A táj, mely sohasem olvad
A TÁVOLI észak mindig lenyűgözött. Már fiatal fiúként, aki Gold Beach-ben (Oregon, USA) nőtt fel, mindig belemerültem a Kanada-térképek tanulmányozásába és arról álmodoztam, hogy egy nap olyan helyekre teszek majd felfedező utakat, melyeknek egzotikus hangzású nevük van, például a Nagy-Rabszolga-tóhoz, és a Nagy-Medve-tóhoz. Így 1987-ben egy napon a barátommal, Wayne-nel tervezgetni kezdtük, hogy ellátogatunk az északi sarkkörtől északra fekvő első kanadai nemzeti parkba, az Auyuittuq Nemzeti Parkba.
Auyuittuq azt jelenti inuiti nyelven: „A táj, mely sohasem olvad”, és azért tartják fenn, hogy megvédjék az északi-sarki pusztaság csipkézett hegycsúcsait, mély völgyeit, látványos fjordjait és tengerparti vadvilágát. A park magában foglalja a Penny-jeget (jégsapka) is, egy 5700 négyzetkilométeres hatalmas jég- és hótakarót, mely minden oldalról gleccserek által folyik el. Nem csoda, hogy Auyuittuq-ra kedvesen így utalnak: „Az Északi-sark Svájca”.
A Baffin-sziget körülbelül ezerhatszáz kilométer hosszával a világon az ötödik legnagyobb sziget. Mégsem hallott még róla egy barátunk sem! Lényegében folyton azt kérdezgették: „Mikor is mentek Alaszkába?” (A Baffin-sziget Alaszkától közel 3200 kilométerrel keletre fekszik ugyan, de körülbelül ugyanazon földrajzi szélességi fokon.) Bár Jehova Kanadában élő Tanúi élen járnak az evangélizáló munkában a Baffin-szigeten, egy Tanú sem lakik a szigeten. Tulajdonképpen a legközelebbi gyülekezet 1000 kilométerrel távolabb van, Labrador City-ben, Új-Fundlandon.
Auyuittuq-ban három hónapig van nyár és kilenc hónapig van tél, ezért úgy döntöttünk, hogy 1988 nyarán megyünk, az óceán jegének zajlása után és azután, hogy a szúró púpos szúnyogok legtöbbje már elment. Ez még a szeptemberi havazás előtt van.
Utazásunk a Baffin-szigetre
Végül elérkezett az idő. Gépkocsival utaztunk észak-karolinai otthonunktól Montrealba (Québec), ahol felszálltunk egy Boeing 737-es utasszállító repülőgépre. Miután egy órája a levegőben voltunk, a felhők szertefoszlottak, tiszta kilátást nyújtva a Laurentian-hegységre, egy kopárnak látszó sziklás területre, ahol több száz tó van minden formában és méretben, viszont nincs semmilyen méretű fa. A Kuujjuaq-ban (korábban Fort Chimo) tett rövid megállás után havat pillantottunk meg egészen lent, tengerszint magasságban. Hamarosan átrepültünk az Ungava-öböl felett, amely legnagyobb meglepetésünkre megszámlálhatatlan jégheggyel volt tele, ameddig a szem ellátott.
A majdnem háromórás repülés után Iqaluitban értünk földet, amely azt jelenti: „Halászat helye”. A korábban Frobisher-öbölnek nevezett Iqaluit a Baffin-sziget irányítási központja és a legnagyobb város, körülbelül 3000-et számláló népességgel.
Mivel volt pár óránk a két repülés között, elhatároztuk, hogy felderítjük a várost. Az első dolog, amit észrevettünk, a sok-sok gyapotsás, puffadt fehér virágaival, melyeket az inuitok (korábban eszkimóknak nevezték őket) leszednek és megszárítanak, majd úgy használják fel, mint a gyapotgombolyagokat. Ahogy lesétáltunk a kikötőbe, egészen a víz széléig, észrevettük, hogy gyors árapály megy végbe. Az első két percben a még 6 méteres part feltárult, teljesen kiszáradt!
Röviddel ezután felszálltunk egy kis, légcsavaros repülőgépre, hogy Pangnirtungba repüljünk, éppen az északi-sarkkör alá. Az egyórás repülés előzetes betekintést nyújtott az elkövetkezendő látványosságokról. A sötét felhők foltjain át sűrű pillantásokat vetettünk a nagy kiterjedésű hó, a sziklák és a víz zord pusztaságára. Minden hidegnek és borongósnak látszott. És mikor végül „Pang”-ba értünk, ez csak emelt a látványon. A sötét felhők mennyezete alatt, mielőtt földet értünk a kavicsos leszállópályán, a gép tett egy kört a mély fjordok felett, melyet hófedte hegyszirtek vettek körül.
Téves gondolatok
Esett az eső „Pang”-ban, így a repülőgép szárnya alatt kerestünk menedéket, és vártunk az összes élelmünkkel és ruhánkkal teli hátizsákjainkra, valamint a bibliai irodalommal teli bőröndjeinkre. Amikor a rakodótér kiürült, nyoma sem volt a holmijainknak. A kis repülőtéri váróteremben azt mondták, hogy valószínűleg a következő géppel fog jönni, melynek két óra múlva kell megérkeznie. De legalább a sátrunk nálunk volt, így gyalog útnak indultunk, hogy találjunk egy kempinget, ahol felüthetjük a sátrunkat. Közel a kempinghez egy kis üzletben kerestünk menedéket az eső elől, és az üzletvezető lánnyal beszélgettünk a városról, valamint az itteni emberekről.
Tisztázta néhány téves benyomásunkat. Először is, mivel a város népessége ezer körüli volt, mi úgy számoltuk, hogy több mint 300 otthonnak kell lenni. Valójában azonban csak közel 180 otthon van. A legtöbb szállítmány légi úton érkezik, igaz? Nem. Hajóval érkezik, egyszer egy évben. Ténylegesen négy hajó jön. Egy a Hudson Bay Company — észak egyik vegyeskereskedése — részére; egy az építkezési anyagokkal; egy az olajjal és gázolajjal; és egy pedig az összes többi üzletnek szánt áruval, melybe beletartozik az év összes konzervétele is. Természetesen a romlandó áruk légi úton jönnek.
Az éj soha nem szállt le
Miután a csomagunk végre megérkezett, felvertük a sátrat és megfőztük a vacsorát — mindezt az esőben. Egy hátizsákos-túravezető elmondta nekünk, hogy három hónapja van itt, és csak kilenc napsütéses napot látott! A vártnál jobban felmelegedett az idő — körülbelül 10 Celsius-fok volt éjjel-nappal.
Az éj azonban soha nem szállt le; nappali fény uralkodott egész idő alatt, amíg ott voltunk. Azt vettük észre, hogy természetes fénynél tudunk fényképet készíteni hajnali egy órakor. De hogy tudtunk aludni, ha mindig világos volt? Nos, elég hűvös volt ahhoz, hogy még az alváshoz is felvegyük a gyapjúsapkát; így ahhoz, hogy besötétítsünk, csak a szemünkre húztuk a sapkát.
Egyik éjjel három órakor egy északról jövő ragyogó fényre ébredtem. Zavarban voltam. Az északi féltekén a nap keleten kel, délben délen van és nyugaton nyugszik, de északon soha sem tűnik fel. Akkor jöttem rá, hogy a világ csúcsán vagyunk, és nyáron az éjszaka közepén a nap valóban északról süt. Időbe telt míg hozzászoktam.
Vajon szívesen látnak minket az inuitok?
Pangnirtungban majdnem minden otthon, biztonsági okból vastag drótkötelekkel a földhöz van rögzítve a heves szél ellen. A legtöbb családnak motorszánja van télire és kis három- vagy négykerekű terepjárója nyár idejére. És van néhány gépkocsi, még akkor is, ha a városnak csak körülbelül 3 kilométernyi útja van! Mivel a város egy kis sík területen fekszik a fjord mellett és magas hegyszirtekkel van körülövezve, nincs hova menni autóval.
Minden család élelmének fő részét grönlandi tarándszarvas- és gyűrűsfóka vadászattal pótolják, csakúgy, mint az északi-sarki vitéz szemling halászatával. Iqaluitban kipróbáltuk a caribouburgert [tarándszarvas húsából készült burger], a musk-oxburgert [pézsmatulok húsából], sőt még egy kis muktukot is, vagyis bálnabőrt bálnaszalonnával tűzdelve. Eltérően a marhahús kövérjétől, a bálnahús kövérjének nincs zsír íze, még hidegen sem, és azt mondták, hogy egy kevés proteint is tartalmaz.
Az egész városban csak kevés olyan embert találtunk, aki hallott már valamikor Jehova Tanúiról, és azok nem őslakosok voltak, hanem más területekről költöztek ide. Így az elménkben az a nagy kérdés merült fel, hogy vajon hogyan válaszolnak ezek az északi emberek a Királyság-üzenetre. Nem tartott sokáig míg kiderült. Majdnem mindenki, akivel találkoztunk, elfogadott bibliai irodalmat. Valójában mindennap 45 otthont látogattam meg, és mindennap csupán három személy mondta azt, hogy: „Engem nem érdekel.”
Amikor első nap elkezdtünk bekopogtatni az ajtókon, egy fiatalember rohant be előttünk abba a házba, amelyikbe szándékoztunk bemenni és ezt mondta: „Ne kopogjanak, menjenek csak be! Ezt teszi itt mindenki.” Így követtük a fiatalember tanácsát, félénken benyitottunk a külső ajtón, beléptünk a második ajtóhoz, amely általában nyitva volt és beszóltunk a bennlévő embereknek. A lakók — szinte mindannyian inuitok — először gyanakvóak voltak. De barátságosan rájuk mosolyogva, azonnal azonosítva magunkat, megmutatva Az én könyvem bibliai történetekről című könyv szép képeit, gyorsan eloszlattuk a félelmüket és felkeltettük az érdeklődésüket. Tetszett nekik, amikor megmutattunk nekik egy képet egy oroszlánnal játszó gyermekről, és beszéltünk nekik arról a napról, amikor még a jegesmedve is szelíd és békés lesz, az élelem pedig nem lesz drága.
Miután minden otthont meglátogattunk a faluban, hat napig hátizsákos-túrákat tettünk az Auyuittuq Nemzeti Parkban, a hó, jég, gleccserek, sziklás csúcsok és vízesések csodaországában.
Ahogy a gépünk felszállt Pangnirtungból és tett egy kört dél felé, ki a fjordok fölé, megköszöntük Jehova Istennek a lehetőséget, hogy meglátogathattuk ezt az elszigetelt területet. Még a mai napig is sokat gondolunk azokra a barátságos inuitokra, akik oly fogékonyak voltak a Biblia igazságára, azon a tájon, mely sohasem olvad. (Beküldött cikk.)
[Képek a 16., 17. oldalon]
Gyapotsás. A háttérben látható Baffin-szigeti Thor Peak a völgyfenéktől 1500 méter magasra szökik fel
Jobbra középen: határozott léptekre van szükség, hogy átkelj egy jéghideg folyón
Jobbra lenn: megfeneklett csónakok az apály idején Pangnirtungnál
Jobbra: egy inuit lány az értékes „Bibliai történetek” könyvét szorongatja