen irányú fejlődést. A legtöbb kutatást a kolostorokban folytatták, így azok az egyház irányítása alatt álltak. Az ilyen vallási magatartás lelassította a tudományos igazság keresését.
Időszámításunk kezdete óta a tudomány a második helyre szorult a teológia mögött. Említésre méltó haladást gyakorlatilag csak az orvostudomány terén sikerült elérni. Példa erre a gyakran „római Hippokratész” gyanánt emlegetett Aulus Celsus első századi római orvosi író műve, ami klasszikusnak számít a mai orvosi irodalomban. Pedanius Dioscorides, görög gyógyszerész, Néró seregeinek sebésze, aki olyan kitűnő gyógyszerészeti kézikönyvet állított össze, amelyet széles körben használtak századokon át. A második században élt görög Galenus élettani kísérletei révén jelentős befolyást gyakorolt az elméleti és a gyakorlati orvostudományra, korától egészen a középkorig.
A tudomány pangása még a XV. század után is folytatódott. Való igaz, hogy európai tudósok tettek felfedezéseket már akkoriban is, de azok nagy része nem volt újdonság. A Time magazin megjegyzi: „[A kínaiak] voltak a tudomány elsőszámú mesterei a világban. Jóval az európaiak előtt tudták, hogyan kell használni az iránytűt, hogyan kell papírt és puskaport készíteni [és] egyedi betűket felhasználva nyomtatni.”
Így aztán a „keresztény” Európában keletkezett tudományos vákuum miatt a nem keresztény kultúrák vették át a vezető szerepet.
Tudományos haladás
A kilencedik századra igen gyorsan az arab tudósoké lett a főszerep a tudomány terén. Különösen a X. és a XI. században érték el sikereik aranykorát, miközben a kereszténység egy helyben topogott. Értékes módon járultak hozzá az orvostan, a kémia, a botanika, a fizika, a csillagászat és mindenekelőtt a matematika fejlődéséhez. (Lásd a bekeretezett részt a 20. oldalon.) Maan Z. Madina, az arab nyelv docense a Columbia Egyetemen kijelenti, hogy a „mai trigonometria ugyanúgy, mint az algebra és a geometria jelentős részben arab alkotás”.
Eme ismeretanyag túlnyomó többsége eredeti felfedezés. Egy részük azonban a görög filozófián alapult és meglepő módon vallási indíttatású volt.
Időszámításunk kezdetén a kereszténység viszonylag korán elterjedt Perzsiában, majd ezután Arábiában és Indiában. Az ötödik században Nestorius konstantinápolyi pátriárka olyan hitvitába keveredett, amely szakadáshoz vezetett a keleti egyházban. Ennek következménye volt a nesztoriánus csoport kialakulása.
A hetedik században, amikor az iszlám új vallásként tört be a világ színterére és kezdett terjeszkedni, a nesztoriánusok hamar átadták tudásukat az arab hódítóknak. A The Encyclopedia of Religion szerint „a nesztoriánusok támogatták elsőként a görög tudományt és filozófiát, azáltal hogy a görög szövegeket lefordították szír, majd arab nyelvre”. Szintén „elsőként vezették be a görög orvostudományt Bagdadban”. Az arab tudósok fokozatosan azokra a dolgokra kezdtek építeni, amiket a nesztoriánusoktól tanultak. Az Arab Birodalomban a szír helyett az arab lett a tudomány nyelve, és olyan nyelvvé fejlődött, amely jól megfelelt a tudományos írásművek számára.
Ám, amit az arabok megtanultak, azt tovább is adták. Amikor a mórok Spanyolországon keresztül behatoltak Európába — ahol több mint 700 évig ott is maradtak — felvilágosult muzulmán kultúrát hoztak magukkal. Az 1096 és 1272 között vezetett nyolc, úgynevezett keresztes hadjárat során a nyugati keresztesekre nagy befolyást gyakorolt a fejlett iszlám civilizáció, amellyel kapcsolatba kerültek. Egy szerző szerint „rengeteg új benyomással” tértek vissza.
A matematika egyszerűsítésének arab módja
Az arabok egyik jelentős hozzájárulása Európa fejlődéséhez az arab számok bevezetése volt a rómaiak helyett. Valójában az „arab számok” téves elnevezés. Sokkal helyesebb volna „hindu-arab számok”-ról beszélni. Igaz, hogy al-Khwarizmi, IX. századi arab matematikus és csillagász írt erről a rendszerről, de ő csupán átvette ezt indiai hindu matematikusoktól, akik több mint ezer évvel azelőtt az i. e. harmadik században kidolgozták.
A rendszer kevéssé volt ismert Európában, mielőtt a kiváló matemetikus, Leonardo Fibonacci (Leonardo Pisano néven is ismert) 1202-ben írt Liber abaci (Abacus könyve) című művében be nem mutatta. Az előnyöket ecsetelve ezt mondja: „A kilenc indiai számjegy a következő: 9 8 7 6 5 4 3 2 1. Ezekkel és a 0 jellel . . . bármilyen szám leírható.” Kezdetben az európaiak nem nagyon reagáltak. Ám a középkor végére elfogadták az új rendszert, melynek egyszerűsége elősegítette a tudományos haladást.
Ha kételkedsz abban, hogy a hindu—arab számok egyszerűbbek a korábban használt rómaiaknál, akkor próbálj meg kivonni LXXIX-t MCMXCIII-ből. Zavarba jöttél? Valószínűleg egy kicsit könnyebb lesz 1993-ból 79-et elvenni.
Európában újra fellobban a láng
A XII. század elején a tudás fényesen lobogó lángja halványulni kezdett az iszlám világban. Ám ez a tűz újraéledt Európában, ahogy a tudósok csoportjai kezdték megalakítani a modern egyetemek elődeit. A XII. század közepén létrejött a Párizsi és az Oxfordi Egyetem. A XIII. század elején követte ezeket a Cambridge, majd a XIV. században a Prágai és a Heidelbergi Egyetem. A XIX. századra az egyetemek a tudományos kutatás fő központjaivá váltak.
Ezek az iskolák eredetileg erős vallási befolyás alatt álltak, a legtöbb tantárgy a teológia köré összpontosult vagy afelé hajlott. Ugyanakkor befogadták a görög filozófiát, főleg Arisztotelész írásait. A The Encyclopedia of Religion szerint a „középkor skolasztikája . . . aszerint épült fel, ahogyan Arisztotelész logikája meghatározott és felosztott dolgokat, ahogyan érvelt a szövegben, és ahogyan megoldotta a feladatokat.”
A később „keresztény Arisztotelész”-nek nevezett Aquinói Tamás volt az egyik XIII. századi tudós, aki az arisztotelészi és a keresztény tanok egyesítésére törekedett. Ám néhány kérdésben más véleményen volt, mint Arisztotelész. Nem fogadta el például, hogy a világ mindig létezett, hanem egyetértett az Írásokkal, hogy az teremtés útján keletkezett. Mivel kitartott „szilárdan azon hite mellett, hogy jól rendezett világ a miénk, amely a józan ész fényében megérthető — mondja a The Book of Popular Science című könyv —, ezzel értékes módon járult hozzá a modern tudomány fejlődéséhez.”
Legtöbbször azonban szentírásként fogadták Arisztotelész, Ptolemaiosz és Galenus tanításait még az egyházon belül is. A fentebb említett mű kifejti: „A középkorban, amikor a tudományos kísérletezés és megfigyelés a mélypontra süllyedt, Arisztotelész szava volt a törvény. Ipse dixit (’Ő maga mondta’) — ez volt a középkori skolasztikusok érve, hogy bizonyítsák valamely ’tudományos’ megfigyelés igazságát. Ilyen körülmények között Arisztotelész hibái, melyeket főleg a fizika és a csillagászat terén követett el, századokra megakasztották a tudományos fejlődést.”
Az egyik, aki szembeszállt e korábbi nézetekhez való szűk látókörű ragaszkodással a XIII. században, Roger Bacon oxfordi szerzetes volt. A „középkori tudomány legnagyobb alakjának” nevezett Bacon szinte egyedül volt, aki a kísérletezést tartotta a tudományos igazság felfedezése eszközének. Azt mondják, hogy korát jóval megelőzve már 1269-ben beszélt autókról, repülőgépekről és motorral hajtott hajókról.
Ám előrelátása és brilliáns elméje ellenére Bacon tényekre vonatkozó ismerete korlátozott volt. Erősen hitt az asztrológiában, a mágiában és az alkímiában. Mindez jól mutatja, hogy a tudomány valójában az igazság folytonos keresése, amely állandó felülvizsgálatra szorul.
Bár úgy tűnt, hogy a XIV. században szunnyadozott a tudományos kutatás, a XV. század végére kiderült, hogy az emberiség még messze nem ért a tudományos igazsághoz vezető út végére. Valójában a következő 500 év messze túlszárnyalta az előző korokat. A világ a tudományos forradalom küszöbéhez ért. És mint minden forradalomnak, ennek is megvoltak a maga hősei, gonosztevői és mindenekfelett áldozatai. További ismeretekkel szolgál „A tudomány — az emberiség folytonos igazságkeresése” című sorozat negyedik része a következő számunkban.
[Kiemelt rész a 20. oldalon]
Az arab tudomány aranykora
Al-Khwarizmi (VIII—IX. század). Iraki matematikus és csillagász, az „algebra” kifejezés atyja; a szó az arab al-jebr-ből származik, jelentése: a „részek egysége”.
Abu Musa Jabir ibn Hajjan (VIII—IX. század). Alkimista, az „arab kémia atyja”.
Al-Battani (IX—X. század). Csillagász és matematikus; továbbfejlesztette Ptolemaiosz csillagászati számításait, ily módon pontosabban meghatározva például az év és az évszakok hosszát.
Ar-Rázi (Raziz) (IX—X. század). Az egyik legismertebb perzsa orvos. Elsőként tett különbséget a himlő és a kanyaró között, és sorolta osztályokba az állatokat, a növényeket és az ásványokat.
Alhazen (Abu al-Hasszán ibn al Haitham) (Bászra, X—XI. század). Matematikus és fizikus; jelentősen hozzájárult az optika elméletéhez, ideértve a fénytörés, visszaverődés, a binokuláris látás és a légköri fénytörés területét. Elsőként határozta meg helyesen a látást, mint a tárgyról a szembe jutó fény által kiváltott hatást.
Omar Hajjám (XI—XII. század). Híres perzsa matematikus, fizikus, csillagász, orvos és filozófus. Nyugaton leginkább költeményeiről ismert.
[Képek a 18. oldalon]
Arisztotelész (fent) és Platón (alul) évszázadokon át erősen befolyásolta a tudományos gondolkodást
[Forrásjelzések]
National Archaeological Museum of Athens
Musei Capitolini, Róma