A Biblia nézőpontja
Vajon helytelen bánkódni?
„SZILÁRDAN HISZEK A FELTÁMADÁS REMÉNYSÉGÉBEN, ÉS ÚGY GONDOLTAM, HOGY HELYTELEN LENNE KIMUTATNOM BÁNATOMAT MÁSOK ELŐTT, MERT EZÁLTAL OKOT ADNÉK A KÉTELKEDÉSRE SZILÁRD REMÉNYSÉGEMMEL KAPCSOLATBAN. ÚGY GONDOLKODTAM, HOGY HA VALÓBAN HINNÉK A FELTÁMADÁSBAN, NEM ÉREZNÉM A VESZTESÉGET ILYEN MÉLYEN” (CHARLENE, TÖBB MINT 21 ÉVE MEGKERESZTELT KERESZTÉNY).
HA MEGHAL valakid, akit szeretsz, akkor olyan érzések és szemléletek kerülhetnek felszínre, amelyeket nem vártál — félelem, harag, bűntudat és depresszió. A keresztények esetében enyhítheti a megrázkódtatást a Biblia azon szívmelengető ígérete, amely szerint a halottak életre kelnek Isten Királyság-uralma alatti paradicsomi földön (János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15; Jelenések 21:1–4). De amint Charlene szavai is jelzik, ha egy szeretett személy meghal, néhány keresztény szükségtelen terhet hordoz — azt az érzést, hogy helytelen gyászolni, valamint hogy a bánkódás bizonyos módon a feltámadás bibliai ígéretébe vetett hit hiányáról tanúskodik.
Mit mond azonban a Biblia a bánkódásról? Helytelen gyászolni, ha egy szeretett személy meghal?
Ők bánkódtak
Ábrahám hite jól ismert. Amikor próba alá került, Ábrahám úgyszólván ’feláldozta Izsákot’, a fiát (Zsidók 11:17, Katolikus fordítás; 1Mózes 22:9–13). Nyilvánvaló, hogy senkit sem támasztottak fel Ábrahám ideje előtt, neki mégis volt hite abban, hogy ha szükséges „Isten a halálból is képes feltámasztani” a fiát (Zsidók 11:19). Tizenkét évvel Ábrahám hitpróbája után felesége, Sára meghalt. Hogyan reagált erre a hit ezen embere? A Biblia elmondja, hogy „bement Sárához, hogy meggyászolja, és elsirassa őt” (1Mózes 23:2, Újfordítású revideált Biblia).a Igen, ez az ember, akinek volt hite abban, hogy Isten képes feltámasztani a halott személyt, nyíltan bánkódott. Mégis, Ábrahámra úgy utalnak, mint a hit kiemelkedő példájára (Zsidók 11:8–10).
Az egyik legmeghatóbb példa egy szeretett személy elvesztése feletti nyílt bánkódásra maga Jézus Krisztus. Jézus közeli barátja, Lázár halálára vonatkozóan ezt olvassuk: „Mária azért, a mint oda ére, a hol Jézus vala, meglátván őt, az ő lábaihoz esék, mondván néki: Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem. Jézus azért, a mint látja vala, hogy az sír és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében és igen megrendüle. És monda: Hová helyeztétek őt? Mondának néki: Uram, jer és lásd meg! Könnyekre fakadt Jézus” (János 11:32–35).
Valóban szívmelengető megfigyelni, hogy Isten tökéletes Fia nem szégyellt nyíltan bánkódni. Az eredeti nyelvben a „könnyekre fakadt” kifejezéssel visszaadott szó (da·krý·o) azt jelenti, hogy ’halkan könnyeket hullatni’. Ami igen figyelemreméltó, az az, hogy Jézus az előzőekben feltámasztott két személyt — a naini özvegy fiát és Jairus lányát —, és teljesen eltökélt volt abban, hogy feltámassza Lázárt (Lukács 7:11–15; 8:41, 42, 49–55; vö. János 11:11). Pár pillanattal korábban ezt mondta Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még, ha meghal is, élni fog” (János 11:25, K. f.). Mégis, olyan mély érzelem kerítette hatalmába Jézust, hogy szemei megteltek könnyel.
Van valami, ami még inkább fontos. Jehova „lényének pontos képmása” Jézus (Zsidók 1:3, NW). Jézus gyöngéd és mély érzései egy szeretett személy elvesztésével kapcsolatban ezért megható képet festenek égi Atyánkról, Jehováról. Ezek az érzések úgy ábrázolják Istent, mint akinek szívét fájdalom gyötri szolgái bánata miatt. (Vö. Zsoltárok 56:9.)
Világos ezek után, hogy nem helytelen bánkódni, ha meghal valakid, akit szeretsz. Ábrahám meggyászolta Sára halálát. Jézus nyíltan szomorkodott, amikor Lázár meghalt. Jehova Isten megérti fájdalmunkat, mert „gondja van” ránk (1Péter 5:7).
Mi a helyzet akkor a keresztény reménységgel? Vajon az különbséget eredményez?
„Ne bánkódjatok, mint a többiek”
Amikor néhányan az első századi keresztény gyülekezetben, Thessalonikában bánkódtak hívőtársaik elvesztése miatt, Pál apostol azon volt, hogy megvigasztalja őket. Ezt írta: „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök” (1Thessalonika 4:13). Igen, azok, akik bíznak Isten azon ígéretében, hogy feltámasztja a halottakat, sokkal jobb állapotban vannak, mint azok, akiknek nincs reményük a feltámadásban.b Hogyan?
Azok, akik a feltámadás reménysége nélkül szembesülnek a halállal, kétségbeesnek. Még ha azt állítják is, hogy hisznek valamilyen fajta halál utáni életben, kevesen nyernek igazi vigasztalást ebből. Sok más ember szomorúságát nemcsak az a tény okozza, hogy szeretett társukat elválasztotta tőlük a halál, hanem az a tény is, hogy nekik ez az elválasztás örökké tart. Mivel nem értik világosan a feltámadást, reményeiket is eltemetik szeretteikkel együtt; mivel hitük szerint, sosem fogják újból látni őket. (Vö. 1Korinthus 15:12–19, 32.)
Más azonban a helyzet az igaz keresztények esetében. A halál, ahogy Pál magyarázta, olyan, mint az alvás — nemcsak azért, mert öntudatlan állapot, amely egy mély alváshoz hasonlít, hanem azért is, mert lehetőség van felébredni belőle feltámadás útján (Zsoltárok 13:4; Prédikátor 9:7, 12). A Biblián alapuló ezen reménység eredményezi a különbséget.
Amikor a keresztény elveszít egy szeretett személyt a halálban, ugyanolyan mélyen érez, mint a hitetlenek az elvesztett társaság, az eltűnt ismerős arc és a szeretett hang hiánya miatt. A feltámadás reménysége nem teszi a szívet érzéketlenné. Bár valóban enyhíti vagy ellensúlyozza a gyászt. Nem, ez a reménység nem zárja ki a bánkódás szükségességét, hanem sokkal elviselhetőbbé teszi a fájdalmat.
[Lábjegyzetek]
a A „meggyászol” kifejezéssel visszaadott héber szóval kapcsolatban a Theological Wordbook of the Old Testament ezt állapítja meg: „Mindazok, akik az elhunyt veszteségét érezték eljöttek, hogy megosszák bánatukat a családtagokkal . . . A gyásszal gyakran erős sírás vagy hangos jajgatás járt együtt.” Az „elsirat” héber szóra vonatkozóan ugyanez a forrásmű ezt mondja: „Míg a könnyek a szemhez kapcsolódnak, addig a sírás a hanghoz; a szemiták nem halkan, hanem hangosan sírtak . . . A sírás az Ósz[övetség]-ben mindenütt az erős érzelmek természetes és spontán kifejeződése.”
b Az első századi keresztényeknek, akiknek Pál írt, égi feltámadásra szóló reménységük volt, ahol Krisztus társuralkodóiként szolgálnak majd (1Thessalonika 4:14–17; vö. Lukács 22:29, 30). Pál ezért buzdította őket, hogy vigasztalják egymást azzal a reménnyel, miszerint közülük Krisztus jelenlétekor a hűséges személyek, akik meghaltak, fel lesznek támasztva, és egységben lesznek Krisztussal és egymással. Azok túlnyomó többségének azonban, akik meghalnak, a Biblia a visszaállított földi Paradicsomba történő feltámadás reménységét tartogatja (János 5:28, 29; Jelenések 21:1–4).
[Kép forrásának jelzése a 26. oldalon]
Jean-Baptiste Greuze, Le fils puni (részlet), Louvre; © Photo R.M.N.