Fokföldi bivaly — Együttműködésre kész vadállat
Az Ébredjetek! kenyai tudósítójától
AZ AFRIKAI szavannán hajtasz éppen keresztül. Autód egy emelkedőn bukkan ki és hirtelen, néhány méterre feltűnik előtted több félelmetes állat. Nagy testű állatok ezek, marmagasságuk eléri az 1,5 métert, a súlyuk pedig közel egy tonna. Észrevéve a közeledésedet, teljesen ledermednek, fejüket hátraszegik, idegen szagot érezve a szemüket fenyegetően reád szegezik.
Te azonban rémületedben le sem tudod venni a szemedet félelmetes szarvukról, amellyel lefelé és oldalra döfködnek. A szarvuk közti távolság elérheti a mintegy másfél métert. Némely állaton a barázdált szarv tőből egészen kiszélesedik és keresztezi egymást a homlok felett — óriási pajzsként védve fejüket. Az ember azon töpreng, vajon ellen tudna-e állni a kocsija egy ilyen faltörő kosnak.
Ismerve ezeknek az állatoknak a hírnevét, nagyon is érthető a félelem. Végtére is ezek fokföldi bivalyok, amelyek arról híresek, hogy rendkívül veszélyesek és a legkisebb izgatásra is támadásba lendülnek. A fokföldi bivalyok állítólag már több embert és oroszlánt öltek vagy sebesítettek meg, mint a föld bármely más növényevő állata. Nem csoda, ha látványuk éberségre inti az embert! Amikor tehát egy ilyen teremtmény szabadjára ereszt egy óriási horkanást, az embernek igencsak inába száll a bátorsága. De nagy megkönnyebbülésre elmarad a támadás. Az egész bivalycsorda megfordul és kereket old!
Nem, ne hidd, hogy a pillantásodtól ijedtek meg és futottak el. Jóllehet a fokföldi bivaly nem játékra termett állat; természete szerint meglepően békés. Fűvel — vagyis nem (állati vagy emberi) hússal — táplálkozik. Vadságáról terjengő hírek inkább legendákon és a vadászok eltúlzott meséin alapulnak, de semmiképpen nem felelnek meg a tudományos tényeknek. Inkább menekül az összetűzések elől, mintsem keresné azt. A fokföldi bivaly a róla terjesztett barátságtalan vadállat hírnevével ellentétben inkább az együttműködés példaképe lehetne.
Együttműködése az életben maradásért
A fokföldi bivaly a maga nemében páratlanul társas lény. A Szaharától délre Afrika legtöbb részén megtalálható, és jól érzi magát a vízhez közel eső bármilyen területen. Az esős évszakban, amikor sok az eső és bőséges az élelem, a fokföldi bivaly nagy csordákban vándorol. Egyes területeken a csordák átlagos létszáma körülbelül 350 bivaly, akadnak azonban olyan csordák is, amelyekben több ezer állat is van. Száraz évszakban 2—20 főre zsugorodik a csoportok létszáma. A csorda mindennap — egyszer reggel és egyszer este — felkeres egy közeli vízforrást. Egyetlen bivaly egyszerre 30—40 liter vizet is képes meginni.
Ezek a barátságos négylábúak a forró napon szívesen hűsölnek a vízben és szeretnek a pocsolyába gázolni. E szokásuk nemcsak azt a célt szolgálja, hogy lehűljenek és felfrissüljenek, hanem hogy megszabaduljanak kellemetlen élősködőiktől. Az is megesik, hogy egyszerűen árnyékba húzódnak, mintha elmélkednének, miközben lassan megemésztik a füvet, a cserjéket és a leveleket, amelyeket az éjszaka folyamán lelegeltek.
Az együttműködés szelleme pillanatok alatt megmutakozik, ha veszély támad. Az egyik bivaly hangos horkantásával riasztó hangot hallat. Erre az egész csorda védekező állást foglal el. Ismert dolog, hogy a bivalyok csordába tömörülnek és megtámadják az oroszlánt is! Ez az egymás megvédésére kialakult ösztön egész szokatlan a növényevő állatok között, a vadon élő állatok között ugyanis az a szabály, hogy veszély esetén mindegyik önmagát igyekszik megvédeni. A lesántult és vak bivalynak is van esélye a halál elkerülésére, ha szorosan együttmarad a csordával.
Ugyanez az összetartás figyelhető meg akkor is, ha nincs közvetlen veszély. Ha más tevékenységre térnek át, például legelésről lefekvésre, az egész csorda perceken belül kényelmesen elhelyezkedik. A tudósok valamikor azt hitték, hogy a csorda egy vezérbika szavának engedelmeskedik, de újabban az a nézet, hogy az állatok bármelyik csordatársukat hajlandók követni, amelyik az adott területen, ahol éppen vannak, a legnépszerűbb. Általában egy idősebb bivalytehén tölti be ezt a szerepet. A kifejlett bikák önállósítják magukat és kiválnak a csordából. A csordát tehát nem egy vezérbika kényszeríti engedelmességre, hanem természetüknél fogva készek az együttműködésre.
A magánosan élő bika — csakugyan remete?
Miért hagyják el a bikák a csordát? Talán azért, mert nem szeretik a közösséget? Távolról sem! A viszonylagos magános életük óriási testüknek köszönhető. Oly súlyosak, hogy nem tudnak mindig lépést tartani a csordával, így jobban szeretik a nem vándorló életmódot. Mindegyik bikának megvan a maga kijelölt személyes területe — egy vízhez közel eső hely, ahol árnyék is van, és ahol éjjel legelhet. De amennyire lehetséges, közel marad ahhoz a csapáshoz, amelyen a csorda naponként lejár a vízhez inni. Időnként szívesen legel régi társaival. Amikor a vízkészlet a száraz évszakban fogyóban van, több bika összeáll és együtt teszik meg az utat naponta kétszer a vízforráshoz.
Mi a helyzet akkor, ha a csorda kénytelen egy bika személyes területén áthaladni? Vajon heves küzdelmekre kerül sor ilyenkor? Egyáltalán nem! A bika „birtokának” mezsgyéjén találkozik a csordával és személyesen kíséri el őket a szomszédos bika területének határához. Ez átveszi a vezetést és tovább vezeti őket a következő területre. A folyamat mindaddig folytatódik, amíg a csorda el nem éri az itatóhelyeket. Ha a csordát veszély fenyegeti, a bikák vállalkoznak a tehenek és borjak megvédelmezésére. Automatikusan ők veszik át a hátvéd szerepét — ez a legveszélyesebb pozíció — és menekülés esetén ők az utolsók, akik elmenekülnek.
A fokföldi bivaly félelmetes vadállati hírneve tehát megalapozatlan. Ha egy kicsit jobban megismerjük ezt az állatot, rájövünk, hogy egyáltalán nem az a kiszámíthatatlan, agresszív hústorony, aminek mondják, hanem a békés együttműködés példája, amely nemcsak csodálatunkra, hanem olykor talán még az utánzásra is méltó.
[Képek a 24., 25. oldalon]
Ismert dolog, hogy a bivalyok csordába tömörülnek és megtámadják az oroszlánt is
Bár a bikák kiválnak a csordából, továbbra is társas lények maradnak