Katakombák — Mik voltak azok?
AZ ÉBREDJETEK! OLASZORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
Az ókori Róma alatt mélyen rejtőző, sötét átjárókban találhatók a katakombák. Mik azok pontosan? Miért építették őket?
A KATAKOMBÁK alapvetően sziklába vájt alagutak, melyeket temetkezésre használtak. Úgy gondolják, hogy a bizonytalan jelentésű „katakomba” szó (talán azt jelenti, hogy ’az üregeknél’) egy bizonyos temetőre utaló helynév volt a Via Appián, Róma közelében. Idővel minden föld alatti temetkezési helyre ezt az elnevezést alkalmazták. Bár a Földközi-tenger partvidékén sok helyen vannak katakombák, a rómaiak a legismertebbek és egyben a legnagyobbak is — teljes hosszukat több száz kilométerre becsülik. Eddig mintegy hatvanat fedeztek föl, mindet a történelmi városközponttól néhány kilométernyire, a konzuli főutak mentén, melyek összekötötték Rómát a tartományaival.
Úgy tűnik, hogy az első században a római keresztényeknek nem voltak saját temetkezési helyeik, hanem a pogányokkal egy helyre temették el halottaikat. A második század felénél, amikor az állítólagos keresztényeket már kezdték pogány gondolatok befolyásolni, megtért vagyonos személyek földdarabokat bocsátottak rendelkezésre, hogy „keresztény” temetőkként használják őket. A helykérdés megoldása végett, anélkül hogy túl messzire kellene menni a várostól, elkezdtek ásni.
A katakombák története
Először valószínűleg hegyoldalak mentén vagy elhagyott kőfejtőkben kezdtek ásni. „Azután pedig — fejtik ki Ludwig Hertling és Engelbert Kirschbaum a katakombákról szóló könyvükben — egy embernél nem sokkal magasabb járatban kezdődött el a munka. Oldalfolyosókat vájtak jobbra és balra, melyeket később a végüknél az első alagúttal párhuzamos átjárókkal köthettek össze. Így egy egyszerű, majd fokozatosan bővülő, és egyre összetettebb hálózatot alakítottak ki.”
A legnagyobb fejlemény a harmadik és a negyedik század folyamán ment végbe; ekkorra a keresztény vallást alaposan beszennyezték a pogány tanítások és gyakorlatok. Konstantin i. sz. 313-ban bekövetkezett úgynevezett megtérésével a katakombák a római egyház tulajdonába kerültek, és néhány közülük végül óriási méretű lett. A római katakombák együttvéve több százezer, hacsak nem több millió sírt rejthettek magukban.
Ezen időszak alatt a temetkezési helyeket feldíszítették és kibővítették, valamint új lépcsőket építettek, hogy a látogatók egyre növekvő tömege számára megkönnyítsék a sírok megközelítését. A pápák és a mártírok feltételezett sírjai olyan hírnévre tettek szert (különösen Európa északi részén), hogy a katakombák tömeges zarándoklatok úti céljaivá váltak. Róma bukása és az ötödik század elején végbemenő első barbár benyomulások után az egész környék rendkívül veszélyessé vált, és megszűnt a katakombák temetkezési helyként való felhasználása.
A nyolcadik század folyamán a sírokat nagy károsodás érte, mivel nemcsak a benyomuló seregek fosztották ki őket, hanem Hertling és Kirschbaum szerint a „nagylelkűséget színlelő római közvetítők” is, akik nagyszámú szent emléktárgyat adtak az „ereklyék után egyre jobban sóvárgó germán és frank apátoknak”, akik így akarták növelni székesegyházaik és kolostoraik tekintélyét. Mivel képtelen volt helyreállítani, illetve megvédelmezni a katakombákat, I. Pál pápa a megmaradt csontok nagy részét biztonságba helyezte a város falain belül, ahol később hatalmas bazilikák épültek azon helyek fölé, ahol a hiedelem szerint a „szent mártírok” maradványai voltak. Magukat a katakombákat elhagyták és elfeledték.
Az V—IX. századból való régi útikalauzok, melyeket azért készítettek, hogy a látogatókat a híres sírokhoz irányítsák, értékes nyomokról gondoskodtak a tudósok számára, akik a XVII., majd a XIX. században elkezdték felkutatni, azonosítani és felderíteni a romok és a növényzet alatt elrejtett temetkezési helyeket. Azóta sok kutatást és helyreállítást végeztek el, és ma már több ilyen, múltat felidéző helyet meg lehet látogatni.
Látogatás egy katakombában
A Via Appián vagyunk, azon az úton, melyen Pál apostol utazott, amikor fogolyként Rómába vitték (Cselekedetek 28:13–16). Jóllehet még csak három kilométerrel hagytuk el az ókori városfalakat, máris nyílt terepre érünk, melyet pompás fenyők és ciprusok vesznek körül az egykor nyüzsgő főút mérföldkövei és romjai között.
Miután megváltjuk a belépőjegyünket, egy meredek lépcsőn mintegy 12 méteres mélységbe ereszkedünk le. Az idegenvezető elmagyarázza, hogy ez a katakomba öt különböző szintre van felosztva, és eléri a 30 méteres mélységet, ami alatt már vizet találtak. Rómát valójában nagy kiterjedésű tufaréteg veszi körül, és ezt a puha és áteresztő, de ugyanakkor erős és szilárd vulkáni kőzetet könnyű kivájni.
Egy szűk folyosón sétálunk végig, mely egy méter széles és körülbelül 2,5 méter magas. A sötétbarna falak göröngyösek és nedvesek, és még mindig tisztán látszanak a fossorok csákányainak nyomai, akik ezeket a szűk alagutakat kiásták. A sírokat mindkét oldalon már régen felnyitották és kifosztották, de néhányban még vannak kis csontdarabok. Ahogy továbbhaladunk a sötétben, rájövünk, hogy sírok ezrei vesznek körül minket.
A halottak eltemetésének leggazdaságosabb és leggyakorlatiasabb módja az volt, hogy téglalap alakú fülkéket vájtak a falba, egyiket a másik fölé. Ezekben az üregekben általában egy holttestet helyeztek el, de néha kettőt vagy hármat is. Téglákkal, márványlapokkal vagy terrakotta cserepekkel voltak lezárva, melyeket mésszel erősítettek a falhoz. Sok síron nincs felirat. A külsejükön elhelyezett kis tárgyakról lehetett felismerni őket: a friss mészbe belenyomott pénzdarabról vagy kagylóról, vagy pedig, mint például a Priscilla-katakomba esetében, egy csontból készült kis babáról, melyet feltételezhetően a bánattól sújtott, lányuk idő előtti elvesztését gyászoló szülők hagytak hátra. Sok sír olyan kicsi, hogy csak újszülött csecsemőknek van benne elég hely.
„Honnan tudhatjuk meg a katakombák korát?” — kérdezzük. „Ezt nem kell találgatnunk — felel az idegenvezető. — Látják ezt a jelet?” Lehajolunk, hogy megvizsgáljunk egy jelet, mely az egyik üreg lezárására szolgáló, nagy terrakotta cserépbe van belenyomva. „Ezt a téglapecsétet akkor nyomták bele a cserépbe, mikor az készült. Az üzemek, melyek legtöbbje császári tulajdonban volt, az általuk gyártott téglákra és cserepekre különböző információkat nyomtak rá, melyek megjelölték a kőfejtőt, ahonnan az agyagot hozták, a műhely nevét, a vezetőjét, az abban az évben hivatalban levő konzulokat (legmagasabb rangú tisztviselőket), és így tovább. Ez rendkívül hasznos tényező a sírok pontos korának meghatározásában. A legrégebbi az i. sz. második század közepéből való, a legújabb pedig körülbelül i. sz. 400-ból.”
Elképzelések keveredése
Néhány személynek azok közül, akik ezeket a helyeket használták, nyilvánvalóan volt bizonyos ismerete a Szent Iratokról, mivel számos sírt bibliai jelenetek díszítenek. Nyoma sincs azonban a Mária-imádatnak, vagy egyéb olyan témáknak, melyek később elterjedtek a vallásos művészetben, például az úgynevezett keresztre feszítésnek.
Olyan alakokat is látunk, melyek nincsenek kapcsolatban a Bibliával. „Ez igaz — ismeri el az idegenvezető. — Sok jelenetet ezekben és más katakombákban is a pogány művészetből kölcsönöztek. Megtalálható Orpheusz, a görög-római félisten és hérosz; Cupido és Pszükhé, akik a lélek sorsát ábrázolják ebben és a következő életben; a szőlőtő és a szőlőszüret, a túlvilági önkívület jól ismert dionüszoszi jelképei. Antonio Ferrua jezsuita tudós szerint az elvont dolgokat megszemélyesítő lényeket teljes mértékben a bálványimádó művészetből vették át: a cupidók által megjelenített négy évszakot; a négy évszakot ábrázoló, összetettebb jeleneteket, a nyarat gabona kalászával és liliommal díszítve; stb.”
Visszatérő témák: a páva mint a halhatatlanság jelképe, mivel húsát romolhatatlannak tartották; a mítoszbeli főnix, mely szintén a halhatatlanságot jelképezi, ugyanis a monda szerint elég a lángokban, majd újjáéled hamvaiból; halottak lelkei madarakkal, virágokkal és gyümölcsökkel körülvéve, amint a túlvilági életben vigadnak. Pogány és bibliai elképzelések igazi keveredése!
Néhány felirat a hit megindító kifejezése, és úgy tűnik, azt a meggyőződést tükrözi vissza, hogy a halottak alszanak, és a feltámadásra várnak: „Aquilina békésen alszik” (János 11:11, 14). Az Írások tanításaival ellentétben más feliratok azt az elképzelést tükrözik, hogy a halottak tudnak segíteni az élőknek, illetve tudnak velük kommunikálni: „Ne felejtsd el férjed és gyermekeid”; „Imádkozz érettünk”; „Imádkozom érted”; „Békében vagyok”.
De miért alakult ki az Írás szerinti és a pogány gondolatoknak ez a keveredése? J. Stevenson történész ezt mondja: „Néhány keresztény keresztényiségét a pogány múltjából eredő elképzelések itatták át.” Világos, hogy a Rómában élő „hívők” már nem azzal az ismerettel összhangban cselekedtek, melyet Jézus igaz tanítványai adtak át (Róma 15:14).
Ahogy folytatjuk látogatásunkat, egyre szembetűnőbb lesz az az Írás-ellenes befolyás, mely a halottaknak való odaadást tükrözi. Sokan úgy kívánták, hogy egy mártírnak tekintett személy sírja közelében temessék el, a miatt az elképzelés miatt, hogy a mennyei üdvösség helyzetében a mártír közbenjárhat a jelentéktelenebb ember érdekében, hogy az ugyanazt a jutalmat kaphassa.
Sokan úgy képzelik, hogy a katakombák pontosan a belváros alatt helyezkedtek el, de ez nem így van. Mindegyik a városközpontnál néhány kilométerrel kijjebb esik. A római törvényhozás valójában megtiltotta a város falain belül történő temetkezést. Az i. e. ötödik században bevezetett XII táblás törvény kijelentette: Hominem mortuum in urbe ne sepelito neve urito. (A városon belül ne temessenek és ne hamvasszanak el halottakat.)
Az idegenvezető megjegyzi: „A hatóságok jól ismerték ezeket a temetkezési helyeket, méghozzá olyan jól, hogy a Valerianus császár uralma alatti keresztényüldözés idején, amikor a keresztényeket kitiltották a katakombákból, II. Sixtus pápát (i. sz. 258-ban) kivégezték, mivel itt találták.”
A labirintus egyik sarkán befordulva megpillantjuk a folyosó távoli végét megvilágító halovány nappali fényt, és ráébredünk, hogy látogatásunk a végéhez ért. Elbúcsúzunk az idegenvezetőnktől, megköszönve neki az érdekes felvilágosítást, és ahogy felfelé megyünk a lépcsőn, a felszín felé haladva arra érzünk indíttatást, hogy elgondolkodjunk a látottakon.
Vajon ezek lennének az igaz keresztényiség maradványai? Aligha. Az Írások megjövendölték, hogy röviddel az apostolok halála után a Jézus és az ő tanítványai által tanított tantételek beszennyeződnek majd (2Thessalonika 2:3, 7). Valójában a halottak és a mártírok kultuszának, valamint a halhatatlan lélekről alkotott elképzelésnek a bizonyítéka, amit most láttunk, nem a Jézus tanításain alapuló hitet bizonyítja meggyőzően, hanem azt, hogy már az i. sz. II—IV. században is jelen volt az erős pogány befolyás a hitehagyott római keresztények körében.
[Oldalidézet a 18. oldalon]
A pápák feltételezett sírjai tömeges zarándoklatok úti céljaivá váltak
[Oldalidézet a 19. oldalon]
Az egyik katakombának öt különböző szintje van, és eléri a 30 méteres mélységet
[Oldalidézet a 20. oldalon]
A katakombák bizonyítékot szolgáltatnak arra a befolyásra, hogy a bibliai igazságokba vetett hitet elhagyják, amint az meg lett jövendölve
[Képek a 17. oldalon]
Jobbra: a halhatatlanság jelképei bizonyos madarak voltak
[Forrásjelzés]
Archivio PCAS
Jobbra távol: néhány római katakomba bonyolult terve
Jobbra lent: bélyegző, mely hasznos a sírok korának megállapításánál
[Forrásjelzés]
Soprintendenza Archeologica di Roma
Lent: a pápák kriptája